Vajon mi történhetett Pöttyös Pannival, miután nemcsak az óvodát, de az iskolát is kijárta? Hófehérke és a herceg házassága hogy alakult, találkoztak-e még a törpékkel? Csipkerózsikára később is rájött az aluszékonyság, Dorothy elköltözött-e Kansasból? A Cser Kiadónál Szederkényi Olga összeállításában megjelent És boldogan éltek? című felnőttmese-antológiából 15+1 írónő elképzelése szerint mindez kiderül. Mindegyik ott kezdődik, ahol a gyerekek meséje véget ért – vagy mégsem? A kötetben írásával szereplő három szerzőt – Kiss Noémit, Molnár T. Esztert és Szécsi Noémit – kérdeztük a mesék természetéről.
„Egy IKEA-katalógusban időznék”
SZÉCSI NOÉMI
– Mulan történetét a társadalmi problémák felől választotta, vagy amúgy is tetszett önnek ez a történet?
– A lányos anyák – és én is az vagyok – nem nagyon úszhatják meg a Disney-hercegnőket. Felnőttként nem minden történettől voltam ugyanolyan lelkes, de Mulanról sokat beszélgettünk az akkor még ötéves lányommal, többek közt azt kérdezte tőlem, hogy „Harcolhatnak-e a lányok?”, hiszen ebben az ősi kínai legendából dramatizált rajzfilmben Mulan férfiruhában áll be a seregbe, mert az apja már túl idős ahhoz, hogy katonáskodjon, fiúgyermeke pedig nincs. A konfliktusok abból származnak, hogy Mulan nem érzi magát kényelmesen a tradicionális lányszerepben, de nyilvánvalóan a férfiszerepet sem veheti fel csak úgy. Nyilván nekem már akkor is azért tetszett meg a mese, mert ez egy 21. századi dilemma a nők számára. De a novella nem kizárólag erről szól.
– Hanem e mellett van itt még rasszizmus is bőséggel – miközben a kötet, amiben megjelenik, mesehősnőkről szól meseírónőktől, és elsősorban nem a magyar mesekincsből merít – fricska ez az ön részéről?
– Mindenekelőtt elárulom, hogy ezt a novellát idén április végén írtam. Mindig is idegenkedtem tőle, hogy íróként politizáljak, főleg azért, mert szinte biztos vagyok benne, hogy sosem lesz olyan politikai rendszer, ami számomra mindenben megfelel, legyen az jobb- vagy baloldali, szóval kár lenne a csodára várni. De az utóbbi években már gyakran elgondolkodtam rajta bizonyos esetekben, hogy hol a mértéktartó hallgatás vagy a kussolás határa. Ebben a rövid történetben van fricska is meg a szomorúságom is. Aki tanult történelmet, az tudja, hogy a nemzetállam kb. 200 éve létező mesterséges konstrukció, ami politikai erőszakkal jött létre, és nem a „hagyományos” állapota az országoknak. Ráadásul az emberek nagyobb mobilitása miatt nagyon nehéz az országok totális homogenitását megtartani. Ehhez képest tényleg kiver a hideg víz attól – bár a gondolat nyilván nem újdonság a politikában –, menynyi pénz és energia ment és megy el arra, hogy az a legalantasabb idegengyűlöletre épüljön „magyar identitás”.
– Most jelent meg újra a Mandragóra utca 7. című ifjúsági meseregénye, lesz folytatása? Továbbra is inspirálják a lánya iskolai történetei?
– A lányom már 15 éves, más történeteket mesél, mint a Mandragóra keletkezésének idejében, a nagyobb kamaszok történetei másról szólnak, mint a kisiskolásokéi. Például inkább az első párkapcsolatokról, a különféle függőségekkel való kacérkodásról, a közösségi felületeken folyó társaséletről vagy internetaddikcióról. Szerintem ezt én már nem ismerem és érzem át olyan mélyen, hogy jól tudjak írni róla. Más generációba tartozom.
– Kultúrtörténészként milyen mesékkel találkozott a budapesti úrinők magánéletét megismerve – miket olvastak például a Horthy-korszakban a lányoknak, fiúknak a szülők, nevelőnők?
– Nyilvánvalóan olvastak Grimm-meséket vagy Andersenmeséket a gyerekeknek. A nagyobb fiúk szerették a katonatörténeteket, a lányok Tutsek Anna Cilike-regényeit olvasták egy naiv, csetlő-botló, de kötelességtudó fiatal lányról. Dívtak például a népmesék abban a formában, ahogyan Benedek Elek közreadta őket, vagy a magyar történelem inspirálta hazafias hőstörténetek. És természetesen sok fordításból származó, még ma is ismert klasszikust, Verne, R. L. Stevenson, Karl May és Frances Hodgson Burnett könyveit is olvasták.
– Milyen mese szereplője lenne legszívesebben?
– Gyerekkoromban a Pöttyös Panni-mesék óvodájába vágytam, Pöttyös Panni életét szerettem volna élni. Most talán egy skandináv képeskönyv világos és racionális világában, vagy egy felszabadult légkörű IKEA-katalógusban időznék. De ha reggelente beleolvasok a hírekbe, minden jel arra utal, hogy nem abban él..
„A szabadság nem bűntelen”
KISS NOÉMI
– Mikor találkozott mesehallgatóként Holle anyóval?
– Holle anyó mindig velem volt. Gyerekkorom kedvenc földanyafigurája. Rengeteg formában találkoztam vele, szüleim mesélték, színházban láttam, aztán filmen, és volt egy saját Hollém is, Frau Holle, aki ma is él. Holle anyó egyszerre kedves és rémisztő és igazságos. A nagymamám is ilyen volt. Mosolya alatt mély ráncok húzódtak meg szigorú elvek. Nagyszüleimnél – ahol gyakran gyerekeskedtem – az udvaron mélységes mély kút állt, emlékszem, többször megfordult a fejemben, milyen jó volna eltűnni ott a világ elől. Képzeletben kútba ugrottam és gyönyörű világot találtam a mélyén. A szabadság nem bűntelen.
– A gyerekeinek mesélte?
– Mindig meséljük – jobban kedvelik, mint Hófehérkét vagy a Piroska és a farkast, nálunk Holle anyó és a Jancsi és Juliska ment folyton. Olyan jó, hogy ők is szeretik a Grimmmeséket, akármennyire is kegyetlenek, hiszen az ösztöneinkre hatnak, méghozzá felszabadítóan. Újra és újra elolvassuk a kedves és elrettentően igazságos Holle történetét. Most ebben a kötetben az én folytatásos novellám, amit a kislányommal írtam, persze egészen másfelé kanyarodik. A mai Budapesten játszódik, a Duna-parton, itt él alattunk kis házában Holle anyó és figyeli mindennapi munkánkat.
– A saját meséi megírásakor, például a Lámpaoltó Pöttyös néni című legutóbbi kötete esetében, mik a legfőbb törekvései; teszteli-e a saját gyerekein?
– Ők tesznek engem szabaddá és ők formálják a történeteimet, vagyis nem rajtuk, hanem végül magamon tesztelem a mesét. Pöttyös néni Holle anyó pesti rokona. Ezért volt nekem egészen testhez álló Szederkényi Olga felkérése, hogy írjak át mai történetté egy klasszikus mesét. Ugyanúgy született a gyerekeknek szóló könyvem, mint az Ikeranya vagy a Holle anyó újraírása. A fantázia írta őket, és a mindennapi életünk, a Gond, ami a kedvenc meseszövő elem.
– Kivel azonosulna leginkább meseolvasóként? Lányként, nőként fiúhősökkel is?
– A Pál utcai fiúkat is szerettem, pedig egy női alak sincs benne, az anyán kívül, akinek igen kevés szerepe van, a beletörődésen kívül. Nemecsek Ernő nevében benne van a nő – kiszolgáltatott, naiv, szeretetre méltó és tisztességes „női” hős. Régebben szerettem fiúkkal azonosulni, hiszen a Kádár-rendszerben voltam óvodás és iskolás, sok választásunk nem volt. A mesékben a fiúk mondták ki a nagy igazságokat. Emlékszem, egyszer farsangon Hófehérkének öltöztünk, én voltam a királyfi. Hát a Holle anyóban meg csak nők vannak!
– A mesékben, ahogy az átiratában is, a jók elnyerik jutalmukat, a rosszak meg megbűnhődnek – a valóság is ennyire mesés?
– Remélem, ennél bonyolultabb a világ, persze a mesék sarkosak. De Holle birodalma kapujáig kútba kell ugrani, jönnek a próbák, eleve nagy bátorságra és engedelmességre vall, aki ezt végigcsinálja. Ma az engedelmességről egészen mást gondolunk, azért én még hiszek a fegyelem és az alázat jobbító erejében. Meg abban is, hogy a gonosz és lusta gátlástalanság szurkot kap jutalmul. Ahogy hiszek a földanyában, abban, hogy a dunna tollai összefüggésben állnak a világunkkal, amit mi magunk formálunk. Mindenben benne van a saját kezünk munkája. Holle anyó nem közvetlenül befolyásol, csak terel, eligazít és bőkezű. Mert gazdag, van miből adnia, hiszen ő egy koros, bölcs egyedülálló nő.
„Kilép biztonságos börtönéből”
MOLNÁR T. ESZTER
– Miért éppen a Rapunzel, azaz Aranyhaj történetét választotta, hogy tovább- és átírja? Íróként vagy személyes (gyerekkori) okokból találta érdekesnek?
– Gyerekkoromban Rapunzel nem tartozott a kedvenc meséim közé, mert mint rövid hajú kislány, elég idétlennek éreztem a hajhágcsón mászkáló udvarlót. Később megismertem az eredeti Grimm-verziót, és lassan kibontakozott a mese gazdag szimbolikája. Aranyhaj történetében a főhős személyiségfejlődése fogott meg. Ő egy dinamikusan változó mesehős, akinek a szerelem felnyitja a szemét a saját rabságára, ennek hatására kilép biztonságos börtönéből, és képes a saját útját járni. A szabadságkeresés sok írásomban központi téma, így könnyen ráhangolódtam Aranyhaj világára.
– Az ön számára mi a Grimm-mese tanulsága, illetve mi az ön változatáé?
– Aranyhaj egy öntudatos, vagány hősnő, aki szembeszáll a zsarnokkal, vállalja a számkivetettséget, és egyedül neveli a gyerekeit, amíg a vadonban bolyongó szerelmére vár. A mesémben szereplő Galambos Aranka napjaink Budapestjén él, és magában hordozza Aranyhaj élettörténetét. Épp olyan kivételes énekhanggal bír, mint Aranyhaj, ő is egy mostoha-menedzser rabságában senyved, és érte is eljön a szerelem, azonban ő elhiszi a mostohájának, hogy a családalapítás tönkretenné a karrierjét. Mivel ez felnőtteknek szóló mese, nem a tanulság megfogalmazása, inkább a kérdések feltétele volt a célom. Aranka félresiklott történetén keresztül foglalkozhattam a művészet és a boldogság kapcsolatával, és azzal, hogyan befolyásolják a cselekvés szabadságát az egyéni választások.
– Mesehősnők és meseírónők kötete ez koncepciózusan – mesehallgatóként mit gondol, a kislányok a mesebeli fiúkkal is azonosulnak azért, vagy eleve, például a magyar népmesékben, a passzívabb királylányszerep jut nekik?
– A lányaim azonosulnak a fiú hősökkel, a legkisebb fiútól kezdve Nils Holgerssonon át Harry Potterig, de a vagány lánykaraktereket is nagyon szeretik, hiszen kinek ne lenne szimpatikus Harisnyás Pippi? Azt gondolom, bármilyen szép a hercegnők ruhája, az aktív, cselekvő hősök iránt könnyebb rokonszenvet érezni.
– A gyermekei milyen meséket szerettek, és ön miket „irányzott elő” nekik?
– A gyerekek mindenevők, és az igazán jó mesekönyvek örökérvényűek. Sok jó, friss mesekönyvvel találkoztam rajtuk keresztül, de ők is megismerték az én gyerekkorom meghatározó meséit. Így egymás mellett olvastuk Rumini (Berg Judit), Csoda és Kósza (Czigány Zoltán), Mach és Sebesztova (Macourek és Born) történeteit Frakk (Bálint Ágnes) és A Négyszögletű Kerek Erdő (Lázár Ervin) meséjével.
– A gyerekeknek, fiataloknak írt könyvei (Egy majdnem normális család 1-2.) kapcsán mely reakciók bizonyultak a legmaradandóbbnak?
– Utólag látom, hogy bár modern naplóregény formájában íródtak, rengeteg mesei elemet építettem ezekbe a könyvekbe: van bennük három félárva gyerek, szomorú király, fenyegető mostoha és boszorka nagynéni, és végül a kalandokon túl a gonosz elnyeri méltó jutalmát. Talán ezek a toposzok is segítettek a nehéz témák megszelídítésében. Az olvasók szeretik a majdnem normális családot, még amatőr osztályszínházi darab is készült belőle, de érdekes módon a legerősebbek nem a célcsoport, a 12–14 évesek, hanem olyan felnőttek visszajelzései voltak, akik saját gyerekkori traumáikkal szembesültek a könyv kapcsán. Ez váratlanul ért, és örömmel töltött el.
– Volt már olyan élethelyzet, amiben úgy érezte, a narratíva mesés? Mi volt a szerepe a történetben?
– Nagyon sokszor érzem úgy, hogy egy nyálas, túlszerkesztett film főszereplője vagyok, melyben mesei hármasok és hetesek, próbatételek és csodálatos találkozások mentén jutok el az Óperenciás-tengeren is túlra, vagy legalábbis boldogan élek, amíg meg nem halok.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!