„Unatkozik? Vegyen mosómedvét!” Ugyan melyikünk ne emlékezne Bohumil Hrabal röhögtetően vidám könyvére, a Sörgyári capriccióra, és benne Pepin bácsi üvöltve előadott történetére, a hirdetés útján beszerzett mosómedve rémtetteiről? Mivel, sajnos, jelenleg nem tudunk mosómedvét kínálni, ha unatkozik – vegyen agarat!
Elsőként is szögezzük le: van a kutya és van az agár. Ezt az alapvetést, ahogy tapasztalom, mindkét tábor jóváhagyólag elismeri: az agarasokarisztokratikus elkülönüléssel, a kutyások pedig egy csöpp mosolyt elnyomva a szájuk szegletében. Valahogy úgy, ahogy a félhülye grófokat szoktuk volt kinevetni a szocialista filmművészet remekeiben… (Bár, miután Angliában harmincnapos karantént vezettek be kutyák utaztatásakor, s ezért nem nagyon keverednek a kontinensbeli társaikkal, pontosítsuk a fentebbi megállapításunkat, miszerint: van a kutya, van az agár, és van a brit agár…) Az agarak mindig is előkelő jelenségek voltak, nem csoda, hogy vagyonokba kerülnek. Megjelenésük eleganciát, kimértséget tükröz; olyanok, mint az arisztokraták. Bár talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy jó esetben az arisztokraták majdnem olyanok, mint az agarak…
Az agár évezredek óta az ember társa. Az idők során számos változata alakult ki, ám az ősi vadászösztön és a gyorsaság mindegyikükben közös. Az agarak a világ legmozgékonyabb atlétái,sebességük – hatvan-hetven kilométer – a kutyák gepárdjává teszik őket. Egy angol agarat egyszer radarpisztollyal kaptak rajta, amikor éppen 89 kilométeres sebességgel száguldott; ez a fajta az agarak között is a leggyorsabbnak számít.
Manapság a vadászathoz immár kutyaféléket használnak, részben azért, mert a vad elejtését, ezt a nettó vérengzést a négylábúak számára gyakorlatilag mindenütt betiltották, részben pedig azért, mert az agár nem nagyon adja oda az elejtett zsákmányát. Még ha szépen kérjük, akkor sem…
És akkor most, Pepin bácsi helyett következzék: miért is nem unatkozik az, aki agarat tart. Mert éjjel-nappal foglalkozni kell velük, arról nem is beszélve, hogy a rövid szőre, vagy ellenkezőleg: az állandóan fésülést kívánó hosszú szőre miatt csakis lakásban él, sőt, az igazi helye a szobában, a kanapén van, ahogy azt évszázadokon át megszokta. Nemcsak tartózkodó, de makacs is. Némelyikük még a gazdájával szemben is megtartja a három lépés távolságot, miközben tökéletesen egyenrangúnak érzi magát vele. Akinek olyan kutya kell, amelyik első szóra ugrik, annak nem való agár. Mert ő, ha valamit kérsz tőle, előbb tűnődni fog, aztán majd eldönti, hogy kedvedbe jár-e. És akkor még egy szót se szóltam a napi 5–15 kilométeres futtatásról, ami egy agár esetében kihagyhatatlan, a versenyekre való felkészülésről, az állandó utazásokról. zóval, van olyan, mint egy mosómedve…
Mindez a sok okosság mostanában azért lett érdekes, mert a Kincsem Parkban, két lóversenyfutam között, régi emlékeket felélesztve ismét agárversenyt tartottak. Ami nemcsak azért furcsa, mert majd’ ötven éve nem volt agárverseny lóversenypályán, hanem leginkább azért, mert Európa legtöbb országában agárversenyre fogadni nem lehet. Hogy miért nem, az agarasok tiszteletbeli elnöke: dr. Miklós Levente magyarázza el nekünk:
– Valamikor az 1970-es évek elején értek véget a galopp-pályán rendezett agárversenyek. Hogy miért? Leginkább azért, mert ez az „úri sport”, hogy ne mondjam: arisztokrata kedvtelés, 1945 után gyanakvást keltett, az állomány vészesen lecsökkent, az agarazás majdnem megszűnt Magyarországon. A lassan újra elindult agárversenyzéshez nem volt elegendő kutya; abból a néhány tucat négylábúból egy profi fogadó két futam után pontosan tudta, melyik a legjobb. Ráadásul itt nincs hendikep, vagyis a leggyorsabb kutya minden esetben biztos győztes.
– Ma már talán volna elegendő versenyző, akkor miért nem lehet agárversenyre fogadni? Ha meggondolom, hogy a világot mozgató nagy kérdések mögött általában vagy a nő, vagy a pénz található, akkor jól sejtem, hogy ezúttal a pénz a legfőbb ok?
– Igen, a pénzdíjas helyi futamok és az ingyenes bajnokság ellentétéről van szó. Ugyanis az agárversenyekre nem lehet fogadni, nemcsak nálunk, hanem az európai országok többségében és a világversenyeken sem. Viszont sokfelé: Spanyolországban, Olaszországban, Írországban, az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Mexikóban, Ausztráliában, no és a sport szülőhazájában, Angliában üzemszerűen zajlanak a profi, pénzdíjas versenyek. A legjelentősebb viadalok első helyezettjei tízmilliókat érnek, hiszen egy versenyről akár százezer eurót (30 millió forintot) vihet haza, ehhez képest a világbajnokra ráterített győzelmi takaró – ennyi a győztes díja –, lássuk be, megmosolyogni való… Ám a hatalmas pénzek mögött egy kemény és kegyetlen világ működik. Itt is létezik a doppingolás, sőt – elég nehéz ezt megmondani – a profik minden olyan kutyát, amely befejezte versenypályafutását, és nem olyan jó, hogy tenyésztésbe fogják, egyszerűen kiirtanak. Nem hoz hasznot, minek éljen… Ez azt jelenti, hogy a fogadásos fajtában évente 100 ezer, 4-6 éves agarat ölnek meg, amit épeszű ember nehezen visel el. Ezért nem engedélyezi a kutyások nemzetközi szervezete (az FCI) a fogadást. A mi agaraink velünk együtt öregednek meg, s életük végéig szeretjük őket, ahogy kell.
– Akkor milyen agarak futnak mostanában a Kincsem-pályán?
– Egyesületen kívüli tenyésztőké. Nevezésüket többé nem fogadjuk el a mi versenyeinkre, bevontuk versenyengedélyüket.
– Ha már pénz, nézzük, mibe kerül ez a hobbi?
– Ha egy szóval akarnék válaszolni: sokba. Fajtától függően Európában ezer-kétezer eurót kérnek egy kölyökkutyáért. A versenyagaraknak természetesen csak a legjobb minőségű – értsd: legdrágább – eledelt adhatjuk, emellett fizetni kell a dokit, a különböző oltóanyagokat, a nevezési díjakat; a kutyát, no meg magunkat is el kell szállítanunk a többnapos versenyek helyszínére, ami leginkább lakóautóval lehetséges. Nálunk 50–100 ezer forintért lehet kapni kölyköt, de legalább félmillió, míg elindulhatunk vele versenyezni. A kedvencünkre fordított időt pedig nem is lehet pénzben kifejezni.
Magyarországon manapság nagyjából ötezer agár él, közülük vagy ezer rendszeresen versenyez. A start előtt, a „nyergelőben” gyülekezik a futamon induló 4-6 atléta, itt ellenőrzik a kellékeket, például a szájkosarat, ami kötelező, hiszen ezek a futógépek nem viccelődnek: az elsőség érdekében, no meg a műnyúlért mindent bevetnek. Ezért egy kutyához két ember tartozik: egy, aki igyekszik betuszkolni a startgépbe az ilyenkor már az adrenalintól és a versenyezhetnéktől őrjöngő agarát, a másik pedig a célnál várja, hogy a műnyúl körüli tusakodásnak véget vetve elcipelje onnan. Megtörténik a sorsolás, vagyis a bokszok kiosztása, ez alól csak az a kutya kivétel, akinek a licencébe egy w betű szerepel, ami azt jelenti, hogy ő egy wide runner, vagyis szélen futó, aki, hogy ne zavarja a többieket, megkapja a legszélső pályát. (Az egy más kérdés, hogy egy idő után rájön, belül mégiscsak rövidebb az út…)
Ahogy a loviban szokás: egy-egy szoros befutó láttán itt is fütyül, éljenez, üvölt a pálya népe: gyere, gyere, gyere haza. Ha magyar agárnak szurkolnak a nézők, könnyű dolguk van, hiszen Indiánnak, Piszének, Csontrakétának szurkolnak, de vajon hogyan kell kiabálni, mondjuk egy perzsa atlétának azt, hogy gyere haza Asmaani Zibaaji El Hor Al Jawf…?
Agarazás.
Az agárnak hosszú lábai, kidomborodó mellkasa és hosszúkás feje van. Gyorsaságuk teszi képessé őket, hogy elejtsék a zsákmányt. A többi vadászkutya más módon hajtja fel a vadat, inkább kifárasztja azt. Látó kutyának is nevezik; míg a kutyák nagy többsége az orrával lát, ő valóban a szemével: mindent üldözőbe vesz, ami mozog. Mihelyst elengedjük a pórázról, azonnal féktelen vágtába lendül, és üldözni kezd mindent, ami mozog, legyen az akár a szomszéd macskája is…
Nincs helyünk felsorolni valamennyi agárfajtát, álljon itt csak néhány „márka”, s néhány hozzájuk tartozó érdekesség.
A versenypályák legnépszerűbb és leggyorsabb atlétája az angol agár, vagyis a greyhound és kistestvére, a whippet. Az agarak „prototípusának” tartják: mindegyiket egy 1793- ban élt agártól, illetve annak négy fiától – ők lennének az ősapák – származtatják. Az angol agár a versenypályák királya.
Magyar agár. A II. világháború után az agarat gyakorlatilag kihaltnak tartották, csak néhány elszigetelt helyen maradt meg pár példány, amelyeket nemegyszer orvvadászatra használtak. Amikor 1963-ban egy Mátyás királyról szóló film forgatásához magyar agárra lett volna szükség, Nagyecseden, a volt Károlyi-uradalomban fedeztek fel néhány példányt, velük kezdődött a fajta újjáélesztése. Nem megfelelő bánásmód esetén szökőssé is válhat, amit nehéz megakadályozni, mivel kétméteres kerítés felett is érintés nélkül repül át, a pórázát pedig másodpercek alatt el tudja rágni.
Az afgán agár a négylábúak világában a topmodell: amikor megjelenik az utcán vagy egy kiállításon, nincs olyan ember, akinek a tekintetét ne vonzaná magára azonnal. S végül az orosz agárról – személyes kedvencemről – még két mondat: a legnagyobb, s talán a legszebb agárfajta. Nemes vonalú, csodálatra méltó kutya, érzékeny, tartózkodó, ugyanakkor eredetileg a nagyragadozók vadászatára tenyésztették: párban eresztve a leghatalmasabb farkast is megölte, sőt állítólag a medvével is elbánt.
Agarászás.
Az agárversenyt a 18. században, naná, hogy az angolok találták fel. Akkor még élő nyulak után rohantak – párosával egy behatárolt terepen, később állatvédelmi okokból műnyulat mozgattak előttük. Ma már csak kifejezetten erre a célra, nemzetközi szabványok szerint épített pályákon lehet versenyezni.
Kétfajta versenyszám létezik:
a pályaverseny, vagyis a rattling, ami 270–480 méter hosszú, ellipszis alakú pálya,
és a kanyarokkal tarkított coursing, ahol a műnyulat – egy erre a sportra készült gép – fordítótárcsákon húzza keresztül cikkcakk alakzatban, az élőnyúl mozgását imitálva, így ez a sport áll legközelebb a természetes agarászathoz. A terep is természetes, általában mező, a táv pedig jóval hosszabb (500–1000 m), mint a homokos körpálya esetén. A pályát, vagyis a cikkcakkot minden versenyen és edzésen változtatják, mert az okos futógépek azonnal megtanulnák, merre ugrik a műnyúl. A start egy indítóbokszból történik. A gazdák betuszkolják a szűk ketrecekbe a versenyzőket, akiknek az ereiben ilyenkor már szinte csak az adrenalin áramlik, s ahogy elszáguld a boksz mellett a műnyúl, s az ajtót felrántják, megszűnik minden más körülöttük, marad a vadászat, az őrjítő hajsza, a száguldás és a győzelem reménye. Talán nem mindenki tudja, mi is az a műnyúl. Nos, régebben valódi nyulakkal zajlott az agárverseny, ezt több ok miatt abbahagyták. Például azért, mert a nyúl fogyóeszköznek bizonyult, no meg azért, mert a viadalt legfeljebb az agarak és a nyúl után lóháton loholó versenybíró láthatta, vagy sokszor még ő sem, ezért aztán a lovak után az agarak is versenypályára költöztek. A pálya belső ívére egy sínen haladó, távirányítású motort szerelnek, amiről leginkább a felmosófejek rojtjaihoz hasonló szalagok lógnak. Ez volna a műnyúl, ami 60-70 kilométeres sebességgel, mindig húsz méterrel repül a loholó agarak előtt. (Nem állom meg, hogy ne gonoszkodjak egy kicsit: hiába versenyez akár százszor is egy agár, százegyedszer is azt hiszi, majd most elkapja azt a nyavalyás műizét…) Ám a műnyúl és az igazi között azért mindegyik tud különbséget tenni. Egy ízben, egy éjszakai verseny közben beszaladt a pályára egy igazi tapsifüles. Több se kellett az éppen futó agaraknak, egy pillanat alatt otthagyták a felmosórongyot, és ugyancsak egy pillanat alatt bemutatták, tegyük hozzá, a nyúl legnagyobb bánatára, hogyan is zajlottak a régi agárversenyek. Magyarországon két versenypálya is van, az egyik Rábapatonán, 1994-ben épült, és egy Alsónémediben, ahol 2011 óta futnak az agarak. Ez utóbbi Európa egyik legjobb pályájának számít, teljesen automatizált, aminek többek közt nagy előnye, hogy kizárja a csalást. A pályákon évente 10-15 magyar versenyt tartanak, Rábapatonán már háromszor rendeztek világbajnokságot, egyszer Eb-t, 2017- ben pedig Alsónémediben lesz az Európa-bajnokság.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!