Horthy-rendszer, Rákosi-rendszer, Kádár-rendszer. Talán azért szeretünk rendszerekben gondolkodni, mert az leveszi a felelősséget a vállunkról. Egy rendszerben a dolgok egyvalakinek (vagy egy szűkebb körnek) a kegyelméből vagy érdekében történnek, a korszak névadója uralkodik, a társadalom szenved, jobb esetben alkalmazkodik. Az utolsó előtti ilyen rendszer, a Kádár János nevével fémjelzett korszak megismerése azért is fontos – állítja Majtényi György –, mert enélkül nem lehet megérteni azt sem, ami ma történik vagy a közeljövőben történhet Magyarországon. A történésszel most megjelent, Egy forint a krumplis lángos – A Kádár-rendszer társadalma című könyve apropóján beszélgettünk.
– Egy tavaly végzett közvélemény-kutatás még mindig Kádár Jánost tartja az egyik legnépszerűbb magyar politikusnak, a nevével fémjelzett 33 éves korszakot pedig tízből négyen a magyar történelem legideálisabb korszakának. Mindezt csaknem 30 évvel Kádár halála után. Miért vonzódunk ennyire Kádárhoz?
– A Kádár-rendszer megítélése folyamatosan változik. A benne élők is másképp látták 1957-58-ban, a megtorlások idején, másképp az 1963-as részleges amnesztia után, és megint másképp a fridzsiderszocializmusnak nevezett képződményben, a ’70-es, ’80-as években. A rendszer önnön megítéléséért maga Kádár és a kor vezetői is sokat tettek: tudatosan építve egy jobb és igazságosabb szocializmus képét a Rákosi-éra után. Kádár halála egybeesett a rendszerváltással, mondhatni szimbolikus határvonal volt. Ezért is lehetséges, hogy az ezt követő csalódás, a különböző negatív társadalmi folyamatok – a tömegessé váló munkanélküliség, a szegénység, a fokozódó eladósodás utóbb kedvezően befolyásolták a Kádár-rendszer megítélését. És persze van egy személyes, emocionális része is a dolognak: sokan akkor voltak fiatalok, és valóban szép éveket töltöttek abban a rezsimben.
– A Kádár-rendszer valóban egyetlen ember arcának lenyomata? Másképpen: menynyiben határozta meg az első számú vezető személyisége magát a korszakot?
– Semmiképpen sem nevezhetjük egyetlen ember politikája, személyisége lenyomatának, bár sok minden eredeztethető Kádár személyiségéből és abból, amit a Rákosi-rendszertől tanult. Például tudatos volt az, ahogyan a saját személyét háttérbe tolta, és önmaga meg az emberek közé intézményeket helyezett. Az ’50-es években, ha egy polgár valami személyes és fontos ügyet akart elintézni, Rákosi Mátyásnak írt levelet. Kádár idejében az emberek már hivatalokkal leveleztek. Persze minden hivatal mögött ott látták az első számú vezetőt magát, és persze ha valami nem működött, a ’60-as években is a Kádár-titkárság volt az ultima ratio, az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodni lehetett. Kádár tudatosan terítette szét a döntések felelősségét. Mondhatni ez volt a diktatúra üzemszerű működése. Volt hivatalos jogérvényesítés, és ha ez sikeres volt, azt sokszor Kádár személyéhez kötötték. Egy másik fontos jellemzője volt a korszaknak a tudatos életszínvonal-politika. Az egyéni boldogulás lehetősége. A Rákosi-korszak mindenkitől csak áldozatokat követelt a szebb jövő érdekében. Kádárék odafigyeltek arra is, hogy a polgárok már a jelenben lássanak olyan jeleket, ami a jövőt igazolja. A jövő fényes és szép, és majd mi megmondjuk, mit kell tenned azért, hogy eljuthassál oda. Persze sokkal hatékonyabb a dolog, ha a jelenben is tudsz adni valamit: egy fridzsidert, Orion tévét, Varia bútort, autót vagy csak olcsóbb üzemanyagot, kenyeret, amivel kihúzhatod addig, amíg el nem érjük a végső célt, a kommunizmust. Ezek a jótétemények elsősorban már akkor is a középrétegeket érintették, azokat, akikre a mai politikusok is építenek, minthogy ők azok, akik leginkább képesek érvényesíteni az érdekeiket vagy ma eldönteni egy választást.
– Azt írja, hogy a rendszer kiépülése nem egyszerűen egy politika érvényre juttatása volt, ahhoz a rendszert alkotó egyének aktív vagy passzív részvétele is kellett. Ez pontosan mit jelent?
– Egy rendszer kiépítéséhez nem elég egy diktátor vagy egy autoriter módon működő politikus, ehhez kellenek a rendszerben benne élő emberek is, akik egy idő után, amikor azt érzik, hogy maga a rendszer állandó, mozdíthatatlan, talán örökké fog tartani, elkezdenek a rendszer logikája szerint gondolkozni. Ami Magyarországon 1956 után felépült, az az ő kollektív és egyéni cselekedeteiknek is az eredménye. Más szóval: egy totalitárius rendszer sem csak felülről építkezik, hanem alulról is. Abban az időben mindenki kialakította a maga Kádár-rendszerét. Hannah Arendt filozófus, akinek munkáit a könyvben gyakran idézem, írta, hogy a totalitárius rendszer mindig arra törekszik, hogy tömeget szervezzen. Ehhez pedig az kell, hogy se az egyének, se a kisebb társadalmi rendszerek ne viselkedjenek autonóm módon. A Kádár-rendszerben az egyének nem alakíthattak közös érdekvédelmi csoportokat, ezért kialakították a maguk egyéni, családi túlélési, ellenállási stratégiáit. Magyarul: alkalmazkodtak, éltek. És paradox módon még ezek az apró kis hétköznapi cselekedetek is építették a rendszert. Az egyéni magatartásformák, amelyek egy része talán gyávaságnak vagy a hatalommal való kollaborációnak tűnhet, szintén a rendszer építőkövei voltak, nem csak a párthatározatok, a rendőrség vagy a besúgóhálózat.
– 2004-ben, miután a szocialisták megnyerték a választást (Medgyessy Péter ígérgetős, 100 napos programjával), a Fidesz első frakcióülésén Orbán Viktor állítólag azt mondta: „összességében megállapítható, hogy a Kádár-rendszer győzött, megnyerte a rendszerváltoztatást”. Vajon ekkor jött rá arra, hogy a rendszerváltás mint modernizációs törekvés megbukott?
– Ez szociológiai, politológiai kérdés. Társadalomtörténészként annyit mindenképpen mondhatok, hogy bár egyre kevesebben vannak, akiknek személyes tapasztalatai voltak a Kádár-korról, az emberek paternalista viszonya az államhoz láthatóan tovább él. És ilyenkor nemcsak a Kádárrendszerről, hanem a második világháború előtti korszakról is beszélek, amelyhez sokkal szívesebben nyúl a magát nemzetinek és kereszténynek nevező kurzus, amikor szimbolikus gesztusokról van szó. Egyébként minden autoriter rendszernek vannak közös hatalmi mechanizmusai, jellemzői, ahogy a társadalmi csoportokhoz viszonyul, ahogy az egyéneket, csoportokat elválasztja egymástól, ahogy elfojtja, kiöli a társadalmi szolidaritás jelenségét.
– Olyasmire gondol, mint a szegénység vagy a cigányság helyzetének tabusítása a ’60-as, ’70-es években?
– Ha valamit nem tudunk megjavítani, akkor a nyilvánosságban megszüntetjük. Kádárék például sokszor nem a probléma, hanem a fogalmak ellen harcoltak. A szociológusok tisztában voltak azzal, hogy létezik a szegénységnek több formája is Magyarországon, de beszélni róla nem lehetett. Aki beszélt róla, mint például Kemény István, azt emigrációba kényszerítették vagy perifériára szorították. Ha pedig nem beszélünk róluk, akkor szolidaritást sem kell vállalnunk a szegényekkel. Lényegében ez így működhet ma is. Ha a jelenséget eltüntetjük legalább a közbeszédből, gyengül, majd végképp elvész a szolidaritás. Ha mondjuk a romák helyzetét nem látjuk világosan és közelről, ha csak arról olvasunk vagy hallunk, hogy az állam micsoda kedvezményeket ad nekik, és erre ők milyen deviáns módon viselkednek, és más valótlanságokat, vagy ha csak azt látjuk, hogy milyen politikusok képviselik őket hivatalosan, lásd a miniszterelnök tanácsadója, az önmagában is alkalmas a honfitársaink iránti szolidaritás gyengítésére. Ugyanez igaz a hajléktalanság vagy a munkanélküliség kriminalizálására is, ami nem új keletű: a Kádár-rendszerben is létező gyakorlat volt.
– Mostanában egyre gyakrabban esik szó az úgynevezett „demográfiai kormányzásról”, jelentsen ez bármit. A könyvéből az derül ki, hogy a Kádár-rendszer is szívesen húzta elő a népesedési kártyát. Ez a Ratkókorszak hullámvölgye után érthető is volt, de vajon volt-e emögött tapintható politikai szándék?
– Olyan társadalmi jelenségről van szó, amiről lehet népszerűen beszélni, amiben az állam pozitív és hatékony szereplőként jelenhet meg. Igaz volt ez a Kádár-korszakra is. Volt egy olyan törekvés, hogy figyelni kell a családokra, meg kell őket erősíteni. Szokás volt a Kádár-rendszert a női egyenjogúsítás élharcosának nevezni, de valójában szó sem volt róla. Az egy „familista” rendszer volt, ahogy például Dupcsik Csaba és Tóth Olga írásaiból ismert, amely nagyon is tudatosan a családot helyezte a középpontba. Egy diktatúra működése szempontjából ez logikus döntés. Az emberek a saját családjuk dolgaival foglalkozzanak, és ne azzal, hogy mi történik a kisebb-nagyobb közösségeikben, a városukban, az országban, egyszóval ne a közügyekkel.
– A beszélgetés elején arról beszélt, hogy egy diktatúra kiépítéséhez szükség van arra, hogy az emberek érezzék: a rendszer állandó, mozdíthatatlan, és ha így mennek a dolgok, örökké fog tartani. A Kádár-rendszert és annak bukását vizsgálva mit gondol, mi az vagy kik azok, ami vagy akik egy ilyen rendszert mégis képesek lebontani?
– A Kádár-rendszer vizsgálatából meg lehet érteni, hogyan épül fel egy ilyen rendszer felülről és alulról, a benne élők hogyan alkalmazkodnak, hogyan fogadják el, miért gondolják megváltoztathatatlannak, és persze azt is, hogyan érhet mindez véget. A Kádár-rendszer végét nem csupán és talán nem is elsősorban a belső feszültségei okozták, hanem a Szovjetunió és a szocialista rendszer összeomlása. De a legfőbb tanulság az, hogy sokkal jobb, ha egy ilyen rendszer ki sem épül. Végül is mindazért, ami kialakul vagy megtörténhet egy társadalomban, valamilyen mértékben mindenki felelős. Nincs olyan totalitárius rendszer, amely mindent és mindenkit képes ellenőrizni. Ez viszont azzal az egyén számára kényelmetlen tanulsággal szolgál, hogy sosem egy egész társadalom van elnyomva, hanem minden diktatúra az egyéni gyakorlatokból építkezik, a kádári is, vagyis persze lehet hibáztatni a politikai vezetőket, ám valójában szinte „mindenki szem a láncban”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
