Minden egyért! - Emmanuel Macron francia elnökben és Orbán Viktor magyar kormányfőben minden látszat ellenére sok a közös. Eszközként használják Európát saját belpolitikai csatáikban. Hiába mutatja magát Macron Európa első számú megmentőjének, Orbán pedig a nemzeti szuverenitás lovagjának. Mindketten a hazai népszerűséget hajszolják, tekintet nélkül arra, mennyi kárt okoznak ezzel.
Claude Turmes luxemburgi zöld EP-képviselő azt hitte, semmi izgalom nem vár már rá idén, csak a karácsony előtt utolsó strasbourgi plenáris ülés. Egy-két határozat, szavazás, forralt bor, szépséges karácsonyi vásár, és mindenki megy haza.
Ehelyett hétfő reggel megtudta a sajtóból, hogy csatlakozott Emmanuel Macron európai parlamenti mozgalmához. A karácsonyi idill egy csapásra odalett, és nem maradt más, mint hogy csitítsa mérges frakciótársait, és mentse a menthetőt.
Turmes képviselő döbbenete persze akkor válik érthetővé, ha egy évet visszalépünk az időben, és újra átéljük azt az áhítatot, amit Macron iránt éreztünk, mikor hitet tett az európai integráció mellett.
Úgy tűnt, mintha eljött volna Superman, hogy megmentse Európát a lassan egy évtizede húzódó gazdasági válságtól, a menekültkrízistől, a lengyel és magyar jogállamisággal kapcsolatos problémáktól és az egészet megkoronázó Brexittől. Eddig nem volt szexi elkötelezett európainak lenni, de Macron ezt is megváltoztatta.
Megígérte: újra naggyá teszi Európát.
Aztán a sárm fakulni kezdett, és egymás után koppantak tantuszok: a francia államfő legfőképpen saját magát akarja naggyá tenni. Ami érthető, és a politikában egyáltalán nem ritka cél. De mint mindig, most is az lett a kérdés, ki fizeti meg ennek az árát. Az Európai Parlament (EP) például jelentős veszteségekre számíthat Macron hatalomért folytatott harcában: az első csapások már megérkeztek.
Munkát keresnek
Macron népszerűsége főként abban rejlett, hogy független és a bevett politikai rendszert támadó (politikatudományi szakszóval anti-establishment) mozgalmat alapított. De miután a Köztársaság lendületben! (La République en Marche!, LREM) vezetője bevette az Élysée-palotát, képviselői pedig abszolút többséget szereztek a Nemzetgyűlésben, neki kellett állni a kormányzásnak és a törvényalkotásnak.
A diadalmenet után jöttek is a gondok: a politikához az LREM tisztakezű és -szívű képviselői nem igazán értettek, Macronnak pedig valóra kellett váltani a bőkezűen szórt ígéreteit.
Az anti-establishment mozgalmak szerencséje – vagy épp szerencsétlensége –, hogy mindig akadnak olyan, a rendszerbe igencsak beágyazott politikusok, akik saját jól felfogott érdekükben a segítségükre sietnek.
Franciaországban a meglévő politikai elitnek – szerényebb becslések szerint is – mintegy fele esik ebbe a kategóriába. Az elnökválasztási kampány a középjobbos Republikánusok (Les Républicains) tekintélyét tépázta meg. Az „elmúltnégyév” alatt pedig szocialisták nyírták ki magukat olyan – még a magyar politikában is páratlan – eredményességgel, hogy a júniusi országgyűlési választások után mindössze 29 helyet kaptak a parlamentben. Éppen a tizedét a korábbi 295 mandátumnak.
„Én vagyok gyakorlatilag az egyetlen francia szocialista, akinek van még munkája” – viccelt egy interjúban a választások után Pierre Moscovici, gazdasági és pénzügyekért felelős uniós biztos.
Viszont az összes többi francia politikusnak is szüksége volt munkára. Így szépen közeledni kezdtek az LREM felé, hogy a rendszerellenesek uszályába kapaszkodva maradhassanak bent a rendszerben. Bár ez rendkívül szubjektív merítés, az elmúlt hónapokban a Vasárnapi Hírek tudósítójának volt szerencséje olyan esélyegyenlőségi szakértőhöz, aki egyszer kezet fogott az elnökkel, és semmilyen szerződéses jogviszonyban nem áll a francia kormánnyal vagy a párttal, mégis azzal haknizik egy éve a közösségi médiában, hogy az En Marche!-nak ad tanácsokat.
Vagy olyan fiatal politikushoz, aki kamaszkora óta a konzervatívok segítettek jobbnál jobb állásokba, de már egy hónappal Macron elnökké választása után azt fontolgatta, hogy az LREM vagy az anyapártja színeiben kap-e majd több szavazatot a legközelebbi önkormányzati választásokon.
Pártcsaládot keresnek
A franciák helyezkedésének különösen érdekes színtere az Európai Parlament. Nyár elején még csak a frissen megválasztott elnök szuperegójának lehetett tulajdonítani a pletykát, miszerint Macron önálló pártcsaládot akar létrehozni az EP-ben.
Az általános vélekedés szerint a liberálisok ALDE-frakciójának világszemlélete áll a legközelebb az LREM-hez. De komolyabb arcvesztés nélkül nehezen lehetne elképzelni, hogy a 2019-es EP-választások után a továbbra is anti-establishment pártnak számító LREM képviselői egyszerűen beüljenek a liberálisok különböző formákban az 1950-es évek óta létező pártcsaládjába. Nem is beszélve arról, hogy az ALDE-ben már van egy megmentője az európai integrációnak.
Úgy hívják, hogy Guy Verhofstadt.
Az nem kérdés, hogy a gyakorlatilag halott francia szocialista párt és a káosztól csak néhány lépésnyire tanyázó republikánusok EP-képviselőinek jó része csak arra vár, mikor ajánlhatja fel szolgálatait Macronnak. Ami nem is akkora baj, hiszen jól jön majd az új ciklusban pár képviselő a francia delegációban, akinek nem most kell majd elmagyarázni, mi az a rendes jogalkotási eljárás, vagy hogyan jut el a PHS–3C050 terembe. Ha ilyen jól tartják magukat a következő másfél évben is, az LREM-esek biztosan hozni fogják az önálló pártcsaládhoz szükséges 25 főt.
De egy ilyen kis frakció egyrészt Macron méltóságán aluli l e n n e , másrészt a szerződés szerint legalább hét tagállamból kell képviselőket toborozni.
Úgyhogy Macron jó emberei megkezdték áldásos tevékenységüket.
Az EP ügyeire rálátó forrásaink szerint Macronnak minimális esélye van arra, hogy a két nagy frakcióból, vagyis a konzervatív Európai Néppártból (EPP) és a Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségéből (S&D) a franciákon kívül számottevő képviselőt átcsábítsanak. Legfeljebb akkor, ha egy amúgy népszerű képviselőnek otthon akadnak nézeteltérései az anyapártjával.
A nyugat-európai konzervatívok nagy része ideológiai okokból utasítja el Macront, a kelet-európaiaknak meg nem igazán tetszik, hogy Macron minden erejével keresztbe akar tenni a térségnek. A szociáldemokraták közül pedig legfeljebb számítás, és nem meggyőződés miatt szállingózhatnak át páran az új pártcsaládba. Mivel az európaisággal akarnak hasítani, a szélsőséges- holdkóros nemzeti pártocskák képviselői kiesnek a szórásból. Macronék számára az igazi vadászterep tehát az ALDE és a zöldek frakciója.
Tárgyaltak, tárgyaltak
A büfében elsuttogott pletykákat leszámítva eddig nem sok konkrétumot lehetett tudni arról, hogyan is alakul majd az európai En Marche! sorsa. Jó néhányan – főként az ALDE-sek közül – az újságírók fantazmagóriájának minősítették a szervezkedésről szóló elméleteket.
Aztán hétfő reggel jött a hír: a szocialista párttal nemrég szakító Gilles Pargneaux EP-képviselő még aznap nyilvánosságra hozza annak a 21 országból származó 70 politikustársának a nevét, akik csatlakoztak a Macron-féle Refounding Europe (Európát újraalapítani) mozgalomhoz.
Kettőt – közöttük a cikk elején már említett Turmest – rögtön meg is nevezett. „Claude Turmes és Gilles Pargneaux valóban tárgyaltak arról, miként működhetnének együtt egy Európa-párti mozgalomban a múlt héten – ismerte el kérdésünkre a Meris Sehovic, a luxemburgi képviselő kabinetfőnöke. – De hangsúlyozom, arról nem volt szó, hogy Turmes képviselő elhagyja a zöldek frakcióját. Zöld volt és az is marad” – az utóbbi állítást még írásban és szóban is néhányszor megismételte a héten, mivel a hír lehetetlen helyzetbe hozta Turmest a saját frakciójában.
A kabinetfőnök szavaiból úgy tűnik, hogy Pargneaux valóban több tucat képviselővel egyeztetett valamiféle Európa-párti együttműködésről, de soha nem egyszerre és nem konkrétan arról, hogy pártcsaládot alapítanak. „A személyes véleményem szerint Pargneaux magánakciójáról lehet szó, hogy bebiztosítsa magának a parlamenti helyet másfél év múlva” – mondta lapunknak Sehovic.
Hogy Pargneaux képviselő naiv elbizakodottságában túl hamar jött-e elő a részletekkel, vagy szándékos akcióról volt-e szó, amivel ellehetetleníti a hírbe hozott politikusokat a saját pártcsaládjukban, nem sikerült kiderítünk. Ugyanakkor az már biztos, hogy Macron Párizzsal nem elégszik meg. Rendíthetetlenül nyomul észak felé, hiszen küldetése van: naggyá kell tennie magát.
SZŰCS ÁGNES (BRÜSSZEL)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!