Mi jut abból, ami jár? - Matejka Zsuzsannával beszélgettünk

– Nem lehet nem észrevenni munkahelyének, a gyógyszertárnak ajtaján lévő plakátot: Matejka Zsuzsa sikeresen elvégezte az utazási tanácsadási ismeretek gyógyszerészeknek című tanfolyamot. Készül valahová?

– Én ugyan nem, de aki meg igen, annak sokat tudok segíteni. A világ összes országára kiterjedő, speciális továbbképzésen megtanultam, hogy hol milyen betegségek, veszélyek fordulhatnak elő. A biztonságos utazásokhoz szükséges útipatika összeállításában és higiénés kérdésekben is tudok tanácsot adni.

– Régebben nem az egzotikus veszélyekre hajtott, hanem az itthoniakra: az egészségügy átalakításába belerokkantak már páran. Ön végigélte ennek különböző stációit, nem véletlenül nevezték az „egészségügy nagyasszonyának”…

– Ugyan, ez csak vicc lehet, vagy afféle újságírói szófordulat, nincs realitása. Mondjuk, az igaz, hogy az egészségügyben mindig a reformokat támogatók köréhez tartoztam. De szakmai alapon, nem politikai megfontolásból.

– Mostanában is van igény a tapasztalatára?

– Háttértanácsokat szoktak kérni, de a „sűrűjében” már nem is akarnék részt venni, ami rám volt szabva, azt teljesítettem. A napi tizensok órás stresszből és háborúskodásból elég volt.

– Kikkel vívta a csatáit?

– Az OEP-ben is közvetlen volt a politika beleszólása, nem is éreztem jól magam főigazgatóként. Nonszensznek hangozhat, de amikor 8 évig voltam az OEP gyógyszerész főosztályvezetője, akkor sokkal nagyobb volt a mozgásterem, mint főigazgatóként. Babonából el is határoztam, hogy addig nem veszek új ruhát, amíg főigazgatói pozícióban vagyok. Két év négy hónapot húztam le, a végén már szinte feslett a blúzom. Alig vártam, hogy végre lecserélhessem a ruhatáramat.

– Az új ruhák iránti vágy miatt vált meg a főigazgatói poszttól?

– Az új miniszter nem szeretett volna velem dolgozni, és én sem akartam már ott maradni, konfliktus nélkül, közös megegyezéssel jöttem el.

– Most viszont úgy tűnik, se főigazgató, se OEP. Az egészségbiztosítási pénztár feladatainak szétdobását a minisztérium és az Államkincstár között sokan nemcsak központosításnak, nemcsak egy újabb ellensúly eltüntetésének vélik, hanem 2000 milliárd forint lenyúlásának szándékát látják benne.

– Nekem viszont pacifista a véleményem. Főosztályvezető voltam 8 évig, három különböző színű kormány alatt dolgoztam, közben négyszer szervezték át az OEP-t, de én ugyanabban a szobában ültem végig, csak a névtábla változott az ajtókon. Lehet cserélgetni a táblákat, de a szakmai feladatot el kell végezni, ez nem spórolható meg. Jelentős létszám felszabadítása sem várható, hiszen a feladatok nem változnak: a gyógyszertámogatást, a kórházakat, a táppénzt továbbra is finanszírozni kell. Lehet tehát farigcsálni, de lenyúlni nem. Még az EU tagjai vagyunk, nem gondolnám, hogy valami olyan politikai döntés megengedhető, ami az alapvető ellátások finanszírozását úgy megnyirbálja, hogy az teljesen ellehetetlenüljön. Az OEP nem kezelte közvetlenül a pénzt eddig sem, a járulékok beszedését és az intézmények felé való utalást az Államkincstár végezte, persze az OEP „iránymutatásával”.

– Nincs is önben aggodalom a tervezett átszervezéssel kapcsolatban?

– A legnagyobb probléma a lebegtetés, hogy az ott dolgozó szakemberek nem tudják, mi lesz velük. Az OEP apparátusa, a minisztériumokkal szemben, a politikai viszályoktól izoláltan dolgozik és nem egy politikai ciklus idejéig, hanem évtizedek óta. Ha nem tudják, szükség lesz-e rájuk, akkor elbizonytalanodnak és nagy eséllyel más munkahelyre mennek. És jó, ha mindenki tudja: ezek a szakemberek keresettek a szolgáltatói, a beszállítói és a gyógyszerpiacon. Az ő szaktudásuk úgy működik, mint egy gumilabda: ha itt megnyomom, tudják, hogy hol türemkedik ki három lépéssel később is. Ehhez a tudáshoz hosszú éveket kell eltölteni az apparátusban, ezt a munkát nem tudják sem a kincstár, sem az emberi erőforrás tárca alkalmazottai elvégezni. Amikor főosztályvezetőként befejeztem, én is 14 állásajánlatot kaptam.

– Aztán mégis a minisztériumban kötött ki, az egészségügyi reform idején volt Molnár Lajos miniszter kabinetfőnöke. Most is úgy látja, hogy azon a berögzült gondolkodáson kell változtatni, ami szerint az egészségügy alanyi jogon „jár”?

– A nagy probléma az, hogy annak idején, az „átkosban” meghirdették, hogy mindenkinek egyenlő, magas színvonalú és ingyenes szolgáltatás jár. De a három egyszerre nem teljesülhet. Meg kellene határozni azt az alapcsomagot, amire mindenki jogosult, aki járulékot fizet. Csakhogy ezt egyetlenegy kormány sem meri felvállalni. Az extrém sportsérüléseken kívül minden benne van az egészségügyi finanszírozásban, de hogy milyen modern technikákat alkalmaznak, illetve hogy kinek mi jár, az nincs meghatározva. Alapcsomag híján nem tud fejlődni a kiegészítő üzleti magánbiztosítás sem. Ha meglenne az alapcsomag, akkor annál jobbat, többet, gyorsabbat tudnának ígérni a kiegészítő biztosítók. Ma csak azt tudják ajánlani, hogy rövidebb lesz a várólista. Mert tegyük hozzá: a magánellátásban is van várólista. A kiegészítő magánbiztosítóknak az a téves kényszerképzetük, hogy ők azokat az ellátásokat akarják nyújtani gyorsabban és paraszolvencia nélkül, amit az OEP is nyújt. De ez hibás: a magánbiztosítóknak pont olyan szolgáltatásokat kellene nyújtaniuk, amiket hálapénzért sem tudunk megkapni az állami egészségügyi ellátásban.

– Például?

– Nagyon kevés olyan hely van, ahol komplex rehabilitáció folyik, mondjuk egy infarktus vagy stroke után, és mivel iszonyú kicsi a kapacitásuk, nagyon nehéz bekerülni. Ezeket kellene felkarolnia a magánbiztosítóknak. Vagy a krízishelyzetben lévők segítését, támogatását, legyen az egy rákos betegség vagy családi trauma. A magánbiztosítók azonban sokszor olyan csomagokat állítanak össze, hogy ha például rákot diagnosztizálnak, kap az illető mondjuk 3-5 millió forintot, amit arra költ, amire akar. Persze annál a szolgáltatónál, amelyikkel a biztosító szerződik. De ez egy csapda: a 3 millió lehet nagyon sok, de éppenséggel nagyon kevés is. Viszont minden szolgáltató úgy működik, hogy elkölt bármekkora összeget, ami a rendelkezésére áll. Ez azonban nem betegség- vagy betegközpontú szemléletet eredményez, hanem pazarlót. Ráadásul nem teremti meg a bizalmat a biztosított és a biztosító között. A betegútszervezés sem zökkenőmentesa magánbiztosítóknál: általában ellátásszervezőknek adják ki a betegútszervezést, azok magán-egészségügyi szolgáltatókhoz irányítják a betegeket, minőségbiztosítás és kontroll nélkül. Az ellátásszervezők viszont a szolgáltató oldalán állnak, nem a biztosítottat és nem is a biztosítót képviselik.

– Ezek tükrében, nem virágzik a magánbiztosítói üzletág.

– Jelenleg maximum tíz olyan magánbiztosító működik, amelynek van tagja és csomagja, de nincs százezer ember sem, aki igénybe veszi. Az egészségpénztár népszerűbb: abból annyit tudok kivenni, amennyit befizettem, nincs kockázatközösség. Az üzleti biztosítók legtöbb csomagajánlata a 60 felettiekkel nem törődik. Aki viszont hosszú távon gondolkodik, az nyilván olyan biztosítást szeretne, ami 70-80 éves korában is érvényes. Közben az állami egészségügy bizonyos részei roppant fejlettek és remek műszerekkel felszereltek – EU-s pénzekből –, de a teljesítmény volumenkorlát miatt egyes műtők, CT-k, MR-vizsgálók üresek. Ezeket a kapacitásokat kellene kanalizálni a magánbiztosítókhoz.

– Egyszerre van hiány és pazarlás tehát az egészségügyben, no meg kórházi adósságok – orvos- és nővérhiány, fertőzések, pénzhiány, hosszan sorolhatnánk. Hol kellene kezdeni a bajok orvoslását?

– A magyar egészségügyben senki nem érzi jól magát: se a beteg, se az orvos, se a biztosító, se a finanszírozó, se a gyógyszerész. A kapcsolattartás még mindig feudalisztikus rendszerét kellene megváltoztatni. Ez pedig nem csak pénz kérdése. Feneketlen zsák az egészségügy: a nemzetgazdaság összes jövedelmét bele lehet tenni, és mégsem biztos, hogy jobb lenne. Alapvető szemléletváltásra van szükség. Sok olyan orvossal dolgoztam együtt magánszolgáltatóknál, akik simán elkávézgattak, miközben a beteg időpontra jött és nem kevés pénzt hagyott ott. Érdekes azonban, hogy ahogy elhagyják a magyar határt, ez a viselkedés megváltozik. Szakítani kell az „orvos rendel, a beteg végrehajtja” gondolkodással, ez ma már nem megy. A tájékozott beleegyezés, az egyenrangú beteg-orvos viszony irányába kellene elmozdulnunk. Ez a kultúra tőlünk nyugatabbra már megvan. Nálunk még mindig „individuális sámánok” gyógyítanak, utánuk lohol a slepp, a teammunka korántsem általános. Azonban vannak olyan tehetséges fiatalok, „újgondolkodó” csoportok, akik világot láttak, de itthon akarnak dolgozni. Bennük lehet bízni.

+1 kérdés
– Hogy magyarázná el a laikusnak, hogy a tb-ként befizetett, az OEP által elosztott, állami kasszába befolyó pénzből a beteg mit és hogyan kap vissza? 
– Az egészségbiztosítás egy országos kockázatközösség, akinek taj-száma és biztosítása van, az ennek a tagja. Attól biztosítás, hogy vannak befizetési szabályok, például akinek magasabb a jövedelme, többet fizet, a nyugdíjasok helyett az állam fizeti a fejkvótát stb. De nem annyit veszünk ki a rendszerből – a betegségek véletlenszerűsége miatt –, amennyit betettünk, hanem amennyire szükségünk van. Tehát van, aki csak befizet, de nem veszi igénybe, mert mondjuk nem lesz beteg, más viszont sokkal nagyobb értékben és mértékben, mint amennyit korábban befizetett.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!