Mindig furcsa lány voltam - A leurazott elvtársak furcsán néztek a különcre

– Első hallásra különösen hangzik, hogy mostantól egyetemen képeznek presztízsmárka-menedzsereket. A képzés célja a többi között „újrapozicionálni a luxus fogalmát”. Miért kell újrapozicionálni a luxust?

– Rengeteg negatív képzet rakódott erre a szóra az elmúlt évtizedekben. Úgy gondolom, az egyetem vezetői szeretnék tudatosítani, hogy ez nem valamilyen fölösleges cicomát, hanem minőséget, a valódi értéket, az innovációt jelenti.

– Sokat változott a luxushoz való viszonyunk az utóbbi évtizedekben?

– Rengeteget, és nem csak a Magyarországon megjelenő luxusmárkák iránti igényről beszélek. Az ötvenes-hatvanas években egy Bécsből hozott nejlonharisnya a luxus csúcsának számított. A hetvenes években már mindenki farmert akart. Először talán a nyolcvanas-kilencvenes években beszélhettünk arról, hogy mi is az igazi luxus: különleges, időtálló érték.

– Ön ezekben az években egyike volt a luxus úttörőinek Magyarországon. A nevéhez fűződik a többi között a Chanel és a Gucci bevezetése a magyar piacra. Hogyan találtak rá önre egy világcég vezetői?

– Véletlenül. Engem mindig érdekelt a divat, a szépség, az elegancia. Szüleim mesélték, hogy kislány koromban is hallatlanul szertartásos voltam. Az iskolában különcnek tartottak, ki is nevettek, mert például nekem fontos volt, hogy este másképp öltözzek fel, mint délután, később pedig azért néztek rám furcsán, mert az elvtársakat uraknak szólítottam. Bújtam a divatlapokat, ha véletlenül egy-egy eljutott hozzánk. Az egyetem után a Budapesti Fényképész Szövetkezetnél, majd az MTI Propaganda Főosztályán dolgoztam. Később volt cégem kereskedelmi vezetőnek visszacsábított. Aztán egyik nap csöngött a telefon. A vonalban az OKISZ (Magyar Iparszövetség) elnöke volt, aki a Magyar Fodrász-Kozmetikus Egyesület titkári beosztását ajánlotta fel.

– Honnan tudták, hogy ért a frizurákhoz?

– Sehonnan, mert nem is értettem. Valahol „odafönt” olvashatták a szakdolgozatomat, amit a Fényszöv imázsáról írtam, ez
tetszett meg nekik. A feladatom pedig az volt, hogy működjek közre a Fodrász Európa-bajnokság megrendezésében. Ez az előkészítő munka és a lebonyolítás négy és fél évet vett igénybe. Tulajdonképpen itt tanultam bele a divatszakmába. A verseny után tréningeket vezettem, többek között a Margaret Astor képviselőinek is. Több interjút készítettek velem, és az egyiket véletlenül meghallotta annak a kereskedelmi cégnek a vezetője, amelyik a Chanel ügyeit is intézte akkor Magyarországon.

– Tehát volt egy újabb telefon?

– Pontosan. 1992-ben teljesen váratlanul elhívtak egy beszélgetésre. Később kiderült, ez volt az állásinterjú.

– Hogy mert belevágni? Ekkora céggel kapcsolatban nemigen lehettek tapasztalatai.

– Az illatokat mindig szerettem, a feladatot pedig gyönyörűnek és testhezállónak tartottam. Mint egy Chanel kosztümöt.

– Az is volt a munkaruhája?

– Nem. Nem hordtam én Chanelt. Megtehettem volna, de nem állt jól nekem.

– Ezek szerint ez sem Chanel, amiben most beszélgetünk.

– Nem. Ez Ódor Zsuzsa! Az ember ne a divatnak öltözzön, hanem az egyéniségének megfelelően és az alkalomhoz illően, de a parfüm, az mindig Chanel. Mindig, amikor épp megengedhetem magamnak.

– Mennyire volt nehéz a ’90-es évek elején idehaza bevezetni egy világmárkát? Hogy fogadták az emberek?

– Valószínűleg könnyebb volt, mint amilyen ma lenne. Volt az emberekben egyfajta éhség a minőség iránt. A rendszerváltás előtt legfeljebb akkor jutottunk hozzá Chanelhez vagy más márkához, ha a vámosok nagyobb tételt koboztak el, és akkor ezek megjelentek a Luxus Áruházban. Ekkorra viszont már kezdett kialakulni az a nézet, hogy a presztízsmárkák használói, fogyasztói különleges emberek. Legalábbis annak érzik magukat. Nagyjából ez volt a kampány középpontjában. Maga a munka sajnos mindössze két évig tartott, mert közbejött egy autóbaleset, de ezalatt a két év alatt többet tanultam, mint előtte tíz alatt. Megtanultam például, hogy ha egy szakmához nem értek, hallgassak azokra, akik igen. Az ilyen világmárkáknál az a szokás, hogy ha egy új illatot vezetnek be, akkor a világ minden pontján, ahol azt a terméket árusítják, ugyanúgy kell kinéznie a kirakatnak. Na, mondtam magamnak, majd mi megmutatjuk, hogy lehet másképp is! De rá kellett jönnöm, hogy semmi sincs véletlenül. Abban az elrendezésben sok másik embernek a munkája van benne, és minden úgy tökéletes, ahogy ők közösen megálmodták. Csapatmunka.

– Mint ahogy az Operabál megrendezése is.

– (Nevet) Nem én rendeztem az Operabált, engem „csak” protokollfőnöknek kértek fel. Ez 1997­ben volt. Egy évvel korábban rendezték az elsőt, pontosabban 62 évvel az utolsó békebeli Operabál utáni elsőt. Elnézve az akkori felvételeket, nem lehetett véletlen a felkérésem.

– Ennyire szörnyű volt?

– Amikor először megláttam a báli közönséget, mondhatom, sok érdekességet láttam. Fotókat kellett volna készíteni azokról a ruhákról, cipőkről, táskákról, ékszerekről. Több évbe telt, mire a „báli” közönség valóban elegánsan jelent meg ezen az eseményen. De ugyanez igaz az állami rendezvényekre is. Felkérésre több kormányeseményen dolgoztam, Görög Ibolya elköszönése után protokollszakértő lettem a nemzeti és állami ünnepeken. A kilencvenes években az állami fogadások vendégei között is volt, aki nem volt tisztában azzal, hogy mit jelent az ünnepi öltözék. Néhány esetben a kormányőrségnek kellett megkérdezni a vendégtől, honnan is jött voltaképpen, és főleg miért?

– Ennyire számít a ruha?

– A ruha meghökkentően hatásos eszköz. Soha nem szabad alábecsülni annak a jelentőségét, amit a ruha elárul viselőjéről. A kifogástalan öltözködés fél siker.

– Vagyis egy rosszul szabott zakó diplomáciai bonyodalmat is okozhat?

– Számomra a mélypont az volt, amikor egy tárca nélküli miniszter, egy delegáció vezetője és néhány tagja a Világbank első emberével tárgyalt valami nagyon fontos hitelről. A Vörös Október Férfiruhagyár (ezúton is elnézést a cég akkori vezetőitől) kinézetű konfekcióöltönyeikben vonultak be Christine Lagardehoz, aki pont úgy volt öltözve, ahogy kellett neki. Visszafogott volt, elegáns és szikár. Amilyen egyébként ő maga. Nagy volt a különbség.

– Azt mondja, a ruha sokat elárul a viselőjéről. Az mit árul el, amikor egy ismert politikai személyiség több százezer forintos táskával mászkál a nép között?

– Amikor ennyi probléma van az országban, nem hiszem, hogy helye volna márkákkal dicsekedni.

– Vagyis, ha ilyen táskánk, kabátunk, zakónk, óránk van, azt ma inkább dugjuk el?

– Az öltözködés nemcsak protokollkérdés, hanem kommunikációs eszköz is. Mindig a partnerhez kell igazodnunk. Ha túlöltözzük, ő érzi magát rosszul, és mi kerülünk nehéz helyzetbe. És ez fordítva is igaz. Sosem az számít, hogy milyen márkát viselsz, hanem hogy ápolt öltözéked legyen és tudd, hogy hol és mikor mit kell viselni, és legyen ápolt a külsőd. Megjegyzem, az üzleti életben egyre jobban ügyelnek a megjelenésre, mert fontos. A márkával az elegáns ember nem hivalkodik. A többi csak maszlag.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!