Az Amerikai Egyesült Államokban sok hozzátartozónak egy harminchárom részes, Pulitzer-díjas cikksorozat segített abban, hogy fel tudja dolgozni azt a busztragédiát, amiben húsz gyermek vesztette életét. Voltak olyanok, akiket összehozott, másokat magányossá tett gyermekük, barátjuk halála – és olyanokra is hatással volt, akik nem is ismerték az áldozatokat.
Fagyos reggel volt 1961. december 14-én Colorado államban, ezért a 23 éves Duane Harms indulás előtt negyedórával beindította az iskolabuszt, hogy a gyerekeknek ne a hideg ülésekre kelljen majd leülniük. A Greely városa melletti Auburnt földművesek lakták; a település olyan apró volt akkoriban, hogy posta és bolt sem volt. Az iskolát pár évvel korábban zárták be, akkor kezdtek a városi iskolákba járni a kicsik. Harminchat gyerek ült már a buszon, amikor a vasúti átjáróhoz érkezett. Mint mindig, a buszt megállította, majd kinyitotta az ajtaját, és kinézett a borzasztóan rosszul belátható átjáróba, jön-e a vonat. Fülelt is, nem hall-e közeledni járművet. Úgy látta, biztonságos az út, ezért a sínekre hajtott. Az első sorban ülő egyik diák még elkiáltotta magát: vonat!, de már késő volt. A két óra késésben lévő Chicago–Denver expressz elütötte a busz hátulját. Húsz gyerek meghalt.
A sofőr és tizenhat diák túlélte.
Colorado történetének azóta is ez a legsúlyosabb közlekedési balesete. A közeli lap, a Rocky Mountain News egyik újságírója 2007-ben úgy döntött, megnézi, hogyan él a városka 45 évvel a tragédia után. Voltak olyan interjúalanyok, akik azt mondták: tragikus esemény volt, de csak egy baleset. Megsérültek, felépültek, és az élet megy tovább. Ám a többség szavaiból az derült ki: a tragédia négy és fél évtizeddel a történtek után is együtt él azokkal, akik akkor Auburnben laktak.
A sofőrt az esküdtszék felmentette a gyilkosság vádja alól, szabadon távozhatott. Családjával Kaliforniába költözött és 38 évig egy iskolában volt karbantartó. Szerette a munkáját, de még négy évtizeddel később is mindennap eszébe jutott: mi lesz, ha pont ma jön el az egyik gyerek családtagja, hogy bosszút álljon rajta.
Dick és Dorothy Smock tizenhárom éves fia, Bobby halt meg a balesetben. Két lányuk túlélte. Amikor hosszú évekkel később az idősebb elvált, unokájuk úgy döntött, inkább a nagyszüleihez költözik ahelyett, hogy szülei között választana. Roy segített az állatokkal a ház körül, a nagyszülők pedig átélhették azt, ami fiukkal nem adatott meg: drukkoltak minden focimeccsén és fontos vizsgáján. Ők nevelték fel.
A tragédia azok életére is kihat, akik akkor még nem is éltek. Karen Walso Schott tizenegy hónappal azután született, hogy nővére, Linda életét vesztette a buszbalesetben. Mindig sokat hallott Lindáról és kilencéves volt, amikor megtalált egy ládát nővére ruháival és játékaival.
Gyerekként többször is megkérdezte édesanyját: engem azért szültél, mert Linda meghalt? „Nem tudom. Egyszerűen így történt”, kapta minden alkalommal ugyanazt a választ.
Susan Craven négy hónapos volt, amikor örökbe fogadta egy auburni család, melynek három gyermekéből kettő a buszon vesztette életét. Szülei sokat meséltek neki Calvinről és Ellenről, és odaajándékozták neki a négyévesen elhunyt kislány babáját. Susan hálás a Craven családnak, és az évtizedek során sokat gondolkodott azon: ha nem történik meg a tragédia, neki milyen sors jutott volna?
Voltak szomszédok, akiket a baleset hozott közel egymáshoz.
A Heimbuck és a Paxton család sorsa különösen összefonódott: mindkét pár két kislányt nevelt. Kathy, Marylin, Pam és Jen mind meghalt a tragikus reggelen, szüleik pedig egymás barátságában találtak menedéket. Évtizedekig együtt ünnepelték a hálaadást és a karácsonyt, és együtt emlékeztek a lányokra. Az interjú készítésének idején, 2007-ben még mindig úgy érezték, szinte tegnap történt a baleset. „Még mindig olyan közel érzem magam hozzájuk”, mondta Betty Heimbuck.
„Tudom, sokan mondják, hogy atyaég, 45 éve volt, szedd össze magad. De nem tűnik olyan sok időnek.” Voltak családok, amelyek széthullottak a tragédia után; mások megerősödtek. Volt olyan kisfiú a buszon, aki túlélte a tragédiát, később maga is iskolabuszt kezdett vezetni ugyanazon a környéken.
A hatvanas évek elején még mások voltak a médiaviszonyok: a tévéhíradók nem közvetítették napokig a tragédia túlélőinek a szavait. Arra sem gondolt senki, hogy pszichológusok segítségére lenne szükség. Így voltak olyanok, akik gyakorlatilag először beszéltek a tragédiáról, amikor az újságíró, Kevin Vaughan megkereste őket. Még a családban is tabu volt a baleset. Volt olyan szülő, aki 45 év után az újságíróval együtt ment ki először a tragédia helyszínére, és ez segített neki továbblépni. Másoknak pedig az, hogy a cikksorozat után végre vették a bátorságot, pénzt gyűjtöttek és emlékművet állítottak az áldozatoknak a szerencsétlenség helyszínén.
A gránitoszlopot, amelyen az áldozatok neve is olvasható, 2007 nyarán állították fel.
A Rocky Mountain News stábja a harminchárom részes sorozatért Pulitzer-díjat kapott. Két évvel a díj után azonban a gazdasági válság a coloradói lapot is bedöntötte, a lap bezárt. Ezzel pedig a díjnyertes sorozat a fotókkal és videókkal együtt eltűnt az internetről, pedig az akkorra már Auburn lakóinak és a túlélőknek, illetve az áldozatok családtagjainak is nagyon fontos volt, segített feldolgozni a tragédiát. Adományozók és a helyi könyvtárosok segítségével állították vissza az anyagot, amely azóta is a thecrossingstory.com internetes oldalon olvasható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
