Modern kori török szultán

Nem akármilyen társaságba került a múlt héten Orbán Viktor miniszterelnök az Economist hetilap címlapján. Recep Tayyip Erdogan török és Vlagyimir Putyin orosz elnök mellett virított abban a kontextusban, hogy ők hárman különösen nagy veszélyt jelentenek az európai demokráciára. Erdogan és Putyin korábban politikai ellenfelek voltak, azóta azonban barátokká váltak. Igaz, a két ország között kulturális és történelmi fejlődésük, illetve geostratégiai és gazdasági érdekeik miatt akkorák a különbségek, hogy viszonyuk valójában sosem lesz igazán felhőtlen. Orbán és Erdogan között ugyanakkor komoly hasonlóságok adódnak. Itthon a rendszerváltás lezárásának jelszavával fogadott el demokráciát megcsúfoló intézkedéseket a fideszes többség, és Törökországban is rendszerváltás zajlik: a teljes szakítás a kemalista világi állammal.

Erdogan politikai karrierje ígéretesen indult, mára azonban az illiberális állam egyik jelképévé vált. Azzal kampányol, hogy ha az elnökválasztáson ő győz, akkor lezárul az átalakítás folyamata, és létrejön az új török állam. Ez azt jelenti, hogy ő maga veszi át a kormányfői tisztséget, kénye-kedve szerint hozhat létre minisztériumokat, bármikor feloszlathatja a parlamentet, és írathat ki új választásokat.

A nagy változások révén végérvényesen megszűnik a hatalmi ágak szétválasztása. A tavaly kétes körülmények között, népszavazáson elfogadott alkotmánymódosítás nyomán létrejön az igazságszolgáltatást felügyelő szerv, amely a bírák, ügyészek kinevezéséért és elbocsátásáért felel. A grémium 13 tagjából négyet az elnök nevez majd ki, hétről a parlament dönthet. Az is újítás, és már a referendum után életbe lépett, hogy az elnöknek nem kell pártsemlegesnek lennie. Az államfő dönthet a rendkívüli állapot bevezetéséről, dekrétumokkal is kormányozhat. Ha tehát Erdogan és pártja győz vasárnap, az elnök Törökország szultánjává válhat.

Többségből kisebbség

Az ellenzéki jelöltek azt ígérik, visszafordítják az alkotmányozás folyamatát, megnyirbálják az elnöki jogköröket. A felmérések alapján azonban nehéz megjósolni az erőviszonyokat. Szabad és demokratikus választásról nem lehet beszélni, hiszen a közszolgálati, illetve a hatalom által megkaparintott média túlnyomó többsége az elnök szekerét tolja. Erdogan várhatóan nem szerzi meg az abszolút többséget az első fordulóban, így júliusban jöhet a második felvonás.

A közvélemény-kutatók 43–48 százalékon látják a hivatalban lévő elnököt. A második körben minden bizonnyal a szociáldemokrata CHP által indított Muharrem Ince lesz az ellenfele. A két jelölt közötti különbség csökkenőben – Erdogan június eleji 7 százalékos előnye mostanra 0,4-re apadt. Nagyobb esélye lenne Erdogannal szemben a nacionalista – és a kormányzó AKP-val szövetséget kötő – MHP-ból kivált Iyi párt által indított Meral Aksenernek, de nem úgy tűnik, hogy ő lenne az ellenzék egységes jelöltje.

Szakértők szerint sok függ attól, hajlandó lesz-e a kurd kisebbség az ellenzék jelöltjére voksolni, már amennyiben második fordulóra kerül sor.

A parlamenti választáson az ellenzék akár többségre is szert tehet, mivel azonban a valódi hatalmat az elnök gyakorolja, ez sem ér sokat, ha Erdogan hatalmon maradva dekrétumokkal is kormányozhat.

Diktatúra török módra

Miként vált Erdogan demokratából diktátorrá? Népszerűségét az 1994–1998 közötti időszakban, isztambuli polgármesterként alapozta meg. Sikerrel talált megoldást az ivóvízhiányra, javult a légszennyezettség a metropoliszban, és a közlekedési káosz is kissé alábbhagyott. Miután 1998-ban törvénytelenné minősítették a Jólét Pártját, Erdogan a döntés elleni tüntetések egyik vezérlakja lett. Tíz hónap börtönre ítélték, amiből négyet töltött le.

Ez fordulópontot jelentett az életében. Új politikai erőt hívott életre 2001-ben, a muszlimok vallási érzéseire építő Igazság és Fejlődés Pártját (AKP), amely 2002 óta minden választást megnyert. Megkezdődött az úgynevezett „csendes forradalom”, melynek kezdeti eredményeit az Európai Unió is elismeréssel illette. Erdogan miniszterelnöksége alatt megváltoztak a társadalmi és szociális viszonyok, megerősödött a vallásos konzervatív réteg. Gyökeres változáson ment át a gazdaság, az üzleti szféra. Törökországot a gazdasági válság nem rendítette meg, Európa legdinamikusabban fejlődő gazdaságává nőtte ki magát, az egy főre jutó jövedelem szűk egy évtized alatt csaknem megháromszorozódott. Erdogan kormányfőként gesztusokat tett a kurd kisebbség felé, igyekezett megfelelni az uniós elvárásoknak is.

A nagyvonalúság politikája a 2010-es évek elején ért véget, attól kezdve, hogy már nem volt prioritás az uniós csatlakozás, már csak azért sem, mert egyes uniós vezetők kijelentették: nem akarják Ankarát az EU-ban látni.

Leszámolások kora

Erdogan egyre jobban ragaszkodott a hatalomhoz, és kezdte semmibe venni a demokratikus alapszabályokat. Különféle praktikákkal számolt le a sajtóval, kormány közeli vállalatok vásárolták fel a médiaházakat. A Riporterek Határok Nélkül szervezet 2013-ban már csak a 154. helyen látta az országot a sajtószabadságot vizsgáló indexén. Ma már a világon Törökországban tartóztatják le a legtöbb újságírót.

Gyökeres változást a 2013-as év hozott. Ekkor zajlottak a tüntetések az isztambuli Gezi parkban. A megmozdulások résztvevői eredetileg azt kívánták megakadályozni, hogy felszámolják a zöldövezetet. Később azonban már Erdogan lemondását követelték. A rendőrség brutalitása nyomán 22-en vesztették életüket és több mint 8000-en sérültek meg. Ugyanezen év decemberében többtucatnyi embert tartóztattak le korrupció vádjával. Hangfelvételek bizonyították Erdogan körének korruptságát. Nyilvánvalóvá vált, hatalmi harc kezdődött Erdogan és korábbi szövetségese, a mozgalmával a hatalomba és az igazságszolgáltatásba is beférkőző Fethullah Gülen Egyesült Államokban élő prédikátor között. Csakhogy a kormányfő visszavágott, s az AKP által uralt parlament egy sor önkényes intézkedést hozott.

Miután Erdogant 2014 augusztusában beiktatták államfőnek, minden erejével hatalmának kiszélesítésén fáradozott. Beköltözött több mint ezerszobás, a szultánokét is megszégyenítő palotájába. A 2016. július 15-i állítólagos puccskísérletig Törökország még látszatdemokrácia volt, ekkortól azonban az elnök fokról fokra építette ki a diktatúrát. Ezért is vélik sokan azt, hogy a katonai hatalomátvétel csak színjáték volt. Erdogan hadjáratot indított az állítólagos gülenisták ellen. Tízezreket vettek őrizetbe, százezernél több embert bocsátottak el és függesztettek fel. A teljhatalom felé vezető út fontos állomása volt a 2017-es népszavazás az alkotmány reformjáról, amelyet szűk, 51,41 százalékos többséggel fogadtak el, Erdogan azt tehet, amit akar.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!