„Ha volt értéke a magyar rendszerváltásnak, az az, hogy vértelen volt” – hangzik el az egykori demokratikus ellenzék egyik vezéralakjának a szájából csütörtök éjjel valahol Eszék környékén. Hogy miért kezdődhet ezzel ma egy menekültriport? A válaszok a közel negyedszázados emlékek és a frissen lezárt határok találkozási pontjánál keresendők, amelyeket egy végtelenül hosszú nap eseményei helyeznek különleges megvilágításba.
A reggel a budapesti Dankó utcában indul. Innen, a Wesley János Főiskola udvaráról gördül ki a furgon tele takarókkal, ruhákkal és babakelengyével – ahova készülünk, két újszülött tölti élete első napjait a szabad ég alatt. A kormánynál Iványi Gábor lelkész ül, aki még nem tudja, hogy ma 1000 kilométernél is többet fog vezetni, mellette felesége, Éva. Nincs egyenpólós karitatív imidzs, fiatal önkéntesek, logózott autó, csak ők ketten, no meg a Jóisten, aki még Göncz Árpád szerint is ott szokott őrködni, ha a lelkész segíteni indul – a nap folyamán folyton előtolakodnak a délszláv háborús idők emlékei, egy úté, amikor még nem vetette meg az ország azokat, akik adományt vittek és sebesülteket hoztak át a határon. Mikor Iványiék nekiindultak egy konvojjal a háborús övezetnek, Göncz Árpád egyik embere megpróbált közbenjárni a köztársasági elnöknél, hogy ne hagyja őket átmenni Jugoszláviába. Erre válaszolta Göncz a fenti mondatot. És igaza is volt: a csapat, melyben egyaránt ott volt Solt Ottília szociológus és Pesty „Feketedoboz” László (igaz, ő nem segítőként, hanem tudósítóként), túlélte Eszék aznapi bombázását, és megmentette egy tucat ember életét.
Visszatérve a mostani útra, Iványi Gábor azért kerekedett fel, mert két nappal korábban – aznap egyedüliként – egy nagy adag adománnyal jutott át a röszkei határ túloldalára. Kiszáradt gyermekek, esőben ázó családok, éhes emberek várták őket és a szemük előtt született egy kisbaba. Hamar elfogyott az osztanivaló, így egynapos pihenő után újra nekiindulnak.
Az éjjeli körtelefonokból kiderült, hogy a Migration Aid egyik raktárában 150 új sátor lapul egy nagyobb adománynak köszönhetően: egy svéd újságíró írt a magyar önkéntesekről, majd ennek hatására gyors gyűjtést rendezett a barátai körében, abból vásároltak 300 darabot, a felét éjjel már levitték Horgosra, mi odamegyünk a maradékért. A raktárban gyors információcsere zajlik, Zsuzsa, aki hajnalban jött vissza a határról, azt mondja, hogy Horgoson elegen segítenek – köztük egy svéd politikus, aki személyesen főz és oszt ételt –, és egyre több menekült indul el onnan Horvátország felé, de még bizonytalan hogy hányan és hova érkeznek. Horgosról fél óránként változó hírek érkeznek: délben még úgy tűnik, sokan várják ott továbbra is a csodát, van kinek vinni az adományt, nem sokkal később azonban jön a telefon: lényegében kiürült a határ, buszokkal viszik a szerbek a menekülteket a horvát határra, a legtöbben Tovarnikban gyűltek össze. Irányt váltunk, megyünk Horvátországba, ott van szükség a rakományra.
Diszkrét segítés – máshogy
„Mi csak odavisszük, amit össze tudunk gyűjteni, nem akarunk osztani, csak ha szükség van rá” – mondja Iványi Gábor, akinek egyházát, a Magyar Evangéliumi Testvérközösséget évek óta nem ismeri el a magyar állam. Azt a szervezetet, amely évtizedek óta segíti az elesetteket (például 15 éve van menekültszállója), és az egyházak közül lényegében egyedüliként vette ki a részét a segítésből az elmúlt hónapokban: adományokat vittek a határ menti krízispontokra, illetve az érintett városokba, és főtt ételt minden nap két budapesti pályaudvarra. „Azért van valami ironikus abban, hogy egy illegális egyháztól kérnek a magyar állam rendőrei ételt és illemhelyet” – mondja Iványi, utalva arra, hogy ők telepítettek mobilvécéket a röszkei gyűjtőpontra és sokszor ők adtak meleg ételt az ellátatlanul hagyott rendőröknek is. „Lázár János pedig szépen megköszönte a segítést a Máltainak és a Karitasznak” – fűzi hozzá derűsen a lelkész.
Már ekkor felsejlik, hogy a menekültügy – amely Magyarország állapotának tűpontos leirata – minden sajátossága összegezhetőnek látszik ennek az egyetlen napnak a történéseiben, ennek az útnak a fordulataiban, tapasztalataiban.
A bizonytalanságon, az óráról órára változó helyzeten túl elsősorban a kontrasztok mesélnek. Horvátországba a héten megérkezett a menekültválság, Szijjártó Péter külügyminiszter cinikus megjegyzése szerint (a magyarral szemben) a horvát bevándorlási hivatal összeomlott a hirtelen jött tízezernyi menekült nyomása alatt. Mi mindebből nem sokat érzékelünk. Bár sok a rendőr mindenfele, a levegő még Tovarnikban, ebben az egyébként Budakeszihez hasonló álmos kisvárosban sem feszült csütörtök délután, dacára annak, hogy hatezer menekült várakozik itt vonatokra és buszokra, amelyekkel továbbmehetnek Zágrábba.
Mivel csütörtök este egyelőre több az újságíró, mint a segítő, és az első segélyszállítmányok is még csak most érkeznek, a főleg a macedón határról buszokkal és taxikkal érkező menekültek fáradtak, éhesek és szomjasak.
A legrosszabb állapotban nyilván az a körülbelül 1000 ember van, akik feladták a várakozást Horgosnál, és átjöttek ide.
Az adománykocsikat inkább reménykedve kerülgetik, mintsem megrohamoznák, sokan mutatják: adjunk vizet, mert nagyon szomjasak.
Egy kereszt mind felett
A horvát oldalon az összes bolt kiürült, ezért egy osztrák segítő lány vezetésével átmegyünk a szerb oldalra bevásárolni. Miközben a bébiételeket, gyümölcsöt, wc-papírt pakoljuk, Johanna elmeséli, hogy előző nap jöttek át ők is Horgosról. A lány egy héttel korábban indult neki 10 barátjával, hogy önkéntes segítséget nyújtson a menekülteknek Magyarországon. Röszkén csatlakoztak a MigSzol csapatához, az ő irányításuk alatt dolgoztak, szerdán pedig felismerték azt, hogy Horvátországban lesz rájuk szükség, ide jöttek és jelentkeztek a helyi Vöröskeresztnél. Johanna szerint egész más itt a hangulat, mint Magyarországon volt, bár ebben nyilván közrejátszik, hogy nem esik az eső és meleg van, illetve hogy itt még csak most kezdődött a krízis. De a legfontosabb szerinte mégis az: hogy Röszkénél a takarónál és víznél is nagyobb hiánycikk volt a remény, amiből itt jó adag van.
A furgon közben dugig telt, Iványi Éva szorítja be a testével a rakományt a raktérbe, hogy férje be tudja csukni az autót, nagyobb fennakadás nélkül megyünk vissza a határon – mint később kiderül, pár óra múlva ezt már nem tudtuk volna megtenni.
Lassan hajtunk a nagy területen eloszló menekültek között. Ameddig a szem ellát, emberek ülnek, állnak, fekszenek, de nem tapasztalunk komolyabb tömörülést. A rendőrök felé irányítanak minket, csak és kizárólag a Vöröskereszt oszt adományokat rendőri felügyelettel. A pályaudvarnál fennakadunk, egy vonat érkezését várják, addig, amíg el nem megy vele egy nagyobb csoport, nincs osztás. A rendőrök türelmesek és kedvesek, egyikük homlokán csorog az izzadtság és számtalanszor bocsánatot kér az angolja miatt, kézzel-lábbal próbálja elmagyarázni, hogy merre menjünk, hol várjunk. Egyikükön sincs kesztyű, szájmaszk.
Végül inkább megfordulunk és a Johanna által mutatott ideiglenes raktárba – egy helyi önkéntes házába – visszük a rakományt. Itt szorgoskodik az önkéntesek java, kupacokba rendezik az adományokat – minden flottul és rendezetten zajlik. Egy segítő, Lejla, aki szintén megjárta Röszkét, azt mondja, hogy ezen a ponton, az önkéntesek szervezettségében is hatalmas különbség mutatkozik a magyar, illetve horvát állapotok között. Ennek legfőbb oka, hogy Magyarországon az állam nem kérte fel a Vöröskeresztet a segítség megszervezésére – míg ez minden más európai országban, ahol a menekültek megjelentek, automatikus volt –, így az amatőr önkéntesek a maguk módján voltak kénytelenek dolgozni, ennek eredményeként viszont gyakran az erőforrásokat és adományokat nem megfelelően használták fel, és sok feszültség generálódott az egyébként jószándékú segítők között is.
Határokba ütközve
Az osztrák és horvát önkéntesek sugárzóan pozitív jelenlétén megvidámodva indulunk haza, kacskaringós utakon, többször átszelve a horvát-szerb határt. Az idő egyre hűvösödik, és az egyik átkelőnél valami hirtelen megváltozik. Még átmegy egy autó, előttünk azonban végleg lezáródik a sorompó. Egyre hosszabb a kocsisor, mind többen kiabálnak, nem értjük, mi történik. Otthonról jövő telefon egészíti ki a pár szavas horvát közlést: lezárták a határt, erre nem vezet út haza. És hogy siessünk a másik irányban is, mert a magyar-horvát határ is hamarosan lezárul. Elcsöndesedve hagyjuk el a negyedszázaddal ezelőtti lövések nyomait őrző épületeket, és az eddig nyugodtnak tűnő levegő rezegni kezd. Mintha Magyarország átnyúlt volna a határain és átdobta volna a békétlenség bombáit. Itt pedig még túl közeli a háború élménye, rossz reflexeket indít a nyugtalanság – ez formálódik a fent idézett mondattá. Iványi Gáborban nem véletlenül tolulnak fel azok az emlékek. Most is menekültek hevernek mindenfelé, az idefele nyugodt falu, Pélmonostor minden út menti négyzetméterén.
De nem vihetjük őket magunkkal. Iványi Gábor feljegyezteti velünk a falu nevét. Legközelebb ide kell a segítség.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!