Minket nem lehet leszoktatni a gondolkodás szabadságáról

 – Miről beszélgetnek egymással mostanában?

Závada Pál: – Amikor a fiam olykor hazalátogat, engem leginkább az érdekel, hogy hol, merre járt az utóbbi időben, hogy mivel foglalkozik, miket csinál.

Závada Péter: – Nekem komoly problémát jelent, hogy politikáról vagy az ország dolgairól nagyon ritkán beszélek bárkivel. Általában nem szeretek ilyen témákba bocsátkozni. De ha hazajövök, akkor a papával mindig szóba kerül, hogy mi történik körülöttünk. Vele megbeszélem.

– Mert ő az egyetlen, akivel ilyesmiről érdemes beszélni?

Závada Péter: – Mert az ő véleményében megbízom. Vagy talán jobb, ha úgy mondom, adok a véleményére. Ez nem azt jelenti, hogy csak ilyesmiről beszélgetünk, ha idejövök. Mert ilyenkor azt is megkérdezzük a másiktól, hogy min dolgozik, mit csinál éppen, és azzal hogy áll. Ezenkívül pedig természetesen családi dolgokat is megbeszélünk.

– Mint a pályája elején lévő költőnek, az írás a központi gondolata?

Závada Péter: – Persze, az írás nagyon fontos, de azért más dolgok is foglalkoztatnak. Mostanában egyre nagyobb bennem az igény arra, hogy megnyíljak azok iránt a dolgok iránt is, amelyeket korábban nem sikerült megértenem, vagy közel kerülnöm hozzájuk. Legyen az színház, aktuálpolitika, irodalom, vagy bármi, ami csak szembejön az utcán. Ezek befogadása izgat mostanában a legjobban.

– A habzsoló típusú emberek közé tartozik, vagy inkább csak most jutott el egy ilyen korszakába?

Závada Péter: – Az én életemből ez a korszak korábban kimaradt. Amikor mások habzsolták a befogadnivalókat, én zárkózott, befeléforduló gyerek voltam, mélyen kiábrándult világszemlélettel. Most az utóbbi időben ez megváltozott. Boldogabb lett az életem és így nagyobbra tudom nyitni a kapukat.

– Apaként mennyire vett részt abban, hogy a fia megnyíljon, s főleg abban, hogy milyen irányban?

Závada Pál: – Ugye kezdetben a szülők direkt formában táplálják a gyereküket szellemi táplálékkal. Én próbáltam a kezébe adni olvasnivalót, igyekeztem magammal vinni olyan helyekre és programokra, amelyeket fontosnak és jónak tartottam, fölhívni a figyelmét erre vagy arra. Az én fiam azonban a kortársaihoz képest jóval inkább öntörvényű és korán érő típus, így már kiskorától fogva határozottan alakította ki a saját véleményét a világról, és azt is, hogy mikor mi felé fordul. Szerencsés esetben ez az irány vagy egybeesett az enyémmel, vagy helyeseltem. Ugyanakkor nem biztos, hogy szülőnek kanállal kell kimérnie és betöltögetnie a gyerekébe az alapvető műveltségadagokat – olykor eredményesebb lehet a személyes példa vagy az élménnyel kecsegtető csábítás…

Závada Péter: – De hát az embert gyerekkorában sem elsősorban a szülei csábítják!

Závada Pál: – Persze, a legtöbb esetben mások felé fordul a kíváncsisága. Miközben itt is rengeteg a kölcsönösség. Sok minden volt, amit nem én tudtam neki nyújtani, ő viszont számomra hozott újdonságokat. A külföldi kapcsolataira gondolok, vagy a nyelvek iránti nyitottságára. Ezekben én egyáltalán nem voltam olyan jó, mint ő, aki hihetetlen hatékonysággal tette magáévá ilyen szempontból a világot. Kisgimnazista korában, gördeszkázás közben megismerkedett itt tanuló amerikai gyerekekkel, és tőlük fél év alatt tökéletesen megtanult angolul. Aztán ezeket a kapcsolatokat ápolva jutott el kamaszként Amerikába, nélkülem járt Londonban is, s az volt a megdöbbentő számomra, hogy ezeket az utakat ő szervezte magának, én ebben alig vettem részt. Mint ahogy önerőből tanult meg olaszul is – ebben is voltak diákcsereutak és olaszországi magáncsavargások, később aztán izrae­li utazás, párizsi ösztöndíj…

– Mi volt az, amiben ma úgy érzi, hogy apai hatásra alakult ki a fiában?

Závada Pál: – Abban biztos vagyok, hogy hatással voltak rá a barátaim, az, hogy lapot csinálunk, könyveket írunk – és nyilván azok a délutánok is, amikor hétfőnként iskola után magammal vittem őt Réz Pál lakására, ahol a Holmit szerkesztjük.

– Mire emlékszik ezekből a délutánokból? Mit csinált, miközben az írók – az édesapját is beleértve – komoly, felnőtt munkában voltak?

Závada Péter: – Rám olyankor Réz Pál fia, Misi vigyázott, legtöbbször a Rudi kutyával játszottam, vagy a kis Réz unokával, de közben öntudattalanul hallottam a beszélgetéseket, vitákat. Persze nem csak ott jutottak a fülembe folyamatosan az ilyenfajta hangfoszlányok, hiszen kisgyerekkorom óta ebben a közegben élek. Így számomra természetessé vált, hogy szépen fogalmaznak, gazdag szókinccsel beszélnek ezek a felnőttek és olyan gondolatokat formálnak, amiknek több az értelmük, mint az átlag beszélgetéseknek.

– Konkrétan kikre emlékszik, akik talán valamelyest meg is határozták a későbbi gondolkodását, beszédmódját és persze az irodalomhoz való viszonyát?

Závada Péter: – Sokan… Réz Pali bácsival sokat találkoztam akkoriban, aztán Parti Nagy Lajos, aki apámnak nagyon jó barátja, az első könyveinél sokat segített, nyaraltunk is együtt. Várady Szabolcsra is gyerekkoromból emlékszem, aki a Holmi versszerkesztőjeként a versek miatt különösen érdekelt. És hát Darvasi Laci, vele nagyon gyakran találkoztam.

– Hogy nézett ezekre az emberekre kisfiú korában? Mit gondolt róluk?

Závada Péter: – Leginkább, mint vicces, humoros bácsikra emlékszem, akik mindig ugrattak, ami engem nem zavart, sőt. Aztán elkezdtem valahogy ráérezni Parti Nagy Lajos mindent elsöprő humorára és vettem magamnak a bátorságot, hogy hasonló hangnemben „visszaugrassam”. Ezen nagyon meglepődött, de boldogan elfogadta tőlem is a hasonlóan absztrakt, logikai humort, amivel ő mindenkinél jobban tud operálni. És ez nemcsak az oly sokat említett nyelvi humort jelenti, hanem az allegorikus, képszerűen megjelenő szellemességét is. De nagyjából ez történt egy idő után Darvasi Lászlóval is, akivel máig ilyen „ugratós” viszonyban vagyunk. És nehogy elfelejtsem megemlíteni Radnóti Sándort, akire pedig nagyon nagy tisztelettel néztem és nézek föl, ő pedig felnőttesen távolságtartóan, de közben igazán meleg szeretettel fordult felém. 

– Egy ilyen közegben – Magyarország legjobb, legelismertebb íróinak társaságában – írni kezdeni, úgy gondolom, sokkal nagyobb bátorság, mintha valaki az ismeretlenség homályából érkezik és soha nincs alkalma akár eggyel is találkozni az említettek közül. Ez a környezet nehezített, vagy könnyített vajon a döntésén?

Závada Péter: – Ha most visszaemlékszem, úgy látom, hogy engem – legalábbis tudatosan – nem befolyásolt, hogy ezek az emberek írástudók. Konkrétan nem merült fel bennem az a kérdés, hogy szabad-e írnom. Én 13 évesen elkezdtem verseket írni. Nem feltétlenül túl jó verseket, de az biztos, hogy verseket. Az a barátom – Süveg Márk –, akivel együtt kezdtük a zenekarunkat, az „Akkezdet Phiai”-t, tizenhat éves volt, én meg tizennégy, amikor megismerkedtünk. Akkor vettük az első olyan lemezt, amin rapet lehetett hallgatni. Mi akkor már beszéltünk angolul és rájöttünk, hogy ezt a szöveget át tudjuk ültetni magyarra és mi is tudunk rapzenét írni. A poénokat is áttettük magyarra és ültek. Akkor kezdett érdekelni a vers, a szöveg, de éveken át csakis a rapre járt az agyam. Azután úgy húsz-huszonegy éves korom körül fordultam úgy igazán a vers felé, és ez valóban Parti Nagy Lajos hatására is történhetett, mert az ő verseiben megtaláltam azt, ami engem a nyelvi bravúrokon és virtuozitáson túl is nagyon izgatott.

– Mikor látott először Závada Péter-verseket?

Závada Pál: – A kis cédulákon, a falára ragasztott papírokon, vagy az asztalán már elég korán.

– Csak az ott felejtetteket, vagy a tudatosan is megmutatott verseket is?

Závada Pál: – Olyasmi nem fordult elő, hogy lopva beültem volna a szobájába, hogy kilessem, miket ír. Magamról tudom, hogy az ember ilyenkor szemérmes és a félkész, vagy nem nyilvánosságnak szánt dolgait nem szeretné megmutatni. Amikor már megmutatta, igyekeztem alaposan elolvasni, és szívesen beszélgettem is róluk, de nem akartam értékelő véleményt mondani. Egyrészt nem éreztem magam kompetensnek – nem értek igazán a versekhez, és azt hiszem, nem tenne jót, ha ítélkező véleményt mondanék (a Holminál is ráhagyom ezt az avatott kollégákra). És a költészet kényesebb, finomabb dolog annál, mintsem hogy vegyem magamnak a bátorságot a költőnek akár a bátorításához, akár a tapintatos eltanácsolásához – különösen, ha elfogult vagyok.

Závada Péter: – Én apám egy mondatára nagyon jól emlékszem, valójában belém égett. Pedig talán nem is volt igazán szándékos, amit mondott. Ez még az első komolyabbnak szánt verseim írásakor történt, amikor azt mondta, hogy „hát, Petyuskám, ha valakiből igazán költő lesz, az korán kiderül!” Én erre mélységesen megsértődtem, de nem mutattam…

Závada Pál: – Én erre nem igazán emlékszem, bár biztosan így volt. De nem volt igazam, mert természetesen van olyan, hogy valakiről eleinte egyáltalán nem derül ki, hogy milyen tehetséges, csak jóval később. Vagy fordítva, hogy kezdetben nagy jövőt jósolnak neki, aztán mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

Závada Péter: – Most már azt gondolom, hogy talán tudat alatt féltettél engem, meg akartál óvni azoktól a kudarcoktól, amiket egy második generációs írónak esetleg át kell majd élnie.

– Ráadásul egy ilyen névvel, hogy Závada!

Závada Péter: – Igen, mindenki ezt mondta és mondja nekem, de ez engem abszolút nem érdekelt és nem zavart soha. Ha ezzel foglalkoztam volna, már rég megzavarodtam volna és nem tudnék írni.

– Mostanában már meg szokták beszélni egymással az írásaikat?

Závada Péter: – Nem nagyon. Illetve azt tudjuk, hogy ki mit ír, ki mivel foglalkozik éppen. De én például soha nem kérdezem, hogy apám elolvasta-e a verseimet, miközben gondolom, hogy igen. Hiszen most már a Holmiban is megjelent néhány. Nekem furcsa viszonyom van az apám regényeihez, őszintén megmondom, hogy nem olvastam el minden regényét. Az okom nagyon egyszerű: nem akarom, hogy befolyásolja azt, ahogyan én írok. Miközben egyértelmű, hogy nagy hatással van rám. Remélem, hogy ő ezt megérti és nem fáj neki.

Závada Pál: – Én mindenképp azt szerettem volna, hogy ne én befolyásoljam azt, amit ő csinál, vagy akár azt, amit nem csinál. Ugyanakkor mindenben mögötte állok, de ez passzív támogatás. Nem szoktam tanácsokat adni abban sem, hogy kihez forduljon, mikor adjon ki kötetet, és mit válogasson bele. Azt gondolom erről, hogy az irodalom piacán kell eldőlnie, hogy mennyi az ő értéke. Miközben persze büszke vagyok a sikereire.

– Azt mondta a beszélgetésünk elején, hogy csak a papájával szokott politikáról, vagy az ország helyzetéről beszélgetni. Mostanában konkrétan mi mindenről?

Závada Péter: – Én kicsit zavarban vagyok, mert egész őszintén szólva, nem nagyon szeretném megosztani a nyilvánossággal a saját politikai nézeteimet. Nem mintha szégyellném, csak ezt a magánügyemnek érzem. Az közismert, hogy apám milyen politikai nézeteket vall, hiszen ő ezt nyíltan vállalja. Az én beállítottságom sem tér el lényegesen az övétől. Az is biztos, hogy ebben a kérdéskörben is nagy hatást gyakorolt rám. Pon­­to­­san emlékszem egy gyerekkori élményemre, amikor hazajöttem a térről és az ott hallottak hatására a fürdőkádban elkezdtem hangosan cigányozni. Máig emlékszem arra a hanghordozásra és hangszínre, amellyel apám akkor rámdördült és a leghatározottabban kitiltotta az ilyenfajta gondolkodásmódot és beszédmódot a házból és az életemből. Ebben a szellemben nőttem föl és gondolkodom máig is.

– Természetesen nem arra gondoltam, hogy most mindenki valljon színt, hogy melyik pártra szavazott, és miért. Sokkal inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mint bölcsészkart végzett tanár és költő, tehát, mint fiatal magyar értelmiségi érez-e felelősséget a mai magyarországi helyzetben, s ha igen, akkor ez mit jelent?

Závada Péter: – Persze, hogy érzek felelősséget, de bevallom, hogy én politikai kérdésekben kicsit „beszari alaknak” tartom magam.

– Ez mit jelenti? Mitől, vagy kitől fél? A hatalomtól?

Závada Péter: – A hatalomtól is, de elsősorban attól tartok, hogy engem a politikai nézeteim vagy hovatartozásom alapján soroljanak be művészként. Borsódzik a hátam, ha politikáról kell állást foglalnom, mert az a tapasztalatom, hogy barátságok, szerelmek, családi kapcsolatok múlnak ma ezen.

– Konkrétan voltak személyes tapasztalatai?

Závada Péter: – Igen, magam is átéltem ilyesmit, például a legjobb barátommal, aki az enyémmel gyökeresen ellentétes politikai nézeteket vall, nagyon kell vigyáznunk, hogy még csak véletlenül se essen szó közöttünk politikáról, közéleti kérdésekről. Hihetetlenül össze van ez az egész zavarodva, nagyon veszélyesnek látom, s ezért igyekszem minél távolabb tartani magam minden ilyesmitől.

– Olvasva a verseit, magam is azt látom, hogy még csak véletlenül sem olvashatóak bennük aktuálisan értelmezhető mondatok.

Závada Péter: – Ez bennem furcsa kettősséget is okoz, mert miközben tudom, hogy az embernek föl kell emelnie a szavát a megengedhetetlen dolgokkal szemben, mégis azt gondolom, hogy a művésznek, a költőnek távol kell tartania magát a politizálástól. Nagyon sok rossz tapasztalatunk van arról, hogy mi történik, amikor egy művész beszáll a politikába, vagy akár csak politizálni kezd.

– Az köztudomású, hogy Závada Pál nem csak a regényeivel, írásaival, de személyesen vállalt fellépéseivel is kiáll azokban a helyzetekben, amikor azt érzi, hogy tiltakozni kell. Mit gondol arról, amit a fia vall?

Závada Pál: – Abban egyetértek, hogy azon a saját, belső pályán, ahol az író alkot, nincs helye sem a közvetlen napi politikai, sem a pártpolitikai szempontoknak, sem az adott publicisztikus perc politikájának. Ugyanakkor azoknak a gondolatoknak, amelyeket íróként vetek a papírra, mégiscsak van töltésük, értékrendjük, hátterük, s ezáltal közvetve kifejezik írójuk világnézetét.

– Közbevetem, hogy azon írók egyike, akik szinte váteszként előbb írnak le valamit – maga esetében történelmi események tükrében – mint ahogyan az nem sokkal később véresen aktuálissá válik. A Fényképész utókorára, az Idegen testünkre, vagy a legújabban bemutatott darabjaira – a Bethlenre és a Magyar ünnepre utalok például. Szinte jósol ezekkel az alkotásaival.

Závada Pál: – Ilyen módon persze tekinthetők politizáló irodalomnak is bizonyos regényeim némely vonatkozásai. Mint ahogy Spiró vagy Parti Nagy egyes művei is, de ezeknek a szövegeknek az igazi tétje mégsem politikai, hanem elsősorban irodalmi. Miközben ha az ember közéleti figurává válik, megkérdezik olykor a véleményét, és akkor választhat, hogy elmondja-e vagy sem. Mondjuk én, aki egy magyarországi szlovák közösségben születtem – mit gondolok például a Szlovákiával való viszonyunkról. És mivel botrányosnak tartottam, hogy az új kormányzó pártok első dolga volt katasztrofálissá rontani ezt a szomszédsági vi­­szonyt, nem tehettem meg, hogy ne fejezzem ki ezt a fölháborodásomat. Úgy érzem, nem rejthetem véka alá, mit gondolok. Mint ahogyan akkor sem, amikor a Nemzeti Színház igazgatóját igazságtalan, elfogadhatatlan vádakkal, illetve el akarják távolítani, vagy amikor a sajtószabadságot olyan brutális támadás éri, amilyen még soha. Ilyenkor, ha hívnak, megyek és elmondom, mit gondolok erről.

– Úgy érzi tehát, hogy éppen ez az értelmiségi felelősségvállalás, hogy ahol lehet, megszólal és elmondja minél többször és minél többeknek, hogy mit gondol?

Závada Pál: – Mivel sokan vannak, akiknek nem áll rendelkezésükre ilyen lehetőség, nekem helyettük is szólnom kell. Sze­ren­csém­re beletartozom például egy széles baráti társaságba, akikkel minden ilyesmit is meg szoktunk beszélni, de közülük nem mindenkitől szoktak interjút kérni. Ilyenkor én őket is képviselem.

– Ha az édesapja a nyilvánosság előtt politikai kérdésekben állást foglal, az zavarja magát? Vagy talán épp ellenkezőleg, szívesen venné, ha maga is ki tudna állni?

Závada Péter: – Valahányszor apám kiállt az emberi jogok, vagy az alapvető demokratikus értékek érdekében, egyetértettem vele. Azonban nem szeretném, ha az állandó „megmondó emberek” sorába lépne. De az olyan kiélezett helyzetekben, mint amilyen a mostani, egyetértek azzal, hogy akinek van szava, és a szavának van súlya, az szólaljon meg. Én még nem tartok itt – talán szerencsére –, tehát nem is kérdeznek meg. De ezen kívül is vannak lehetőségek, amik hatásosak lehetnek. Én a hiphop kultúra felől érkezve azt látom, hogy nagyon nagy erejük lehet az alulról érkezett kezdeményezéseknek. Az alapvető világnézeti kérdésekben sikerrel lehet szervezni az olyanokat, akik a gyűlölet, a rasszizmus, a kirekesztés és minden ilyesmi ellen fellépnek. Hogy ezzel most ebben a pillanatban mennyire messzire lehet eljutni, azt nem tudom. Egyelőre csak azt látom, hogy a parlamenti demokrácia eredményeként az ország nagyobbik része megválasztott valakiket, s most ennek isszuk a levét.

Závada Pál: – Hogy megbukjon az a kormányzat, amely fölszámolja a köztársaságot, a jogállamot vagy a sajtószabadságot – ez nagyon fontos kérdés. Csakhogy ehhez én nem értek, fogalmam sincs, hogy hatalomtechnikailag mi a teendő. Természetesen minden olyan társadalmi megmozdulásban, amellyel a rossz döntések ellen tiltakozni lehet, részt veszek, de nincsenek illúzióim. Az egyetlen esély talán a világ közvéleményének folyamatos tájékoztatása és az arra való törekvés, hogy honfitársaink minél világosabban lássák, mit tesznek velük. Talán lassan a kormánypárti szavazók is rájönnek, hogy amikor a sajtószabadság és az állampolgári jogaink alapnormáit kezdik szétzúzni, azt nem lehet elfogadni. Eközben íróként és közéleti emberként szerintem úgy kell élnünk, mintha ez normális ország lenne, vagyis még ha a sajtószabadság fenyegetett állapotban van is, ez nem szabad, hogy befolyásolja azt, amit leírunk, vagy kimondunk. Minket már nem lehet leszoktatni a szólás, az írás, a gondolkodás szabadságáról.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!