Mindig van segítség

Aurelia Brouwers egy pénteki napon, néhány perccel 14 óra után itta ki a szakszerűen kevert méregpoharat. „Sohasem voltam boldog. Azt sem tudom, mit jelent a boldogság”, mondta abban a dokumentumfilmben, amelyet élete utolsó napjairól forgatott az RTL Nieuws holland tévécsatorna. A múlt héten bemutatott film megrázó betekintést enged a fiatal nő tragédiájába, akinek az élet szüntelen szenvedés volt. 12 éves korától gyötörte depresszió, először borderline személyiségzavart állapítottak meg nála, majd újabb és újabb diagnózisok következtek. Állapota időnként pszichózisba csapott át, elvesztette kapcsolatát a valósággal, hangokat hallott. Saját bevallása szerint nagyjából 20-szor kísérelt meg öngyilkosságot.

Levenseindekliniek

Évtizedes kínlódás után döntött úgy, hogy a hivatalos utat választja. A holland törvény annak engedélyezi az eutanáziát, akinek a szenvedése elviselhetetlen, nincs kilátása javulásra, és helyzetében nem kínálkozik ésszerű alternatíva. Nincs tehát olyan kikötés, hogy a páciens betegségének halálosnak kell lennie – a lényeg, hogy gyógyíthatatlan. Ám Aurelia kezelőorvosai nem támogatták a kérvényét. Ezek után egy hágai klinikához fordult (Levenseindekliniek, „Az élet vége klinika”), ahol kiállították a szükséges papírokat. A dokumentumfilmben a nő azt mondta, szemernyi kétsége sincs, biztosan meg akar halni. A film riportere, Sander Paulus megerősítette a BBC-nek, hogy mindvégig következetesen kitartott az elhatározása mellett.

Az eset nem egyedi. Hollandiában tavaly 6585 esetben végeztek eutanáziát. A kérvényezők döntő többsége végső stádiumú, gyógyíthatatlan testi betegségben szenvedett. De volt 83 ember, aki lelki okokból választotta az orvosilag asszisztált öngyilkosságot. A hatóságok körültekintően járnak el, a pszichiátriai betegségre hivatkozó eutanáziakérelmek közül csak minden tizediket hagyják jóvá. A folyamat évekig húzódhat, a jelentkezőknek tehát bőven van idejük meggondolni magukat, sőt időközben fel is épülhetnek a depresszióból. Aki azonban ragaszkodik „önként és alapos megfontolás után” hozott döntéséhez, mint Aurelia, attól nem tagadják meg az eutanáziát.

Hátha csak tünet

Az eljárás a hatályos holland törvény értelmében jogszerű volt – nem is erről folyik a vita. Az sem kétséges, hogy a depresszió súlyos betegség. Bizonyos értelemben a legrosszabb, ami történhet az emberrel, hiszen éppen az örömre való képességet bénítja meg, a boldogságot lehetetleníti el, vagyis a legfontosabbat; azt, amit sok halálos beteg is képes megőrizni magában, akár élete utolsó pillanatáig. Aurelia Brouwers halála mégis felvet egy súlyos kérdést, amely megosztja a közvéleményt és a pszichiátriai szakmát is. Mi van, ha a halálvágy csupán a betegség tünete?

Frank Koerselman pszichiáter azok szószólója, akik elutasítják az ilyen eutanáziát. Szerinte a lelki betegségekben szenvedőket gyógyítani kell, nem halálba segíteni. A pszichiátriai betegségeket nem úgy kell kezelni, mint egy fertőzést, hanem mint például a cukorbetegséget, magyarázza Koerselman doktor. Még ha a páciens élete végéig orvosi segítségre szorul, a kezelés akkor is élhetővé teheti a hétköznapjait. Egy cukorbeteget kezelhetnek évtizedekig, de ez nem ok arra, hogy abbahagyják.

A vita éles, bár magyar szemmel az is feltűnő, hogy mennyire kulturált és tárgyszerű. Érvei a másik oldalnak is vannak. A  szabadelvű hollandok közül sokan vallják, hogy Aureliának és sorstársainak joguk van dönteni, hiszen csak ők tudhatják, mennyi szenvedést képesek (még) elviselni. Kit Vanmechelen a Levenseindekliniek orvosaként védi az ottani elveket. (A konkrét ügyben nem volt szerepe.) Elismeri, hogy az önpusztítás vágya a páciens állapotából fakad. Ugyanakkor úgy látja, ha a beteg minden segítséget megkap, mégsem sikerül enyhíteni a szenvedését, akkor ugyanúgy kell tekinteni, mintha gyógyíthatatlan rákja volna, tiszteletben kell tartani, hogy „nem akarja végigcsinálni”. Ez persze nem azt jelenti, hogy a hágai klinikán bárki orvosi papírt kaphat, ha meg akar halni. Az alkoholistáktól és a drogfüggőktől például elvárják, hogy tegyenek meg mindent a gyógyulásukért, vessék alá magukat elvonókúrának.

Hely a bolygón 

Mert mindig van segítség. Ahogy egy alkoholista, egy reményvesztett depressziós is kerülhet sokkal jobb állapotba, akár sokéves, évtizedes mélypontról. Sőt egyes kórképeknél éppen az a tapasztalat, hogy 40 év fölött a páciensek hatékonyabban küzdenek meg a démonaikkal, mint fiatalabb korukban, kifejlődik bennük egyfajta túlélési rutin. Eleven példa erre egy másik holland nő, Monique Arend. „Nagyon hálás vagyok, hogy még élek”, mondja, miután évtizedekig kínlódott súlyos depresszióval. Pedig ő is gondolt az eutanáziára, kitöltötte a kötelező űrlapokat is, végül mégsem nyújtotta be a kérvényt.

Monique szexuális erőszak áldozata volt, sokáig nem tudta feldolgozni a vele történteket, válságos állapotba került. Kilátástalannak érezte a helyzetét, gyakran gondolt az öngyilkosságra. De azután talált egy ilyen esetekre specializálódott terapeutát, aki megértette vele, hogy nem őrült, hanem a régi trauma áldozata. Fáradságos és fájdalmas munka árán túljutott a krízisen. Tapasztalatairól könyvet írt, amelyben lebeszéli sorstársait az eutanáziáról. Arra biztat mindenkit, hogy ne adja fel, bármilyen nehéz is. „Tartsátok égve a gyertyát. Keressetek embereket, akik támogatnak benneteket. Erősek vagytok, hiszen olyan sok mindenen mentetek már keresztül. Van még helyetek ezen a bolygón.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!