Kilenc évet Irakban, egyet Afganisztánban húzott le. A zsoldos arra számít, hamarosan itthon lesz rá szükség

„Ameddig csak vissza tudok emlékezni, mindig valaki akartam lenni. Anyáméknak volt egy üzlete, két étterme, nyaralója a Balatonon. Jól éltünk – én unalmasan. Gyerekkoromban beültem apám gépkocsijába a kertben, bal kezemben a patronos pisztoly, jobb kezem a kormányon, az ülésen a Monopolyból kivett játék pénz, és azt játszottam, hogy a rendőrök üldöznek, én meg menekülés közben hátrafordulva lövöldözök a szirénázó rendőrautókra. Budapest egyik peremkerületében nőttem fel, a környékünk tele volt zsiványokkal, gengszterekkel, kisebb-nagyobb brigádokkal, de menőbb éjszakai emberek is feltűntek nálunk, pl. Seres Zoltán, akit aztán ’99-ben agyonlőttek.”
(Részlet Hódosi Zoltán–Nóti-Nagy Attila: A zsoldos című könyvéből)

Hódosi Zoltánnal egy belvárosi étteremben beszéltünk meg találkozót. Mondta, kockás ing lesz rajta, onnan ismerem meg. Így utólag, ha közben inget cserélt volna se téveszthettem volna el. Tudniillik pont úgy nézett ki, mint a saját könyvéhez készült illusztráció. Napbarnított, izmos figura, szigorú tekintet, frissen nyírt körszakáll, két milliméteres haj, homlokra tolt napszemüveg.

– Tíz éve hagyta ott Rákoskeresztúrt, ahol felnőtt. Lett önből valaki?

– Lett tisztességes szakmám, amiben elég sok mindent elértem.

– Pedig alakulhatott volna másképp is. Részt vett játéktermi csalásban, egyszer egy strucc levágott fejét küldte egy kuncsaftnak, verekedett, nem is keveset. Ahogy írja, simán beszippanthatta volna a pesti éjszaka, és ülhetne valamelyik bandavezér székében vagy éppen a sitten.

– Sok érdekes dolgot láttam, ha mindet leírnám, kétszer ilyen hosszú lenne a könyv. De tréfán kívül:  időben észbe kaptam, és szerencsére sikerült élnem a kínálkozó lehetőséggel. Vendéglátósnak tanultam, de nem sokat dolgoztam a szakmámban. Portázgattam néhány évig mindenfelé az éjszakában. 2004-ben egy haverommal megcsináltunk egy testőrtanfolyamot. Jó buli volt, elég kemény. Ott hallottam egy sráctól, hogy lehet menni dolgozni Irakba. Jelentkeztem, nem vettek fel.

– Nem volt elég kemény?

– Semmit se tudtam semmiről és nem voltam rá felkészülve. De nem adtam fel. Egyre többet néztem a külföldi tévéket, érdekelt, mi a fene folyik Irakban. Egyszer az iraki amerikai kormányzót, Paul Bremert mutatták, megnézett valami okosságot Bagdadban. De nem ő érdekelt, hanem a kísérete. Egy csomó amerikai volt körülötte, nyilvánvalóan nem katonák,  napszemüvegben, farmerben, ingben, taktikai mellényben, M4 gépkarabéllyal, a combjukon H&K pisztollyal, akkora Suburbanökből szálltak ki, mint a 78-as busz. Na, ez az – mondtam magamnak –, ezt akarom csinálni. És akkor egy évvel az első kudarc után újra válogatás volt az FBI-akadémián. Akkor már több mint egy éve készültem kifejezetten egy ilyen melóra. Huszonvalahányan voltunk, exrendőrök és exkatonák. Meg én. Nagyjából annyi esélyem volt, mint a trójai falónak az Epsomi Derbyn, de sikerült.

– Gondolom, volt egy vizsga…

– Az elég kemény volt. Beküldtek minket az „ölőházba”. Ez egy bazi nagy, kipreparált helyiség, több helyszínnel. Az én feladatom egy burnuszos arab gyerek volt, aki hirtelen késsel nekem ront. Aztán elmenekült, majd később újra öszszefutunk egy másik helyen. Ezt a szituációt kellett kezelnem. Nyilván egy műanyag késsel szúrt, de a bunyó, ami utána következett, az abszolút valódi volt. És igen, végül ötünket választottak ki, mehettem végre Irakba.

– Mi volt a meló?

– Kezdetben magyar cégeknél dolgoztam, először statikus őrként. A kapuban álltam, gépjárműveket vizsgáltam át. Aztán jött a lövészkonvoj, a VIP-testőrség, és 2009-ben úgy jöttem el a cégtől, hogy én voltam az operációs menedzser. Ez már tervező és adminisztratív meló, amolyan kisfőnöki.

– Milyen munka volt ez? Milyen volt Irakban dolgozni 2005-ben?

– Akkoriban a miénk volt a világ Irakban. Biztonsági magáncégek és magánhadsereg uralkodtak ott. Mondjuk, hogy legalább anynyi zsoldos volt, mint hivatásos katona. Gyakorlatilag a törvény felett álltunk. Óriási konvojokban közlekedtünk, végbiztosítókkal, toronylövészekkel. Az ellenőrző pontokon nyolcvannal-százzal robogtunk át, nyílt tűzparancsunk volt: lelőhettünk bárkit, aki egy ilyen védett konvojhoz száz méternél közelebb jön.

– Ennyire veszélyes volt az élet?

– 2011-ig, amíg az amerikai katonák el nem hagyták Irakot, mindennaposak voltak a külföldi cégek elleni támadások. Azóta dög unalom. Ma már több szabályt kell betartanunk, mint egy helyi rendőrnek. Nagyon úgy fest, hogy a külföldi biztonsági cégeket így akarják elüldözni Irakból.

–  Azért volt öt-hat igen veszélyes éve. Került éles helyzetbe? Úgy értem, kellett valaha embert ölnie?

– Rengeteg melónk volt, de úgy alakult, hogy tíz év alatt egyszer sem kellett lőnöm senkire. Az én dolgom megoldani a helyzeteket, a lehető legsimábban. Persze voltak éles szituációk, ránk lőttek többször, kaptunk gránátot és rakétatámadást is, de valahogy eddig megúsztam.

– Mostanában ismét elég veszélyes hely lett a Közel-Keletnek az a része. Az Iszlám Állam nyomulása mennyire érezhető a mindennapokban?

– Most jobb a helyzet, mint néhány hónappal ezelőtt volt. Az amerikaiak nem hagyják Bagdadot elesni. Legalábbis itt mindenki ezt mondja.

– Amikor éppen nem egy lázadás közepén kell a táborban ücsörögni naphosszat, akkor mivel telnek a napok Irakban?

– Munkával. Amikor kint vagyunk, napi 10-15 órát dolgozunk. Kint vagyunk a terepen, kísérjük a konvojokat, vigyázunk a megbízóinkra. Jellemzően világcégekről van szó, úgyhogy nagyok az elvárások. Amikor azt mondom, napi 15 óra munka, akkor azt úgy értem, hogy heti hét napban. Reggel ötkor kelünk, ha jó napunk van, akkor fél 6-kor. Nincs se pihenőnap, se szabadnap.

– Úgy érti, hogy ki se mozdulhatnak a táborból?

– Úgy. Nincs shopping, nincs piac, nincs séta a városban. Egy konténervárosban lakunk, 3 kilométerre Baszrától, elzárva mindentől és mindenkitől. A mostani megbízásom szerint 56 napot nyomok le egyben, utána 28 nap szabadság.

– Nem hangzik valami lenyűgözően.

– Nem is az. Nyáron 55-60 fok van odakint, ez több mint embertelen. A melón kívül nincs is miért kimennünk. A konditermen kívül egyetlen szórakozásunk a mobil, az internet. Tulajdonképpen olyan ez, mintha pénzért lennék sitten.

– Na, csak eljutottunk a lényeghez. Nem gáz, ha megkérdezem: mennyi pénzért éri meg mindez?

– Sok pénzért.

– Adjon valami támpontot.

– A lényeg: elhiheti, hogy enynyi idő után és ilyen körülmények között csak a pénzért csinálom.
Az itthoni átlagfizetésnél lényegesen magasabb a zsold. De ez függ a cégektől és attól, Irak melyik részében dolgozol. Bagdadban, vagy még inkább a kurd területeken, ahol az Iszlám Állam minden percben nem egyszerűen nagyobb fenyegetést jelent, hanem kézzel fogható háborús veszélyt, nyilván mások a pénzek. Mehettem volna én is Erbilbe, az iraki kurd fővárosba, mert egy régi főnököm, egy volt amerikai tengerészgyalogos tiszt nagyon hívott, de sok gondolkodás után végül nemet mondtam. Túl nagy a kockázat, és azt már nem lehet pénzzel megfizetni. Ők már rég újra elővették a géppuskákat, gránátokat, amik nálunk még tiltva vannak, és ezen felül csak a hadsereg vagy a kurd milícia kíséretével mozoghatnak. És még így is óriási a kockázat mindennap. Nálunk ez egyelőre nem így van, de mi is fel vagyunk készülve arra az esetre, ha az iszlamisták áttörnek délre, mert minden lehetőséggel számolni kell.

– Meddig csinálja még?

– Az elmúlt három év – mondhatnám – nagyon ingerszegény volt. Itt Dél-Irakban egyre lassabban telnek a napok, és a legfőbb szabadidős tevékenység a hátralévő napok számlálása. Mennyi van még a szabiig, vagy ha már hazaértél, mennyi napod van még otthon? Ha áttörne a Daes, az Iszlám Állam, más lenne a helyzet, de most még nyugi van.

– Várja most itthon valaki? A könyvben még egy elég kemény válásról is szó van.

– Maradjunk annyiban, hogy ez az élet nem kedvez a kapcsolatoknak, és én egyelőre nem is tervezem, hogy újból megnősüljek. Szabad vagyok.

– És mi lesz azután? Úgy értem, ha megunja, és tényleg végleg hazajön?

– Ha nem is meguntam, de Irakban már mindent végigcsináltam, ami nekem szakmailag fontos volt. Az egyetlen, ami nem hiányzik, a háború az Iszlám Állam ellen. Úgyhogy az év végéig csinálom, és vagy elmegyek az Indiaióceánra, hajóra, vagy visszajövök Európába. Ha a másodikat választom, még több lesz a dolgom. Vak, aki nem látja, hogy ezzel a mostani menekülthullámmal érkező, nagy tömegű, más kultúrájú ember beillesztése az európai közegbe nem lesz zökkenőmentes. Kellenek azok, akik tudják, hogyan kezeljék a kialakuló problémákat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!