Mindent felőrlő vágyak - Testekről és pénzről - Kötter Tamás íróval beszélgettünk

– A magyar irodalomban eddig nem nagyon ábrázolt, jobbára multiknál dolgozó felső középosztályt mutatja be regényében. Tényleg ekkora értékválságban van ez a réteg?

– Szereplőim inkább a középosztály közepét képviselik. Nálunk, hasonlóan Nyugat-Európához, a társadalom 7-8 százaléka az elit, amibe beletartoznak a szupergazdagok, és befér, mondjuk, még egy bankigazgató is. Ők a globalizáció abszolút nyertesei, akik egy külön világot alakítottak ki maguknak, ami már valóban multinacionális közeg.
Alattuk van ez a réteg, amelynek a tagjai a könyvem szereplői. Ők a technikusok, akik végrehajtják az elitbe tartozó főnökeik utasításait, embertelen szervezetekben robotolnak. Valóban, nevezhetjük értékválságnak is az életközepi krízist, amit három ember – két férfi és egy nő – sorsán keresztül próbáltam bemutatni.

– Mi okozza ezt az életközepi válságot?

– Részben az, hogy egy viszonylag sikeres élet is „elfárad”. Rájön az illető, hogy ő nem ezt akarta, és megpróbálja megvalósítani a gyermekkori álmait vagy egy olyan „cool” életformát, ami kevesek kiváltsága, és talán ezért is olyan vonzó. Másrészről ott van a 20. század második felének egyik legnagyobb hazugsága, hogy azzal kell együtt élned, akibe szerelmes vagy. Pedig tudjuk, hogy a szerelem három évig tart, és jobb esetben a szeretet, a másik kölcsönös megbecsülése és tisztelete tölti be ezt az érzelmi mezőt. Ezért az emberek állandóan elválnak, keresik az új szerelmet, majd újraházasodnak, mert nem tudják elfogadni, hogy egyik sem tart örökké. És persze itt van még nekünk a kérlelhetetlen fiatalságkultusz, „a negyven az új húsz”, ami szintén önbecsapásra épül. Az általam megírt szereplők tragédiája, hogy megpróbálnak az életközepi válság idején változtatni az életükön, de nincs meg sem az anyagi erőforrás, sem a hatalom, sem az a fajta extremitás, ami hozzájuk vonzaná a fiatal nőket.

– Ezek vonzanák a fiatal nőket?

– Ne legyünk álságosak! Egy fiatal, mondjuk 22 éves nőt egy idősebb, például 47 éves férfihoz valamilyen extremitás – például rocksztár vagy színész az illető –, a hatalmi pozíció vagy a pénz vonzza. Ezek a tulajdonságok képesek pótolni a fiatalságot. A tökéletes az, ha valakiben mindhárom megvan, a hőseimben egyébként nincs meg egyik sem.

– Minek az áldozatai valójában ők?

– A korábban említett nagy hazugság mellett a kor áldozatai, amelyben már az autókat is úgy hirdetik, hogy „mert megérdemlem”. A globalizmus demokráciája elhiteti mindenkivel, hogy nekem ugyanaz jár, mint Csányi Sándornak. Nekem kurvára nem jár ugyanaz, mint Csányi Sándornak. Kis Pistának, aki felszolgálja az ebédet az étteremben, pedig nem jár ugyanaz, mint nekem. Nem azért, mert ez valahol rögzítve van, hanem mert mást értünk el az életben. Ma már sokszor ott tartunk, hogy egyéni vágyakat emberi jogi szintre emelnek. Pedig az elérhetetlen vágyak, amelyeket beleültettek az emberek fejébe, felőrlik őket belülről.

– Regényében a gyermekszületés egy olyan pozitív értékként jelenik meg, amely képes értelmet adni az életnek, és boldogságot okoz. Legalábbis egy időre, de később a nagy kamasz, fiatal felnőtt gyerekeik által képviselt életstílussal szemben mégis nagyon kritikusak a szereplők, nem értik meg őket. Ez a generációs szakadék valóban ennyire mély?

– Szögezzük le, hogy ez egy budapesti regény, vidéken egészen mások a lehetőségek és az értékek is. Ma Magyarországon tulajdonképpen egyetlen város van: Budapest. Egyedül itt élhetnek úgy az emberek, mint egy metropoliszban. Ez a fajta deviancia, amiről írok, csak ebben a közegben fejlődhetett ki. A gyerekek már egészen másképp élnek és gondolkodnak, mint anno a szüleik, akiknek nagyon küzdelmes volt az élete a kilencvenes években, amikor kétmillió ember egyik napról a másikra elvesztette a munkáját, és Magyarországot kiárusították – részben ugyanazok, akik most demokráciáról magyaráznak. A hőseim a kilencvenes években voltak fiatalok, az utolsó generációhoz tartoznak, akik még a hagyományos értékrend szerint éltek. Egy konvenciót követtek, amire az ő gyerekeik már nagy ívben tesznek, és a szüleik küzdelmes munkájának gyümölcséből élnek, de ők sem tudnak ezzel mit kezdeni. Természetesen nem akarok általánosítani, hiszen ez a regény három ember sorsáról szól, és csak ebben a városban kétmillióan élnek. De visszatérve a kérdés első felére, a gyerek tényleg fontos: számomra elsősorban hitet jelent a jövőben. Akinek gyereke van, annak nem ér véget a történelem, aggodalommal, de ugyanakkor bizakodóan a jövőbe tekint, nem ragad le a ma élvezeténél.

– Ön személy szerint is ilyen kritikusan gondolkodik a mai huszonéves korosztályról?

– A globalizáció gyermekei itt vannak és meghatározzák ennek a városnak a lüktetését, saját nyelvük van, belső terük a Facebook, ahol már nem is szívesen száll szembe velük az ember, nem lehet velük vitatkozni, egyszerűen lerohanják az embert. Ez az ő tragédiájuk – leuralták ezt a teret, és azt hiszik, az a világ. Fogalmuk sincs arról, hogy hogyan él mondjuk egy nyíregyházi villanyszerelő.

– De mégiscsak ők azok, akik megkérdőjelezik a szüleik világát, amiről összességében nem fest pozitív képet.

– Igen, de közben nem tudják megmondani, mit, milyen Magyarországot szeretnének. Nemzetközi trendekhez igazodó óhajokat fogalmaznak meg a társadalommal és az állammal szemben, de ezek a vágyak gyakran köszönő viszonyban sincsenek a realitásokkal. Félek ettől a „jakobinus dühtől”. Pedig a szüleik nagyon keményen küzdöttek, 12 órákat dolgoztak, elviselték a főnökeik őrültségeit, kiszolgálták a multikat, és a gyerekeik most nem értik őket, ez szörnyű.

– Mit kellene megérteniük, mi az az örökség, amit a szüleik hagynak?

– Semmit. De ez nem csak erre a generációra igaz. A modernitásban csak azok tudnak továbbadni valamit, akik fel tudtak építeni maguk körül egy értelmezhető vagyont – nem nagy dolgokat, mondjuk egy darab földet, amit megművel, egy kis üzlet, egy mesterség, amit a gyerek továbbvisz. Egy alkalmazott erre nem képes, egyszerűen nincs „hagyomány”, amit átadhatna. Sajnos ezen nem lehet változtatni – tökéletes az elidegenedés.

– Meglepő, hogy a regény szerint ez a jól szituált réteg nagyon fogékony a különböző ezoterikus tanokra, New Age irányzatokra.

– Igen, ez egy teljesen létező jelenség. Isten nélkül akarunk élni, mert a hit sok kötelezettséggel jár együtt, erős önfegyelmet igényel, és még sorolhatnám, azokat a dolgokat, amelyek a „birodalom” új vallásának a fogyasztásnak az útjában állnak. Ugyanakkor mégsem tudunk lemondani a misztikumról, mert az ember, amikor egyedül marad, fél – szüksége van Istenre, illetve jelen esetben ezekre az istenpótlékokra.
Elég csak arra gondolni, hogy hatalmas példányszámban kelnek el a rövid életbölcsességeket felvonultató kötetek, egy egész ipar épül arra, hogy átsegítse az embereket a nehéz életpillanatokon. Rengeteg olyan emberrel találkoztam, akit előbb-utóbb megérintettek ezek a tanok, és a különböző coachok is hozzájárulnak a járvány terjesztéséhez.

– Ez a nagyvállalatoknál dolgozó réteg olvas regényeket? Szeretnek magukról olvasni?

– Igen, egy részük olvas. Mindig is reméltem, hogy sikerül őket megszólítani, és nem csak a „nagy tankcsaták” és a „világ legszebb órái” kiadványokat veszik meg.

– Nem kérik ki maguknak azt a képet, amit róluk fest?

– Nem. Az a jó, hogy az emberek nagy része rendelkezik öniróniával. Ez ment meg attól, hogy totálisan értelmetlen életet éljünk.

– Tervezi, hogy esetleg más társadalmi csoportokkal is foglalkozik a szövegeiben?

– A harmadik kötetem eltávolodott ettől a világtól, az exvalóságshow-hősökről és producerekről szólt. Még szeretném megírni az egyik mellékszereplő, a Fényhozó történetét, aki a kilencvenes években találkozik a rendszerváltás brutalitásával, aztán a kétezres évek fiatalságkultuszában elvérzik, ezért úgy dönt, hogy szektát alapít. Másik nagy álmom egy második világháborús regény megírása, amihez már készítettem tanulmányokat novellák formájában.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!