Szilvásvárad és Bélapátfalva. Két település, amelyek az elmúlt hetekben úgy kerültek a figyelem középpontjába, ahogy valószínűleg sosem szerettek volna. Indulatos viták, köpönyegforgató politikusok és jószándékú szakértők kereszttüzében folyik a küzdelem: lesz-e kitagolás vagy sem? A Bélapátfalván található fogyatékos otthonból szerettek volna kiköltöztetni Szilvásváradra 40 fogyatékkal élő embert, hogy önálló életet kezdhessenek. A gyakorlat (mind Nyugaton, mind idehaza) azt mutatja, hogy az ilyen – szakszóval – kitagolás jót tesz azoknak, akik kiköltözhetnek a lakóotthonokba, míg a környezetükben élők is elfogadóbbá, nyitottabbá válnak a fogyatékos emberek irányába.

A két, egymástól alig 10 percnyire található falu között viszont jelenleg jóformán áthidalhatatlan a szakadék. És egyre mélyül is, ahogy egyre többen próbálják kifejteni a véleményüket az ügyben. Amikor néhány héttel ezelőtt ellátogattunk mindkét helyre, még viszonylag kulturáltan folyt a vita. Azóta azonban a sajtóban napi rendszerességgel jelennek meg a hírek, és egyre inkább úgy tűnik, végképp elmérgesedett a helyzet. A csúcspont talán az volt, amikor Horváth László fideszes képviselő először saját honlapján publikált Kitagolás: Szilvásváradon ne vásároljanak ingatlanokat! címmel egy bejegyzést, majd néhány nappal később már olyan videót tett közzé, amelyben fogyatékos emberek veszik körül és mondanak neki köszönetet azért, hogy támogatja a lakóotthon ügyét. Hasonló vargabetűk közt keresik az igazságot a szakemberek is, ám a probléma ezek után már az: ha mindenképpen lesz kitagolás (márpedig lesz, hiszen uniós előírásról van szó), mennyire lesz jó bárkinek, ha mindezt épp Szilvásváradon teszik majd? A településen élők attól tartanak, hogy az új lakók miatt csökkenne a hely idegenforgalmi vonzereje. „Nem nyújtanak szép látványt” – hangzott el többek közt a képviselő- testület ülésén. Érzékenyítés – ez a varázsszó, amire most mindenki hivatkozik. Szilvásvárad azt mondja, nem lesz elég idő és megfelelő módszer arra, hogy mindenkit felkészítsenek arra, fogyatékos emberekkel éljen egy közösségben. Talán igazuk van. A jelenlegi helyzetben már nehéz is lenne érzékenyíteni bárkit is…

Pedig nem kellene sokáig keresgélnie senkinek, ha szeretné látni, hogyan illeszkedik egy lakóotthon egy település mindennapjaiba. A fővárostól alig 20 percnyire mentünk, hogy megnézzük, okoz-e bármiféle zavart egy közösség életében, ha fogyatékos emberekkel élnek egy utcában. Érdre látogattunk, a Hajlék Alapítvány lakóotthonába.

Reggel 9-kor, amikor megérkeztünk, már nem találtunk otthon mindenkit. András és Erzsike ugyanis már rég elmentek munkába – mindketten a fővárosban dolgoznak. Ez számunkra is örömhír: két éve, mikor ott jártunk, András még munkát keresett, ma már egy budapesti park tisztaságáért ügyel. Erzsike takarítónő egy vállalatnál. A többiek viszont otthon voltak, így volt kivel beszélgetnünk. Sőt az otthon két Ottóját még a boltba és a gyógyszertárba is elkísértük. Míg bandukoltunk, kifaggattuk őket: szoktak-e máshová is egyedül járni? A fiatalabbik Ottó például bebuszozik Budapestre Erzsikéért, hogy hazakísérje, az idősebbik pedig Csepelre jár gyakran, a rokonaihoz. Még mi pironkodtunk, amikor megkérdeztük, hogy egyedül utaznak-e. Hogy máshogy?

Mi sem tudtunk kilépni a sztereotípiák bűvköréből, amikor újra meg újra elcsodálkoztunk azon, ami itt mindenki számára nyilvánvaló – ezek az emberek, bár fogyatékosok, teljes életet élnek. Rokonaikat, barátaikat látogatják, ellátogatnak a szüreti mulatságba, vásárolnak, a postán befizetik a csekket, kiváltják a patikában a gyógyszereket, és ha úgy tartja kedvük, csak sétálgatnak, mert szép az idő. Mindez persze nem megy egyik napról a másikra, hosszú munka előzte meg a mostani önállóságot. De az 1998 óta létező lakóotthonban már olajozottan működnek a dolgok. Az otthon vezetőjével, Mucza Józseffel arról beszélgettünk, miként lehet egy lakóotthont „beindítani”, hogyan történik az a bizonyos érzékenyítés. Tapasztalatai szerint egyéntől függ, ki mennyi idő alatt sajátítja el például az önálló közlekedés szabályait. Természetesen, ha valaki valami új dolgot szeretne csinálni, azt előre megtervezik, ha új úton indulnak el a lakók, kezdetben kísérik őket a gondozók is. A cél azonban minden esetben az önállóság, legyen szó egy bevásárlókörútról vagy akár mozilátogatásról. Az érdi lakóotthonban körülbelül fél év alatt minden és mindenki a helyére került. A környezetükben élőkkel soha semmilyen gond nem volt, egyetlen kivételtől eltekintve: amikor szerettek volna egy új épületet építeni a telek végébe, a hátsó szomszéd kifogást emelt.

„A legnagyobb baj még mindig az, hogy az emberek félnek attól, amit nem ismernek. Márpedig a fogyatékos embereket nem ismerik, hiszen nem találkoznak velük” – fogalmazott az otthon vezetője. Náluk viszont ebből még sosem volt probléma, elfogadták őket. Mi lehet erre jobb példa, mint az, hogy az utcán sétálva többen is ráköszöntek a két Ottóra, akik az összes lakót névről ismerik az utcában.

És hogy mit tapasztaltunk abból, hogyan élik meg az érdiek, hogy fogyatékosokkal osztják meg az utcát? Tulajdonképpen nem sokat. A két Ottóval bevásárolni nem volt nagy kaland. Elsétáltunk a boltba. A többi vásárló sem pislogott ránk furcsán, és az eladók is ugyanúgy szolgáltak ki, mint bárki mást. Ottó fizetett, és már ment is, mi viszont egy kicsit még elidőztünk odabent. A vagyonőrrel beszélgettünk, aki tőlünk tudta meg, hogy Ottó, aki nap mint nap oda jár bevásárolni, egy fogyatékos lakóotthonban él. Ennél többet nem is kell mondanunk, ha az a kérdés: okozhat-e bárkinek bármilyen problémát, ha a környezetében Ottó lakik. Eddig semmi olyat nem csinált, amivel bárki figyelmét felhívta volna magára. A patikában is hasonló volt a helyzet: receptek az ablakon be, gyógyszerek ki. Hogy Ottó fogyatékos? Igen, de ez nem akadályozott meg senkit abban, hogy ugyanúgy tegye a dolgát, ahogy máskor. És amíg Ottóék visszasétáltak a házba, mi az éppen hazafelé tartó helyieket faggattuk: mit szólnak ahhoz, hogy az utcában lakóotthon van. Semmit. Iszlai Kinga például alig egysaroknyira lakik az otthontól. Amikor arról faggattuk, kilógnak-e a helyiek közül a lakóotthonban élők, hevesen rázta a fejét. „A buszmegállóban sokszor találkozunk velük. Köszönünk, ők is köszönnek. Megkérdezik, hogy vagyunk, mi is megkérdezzük tőlük. Beszélgetünk, nincs soha semmilyen probléma” – mesélte. Márpedig jó ideje gyűjti ezeket a (saját bevallása szerint is kizárólag pozitív) tapasztalatokat, hiszen tíz éve lakik az utcában. Csak annyit üzent: „Hajrá, sokkal több ilyen otthonra lenne szükség.” A környéken, úgy látszik, senkinek nincs kifogása Ottóék ellen. Persze tizenöt év hosszú idő, volt mikor összecsiszolódni.

Talán erre lenne szüksége másoknak is. Időre, hogy megemésszék a tényt: a fogyatékos emberekkel együtt lehet élni. Érden már másfél évtizede működik a lakóotthon. Máshol hónapok óta folyik a vita arról, hogy létesülhet-e egyáltalán. Pedig indokolatlan félelmek és köpönyegforgató nyilatkozatok helyett elég lenne sétálgatni egyet Érden.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!