Minél kevesebb börtönbabát

Először kilencévesen, amikor az agresszív apa és a folyton más férfiaknál kódorgó anya rendszeresen tettlegességig fajuló, a gyerekeket sem kímélő csörtéi elől állami gondozásba menekítette Erikát és két idősebb testvérét a gyermekjóléti szolgálat. „Mentünk haza az iskolából, és már ott vártak. Összeszedték a cuccainkat, már ami olyan volt, és se szó, se beszéd, vittek is bennünket. Egyik pillanatról a másikra kerültünk nevelőszülőkhöz – meséli a lány. – Tisztán emlékszem arra a napra.”

Erikának a nevelőszülőknél sem volt fenékig tejfel az élete, nem igazán sikerült egymást megkedvelniük, ahogy ő mondja, sokszor kapott a fejére ott is. Hamar megunta a kiszolgáltatottságot, és bár még nem volt meg az érettségije, otthagyta az iskolát, a gondozóit, és megpróbált önálló életet kezdeni. Segítség, támogatás és mindenfajta felkészítés nélkül. Munkát vállalt, albérletet szerzett, és ahogy az az állami gondoskodásból kikerült fiataloknál sokszor lenni szokott, rosszul választott társat magának. Öt és fél hónapos terhes volt, amikor egy közös csalás miatt Erikát egy év tíz hónapra ítélte a bíróság – valakinek el kellett vinnie a balhét.

Laura már a tököli rabkórházban született meg. Mivel a törvények szerint börtönben az újszülöttek csak egy évig maradhatnak az édesanyjukkal, tizenkét hónap után Erikának is ki kellett adnia a kislányát. Jó esetben a gyereket ilyenkor hazaviszik a vér szerinti családtagok, de mivel a baba édesapja nem vállalta a gyereket, Laura kénytelen-kelletlen nevelőszülőkhöz került. Édesanyja kétoldalas használati utasítást írt a kislányhoz, részletezte a tápszeradagolást, a pelenkázási szokásaikat, és többször beszélt is telefonon a kiutalt nevelőszülővel – rettegett tőle, hogy a lánya is olyan gondozókat kap, mint amilyenekkel 11 éven át neki volt tapasztalata.

Szerencsés átmenet

Az S. O. S. Gyermekfalvak nevelőszülőjét, Dinkóné Rácz Évát azonban más fából faragták. Együtt sírt Erikával, és megnyugtatta a lányt, hogy nagyon fog vigyázni az akkor egyéves babára. „Az első két hetünk maga volt a pokol – meséli Éva. – A gyereknek is meg nekem is. Nagyon sírt, az istenért nem akart elfogadni. Sem engem, sem azt, amit kínáltam neki. A tápszert is elutasította, pedig mindent úgy csináltam, ahogyan Erika leírta. Én azzal küszködtem, hogy megfeleljek neki végre, ő meg nyilván az anyukája, a megszokott környezetének a hiánya miatt szenvedett. Két hét után beteg lett. Magas láza volt, fogtam a karomban, próbáltam nyugtatni, jött az orrkiszívás, amitől minden gyerek retteg, neki pedig megjelent az első mosoly a kis arcán. Talán akkor és ott megértette, hogy nem bántani akarom őt. Én szeretni akarom. Óráról órára változott meg a pici. Az étkezésekkel még akadt némi gondunk, de amikor a férjem azt javasolta, adjunk neki húslevest, végül is már egyéves múlt, megtörtént az áttörés. Úgy bevágta, egy csepp sem maradt a tányérban. Kötődni kezdett hozzám, nem engedte el a kezemet, folyton a karomon ült, együtt főztünk. Két hónapba telt, mire a gyerek teljesen, lelkileg is elfogadta azt, amibe került. Három hónap után bementünk egy kapcsolattartásra a börtönbe. Két órát kaptunk, picit izgultam, hogy reagál majd, hiszen épp hogy megnyugodott. Laura rám nézett, megpuszilta az arcomat, fölmászott az asztal tetejére, átmászott az anyukájához, és beleborult a nyakába. Onnantól kezdve tudtam, hogy nem lesz baj.”

Védőháló nélkül

„Egyáltalán nem ritkák az efféle történetek – mondja Szlankó Viola, az S. O. S. Gyermekfalvak gyermekjogi tanácsadója. – Naponta hét 18-25 éves fiatal kerül ki az állami gondoskodásból, és kezdi meg önálló életét. Ezek a szinte még gyerekek gyakran felkészületlenül, szülői támogatás és megfelelő háttér nélkül kell, hogy boldoguljanak. Hiányzik a szociális védőhálójuk, sokszor küzdenek feldolgozatlan traumákkal, és a kikerülés után számtalan nehézséggel szembesülnek: felkészületlenül, tapasztalatok és példamutatás nélkül kell helytállniuk az önálló életben. Azért indítottuk el új programunkat, hogy az a 6-7 gyermek, aki naponta elhagyja a gyermekvédelmi gondoskodást, a társadalom minél sikeresebb tagjává válhasson.”

Az Európai Bizottság finanszírozásával, 6 ország együttműködésében megvalósuló kétéves program célja, hogy felhívja a figyelmet az állami gondoskodás alól kikerülő fiatalok aggasztó és sokszor kétségbe ejtő helyzetére. Szeretnék, ha egyre több olyan szakember kerülne ki a képzéseikből, akik képesek felkészíteni a sokszor gyökértelen, ide-oda hányódó fiatalokat az önálló életre, szeretnék vonzóvá tenni magát a nevelőszülőséget, illetve azt is, hogy velük és általuk egy támogató közösség épülhessen a háló nélkül maradt huszonévesek köré.

Messzi mama, messzi papa

Erika története végül szerencsésen végződött, vagyis hogy dehogy végződött, inkább csak jobbra fordult. Miután szabadult, Éva ott várta őt a kislányával. „Álltunk szemben az anyukával, letettem Laurát a földre, de Erika csak sírt és sírt. A pici lány odatipegett hozzá, ő pedig büszkén nézte, hogy megnőtt, milyen ügyesen megtanult járni a nálunk töltött fél év alatt. Csodálatos érzés volt.” Erika élete legszebb pillanataként emlékszik a napra, amikor visszakaphatta a kislányát. Ma már ugyan együtt vannak, és szabadon nevelheti a gyereket, nincsenek igazán intim hétköznapjaik. Van ugyan egy minimális életkezdési pénze a gyámhivatalnál, de mivel semmi vagyona nem volt, amikor bekerült a rendszerbe, az a kis összeg vajmi kevésre elegendő.

Éva mint lelki támasz jelen van a kis család életében, de ennél többet nem tehetnek. Szlankó Viola azt szeretné, ha a képzési program végére minél több sikersztoriról tudnának beszámolni. Erikáék rendszeresen látogatják a kislánya ideiglenes, egykori nevelőszüleit, igazi családi szeretetkapcsolat alakult ki közöttük. Laura gyakran kérdi, mikor mennek „messzi mamához” és „messzi papához”, Erika telefonján pedig a kislánya átmeneti családja a háttérkép. Azt mondja, több odafigyelést kapott attól a két embertől, mint a saját édesanyjától valaha is. Laura most már óvodás, az anyuka egyik barátnőjénél laknak tizedmagukkal albérletben, így a család-, vagyis inkább az anya-gyerek egyesítés után most új kihívások elé kell nézniük.

„A legnagyobb vágyam – mondja Erika –, hogy legyen egy hely, ahol ketten lehetünk. Ahová csak mi hazamehetünk. Világéletünkben nem voltunk még kettesben.”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!