Mózes bárki lehet - Interjú Dr. Perintfalvi Ritával a VH húsvéti összeállításában

 
Dr. Perintfalvi Rita - Fotó: Draskovics Ádám

Nemcsak Jézus szenved a kereszten, hanem az elnyomottak is, őket kellene támogatnia a katolikus egyháznak, amely harmincöt évig hallgatott a szegényekért mártírhalált halt püspökről. Perintfalvi Rita teológus számára a pészah a szabadulásélményt hozza el, a húsvétban pedig Mária Magdolna alakja a leghangsúlyosabb.


– Különleges, új szobrot áldott meg Budapest VIII. kerületében a héten Erdő Péter bíboros: Jézust padon fekvő hajléktalanként jeleníti meg az alkotás. Milyen Jézus-szobroknak lenne még helye, Krisztus milyen ismérvei nincsenek a köztudatban?

– Latin-Amerikában jellemzően nem Jézus van a kereszten, hanem a szegény napszámos vagy éppen a kitaszított nő. Ez az ábrázolás az innen induló – és Ferenc pápa által is képviselt – felszabadítási teológiai irányzat sajátja. Azt jelenti, hogy nemcsak Jézus szenved a kereszten, hanem azok az emberek is, akiket elnyomnak, akik jogfosztottak, akiknek nincsen semmilyen társadalmi súlyuk. Az ő szabadítójuk Jézus, aki a keresztre feszített ember előtt áll és kitárt karjának mozdulata jelzi, hogy le akarja segíteni őt a keresztről, hogy szenvedése még itt ezen a földön véget érjen. Olyan történelmi, társadalmi helyzetben indult a felszabadítási teológia, amikor az egyház nem pusztán magára hagyta a híveit, de az elnyomó rendszerek kiszolgálóivá is vált: elárulta az embereket.

– A felszabadítási irányzat erősen szembemegy a nálunk hivatalosan hirdetett keresztényi attitűddel, mégis, mintha egyre nőne az igény rá. Ha egy-egy egyházi személy a kirekesztettek megsegítéséről beszél, a figyelem középpontjába kerül.

– Két éve nyilvánosan is nagyon sokat foglalkozom e témával, elmondhatatlan sok visszajelzést kapok. Például olyat, hogy „25 éve erre a modern, emberi hangra várok, a hivatalos egyháznak miért nem ez a hangja?”. A progresszív kereszténység, a felszabadítási teológia itthon nem túl népszerű egyházi körökben, bár van néhány jelentős képviselője az egyházi elöljárók között is. Az irányzat nagyon erősen kritizálja a trón és oltár szövetségét, illetve a moralizáló-doktrinális (a hittételekre koncentráló) súlypontú keresztény gyakorlatot. Az az alapvető koncepciója, hogy Isten a szegények és nem pedig az oligarchák, az elnyomók oldalán áll. Latin-Amerikában a ’70-es évektől az egyház kiszolgálta a fasiszta rezsimeket, támogatta a katonai diktatúrákat. Az egyházon belül jelent meg a belső ellenzék, például Óscar Romero el-salvadori püspök, akit Ferenc pápa pár éve boldoggá avatott és reményeink szerint nemsokára szent lehet. Az atya 1980-ban halt mártírhalált, a milícia csapatai mise közben rohanták meg a templomát és lőtték fejbe – csak mert beszédeket tartott arról, hogyan kellene a szegényeket segítenie a kormányzatnak. 1980 és 2013 között a korábbi pápák hallgattak a személyéről, megítélését illetően hatalmas egyház- politikai háború dúlt, pedig egyértelmű volt, hogy mártírhalált halt a hitéért és boldoggá kellene avatni. Ferenc törte meg a csendet. A progresszivitás és ennek egyik irányzata, a felszabadítási teológia egyre népszerűbb a világban, híveket nyer vele az egyház. A reformgondolkodás főleg Nyugat- Európában erős, de Ferenc pápa újító szellemével szemben sajnos az ultrakonzervatív és fundamentalista szárny is egyre radikalizálódik, például Észak-Amerikában, ahol az új-protestáns fundamentalista mozgalom is  virágkorát éli.

– Egy helyen azt írta, hogy a világ egyik legveszélyesebb könyve a Biblia – ha nem jól értelmezik a sorait. Földrajzilag és tematikában hol jelentkezik a legerősebben ez a veszély?

– A témák közül a nagy klasszikus: a férfi és női szerepekről való gondolkodás, vagyis a nemrég nálunk is fókuszba került genderkérdés. Pár éve volt egy nagyon agresszív politikai „támadáshullám” Horvátországban, Szlovákiában és Lengyelországban. Megjelentek könyvek és agitátorok, például Gabriele Kuby, amelyek egy olyan gondolkodást terjesztenek a férfi és női egyenlőségről, társadalmi szerepeikről, amelyek a 19. században voltak divatosak – ezeket sok hívő ember olvasta, hiszen egyházi személyek is propagálták őket. Ezt a szunnyadó „tudást” most elő lehet hívni. Ebben a retrográd hullámban az egyházaknak is van felelőssége, hiszen azt kellene hirdetniük, hogy minden ember, férfi és nő Isten képmására van teremtve, ezért egyenlő jogokkal bír – ezt írja Pál is a Galatáknak címzett levelében. De a fundamentalisták inkább egy másik, Pál halála után keletkezett levélre hivatkoznak, ami az ellenkezőjéről szól.

– Nálunk milyen szellemben tanítják a teológushallgatókat?

– Magyarországon először hittanári szakon, majd egyetemi teológus szakon tanultam, hét éven át. Szegeden kezdetben remek tanáraim voltak, akik még a rendszerváltás után jöttek haza külföldről, modern szemléletet hozva magukkal. De nem maradt meg sajnos ez az irány: az új püspök „elüldözte” az egyetemről a progresszív gondolkodókat, olyan, mintha megállt volna ott az idő – a hatvanas években, a reformzsinat előtt. A hét év alatt egyszer, említés szintjén hallottam például a feminista teológiáról, amivel jelenleg foglalkozom. Most – úgy hallom – még rosszabb a helyzet. Akkoriban csak a Pázmányon lehetett volna doktorálni és nagyon negatívan álltak a női doktoranduszokhoz. Így Bécsben folytattam a tanulmányaimat, majd ott maradtam tanítani. Magyarországon nem is igen juthatnék katedrához, hiába voltam évekig elnökségi tagja a Teológiai Kutatásban Érintett Nők Európai Szövetségének, aminek a magyar tagozatát ma is vezetem. És a rengeteg külföldi publikáció, tanítási és tudományos tapasztalat sem számít. A progresszivitás és különösen a feminizmus nem jó hívószavak a katolikus felsőoktatásban.

– Ha feministaként kampányolhatna valamely bibliai nőalak mellett, kit választana?

– Nagy kedvencem az Ószövetségből megismerhető, harcos Judit – története fikció, de fontos, szimbolikus szabadulástörténet. Izraelt megtámadja a hatalmas Asszíria. Egy kis zsidó falut, a végsőkig ellenálló Betúliát körülveszik az asszírok, elzárják a kutakat, ciszternákat, a szomjhalál szélén állnak a lakók. A történet hozza a férfitípusokat: a hadvezér azt mondja, hogy kapitulálni kell, ha rabszolgák lesznek is, de legalább életben maradnak. A papok szerint nem lehet mást tenni, mint imádkozni az esőért. Ehhez képest egyedül egy nő, Judit mondja azt, hogy van esély a győzelemre, de tenni kell érte. A szépséges özvegy nő elcsábítja az ellenséges hadvezért és éjszaka lefejezi a hálószobában. Szokás a végzet asszonyaként tekinteni rá, de itt nem a férfi és nő küzdelméről van szó, hanem egy szabadítóról, aki hős és megmenti a népét. Erre a nézőpontváltásra lenne nagy szükségünk, hogy máshogy gondolkodjunk egymásról, a szerepeinkről.

– Megérintettség – ezt a kifejezést használta, ahogy kapcsolatba került a menekültekkel vagy az LMBTQ-emberekkel. A nézőpontváltáshoz kell a találkozás?

– Magyarországon a legtöbb ember azért küzd, hogy túlélje a mindennapjait, így talán érthető módon alig érdekli a másik ember szenvedése – a menekültellenes kampányt is azért lehetett olyan hatékonyan működtetni. És azért, mert elzárták az embereket a személyes találkozási lehetőségtől, ami megváltoztathatta volna a véleményüket – így szinte lehetetlen nézőpontot váltani. Látni kell a szenvedő ember arcát, bele kell nézni a szemébe, hogy felismerjük azt, ami bennünk közös: azt, hogy ő is ember! Ausztriában, ahol gazdagságban és biztonságban élnek az emberek, ez egészen másként hatott: ők nyitott szívűek tudtak maradni, még félelmeik ellenére is. És ők a magyarokat szívteleneknek látják ebben a kérdésben.

– Önnek mit jelent a pészah és húsvét ünnepe, és hogyan kapcsolódik össze?

– Számomra keresztény Ószövetségkutatóként összekapcsolódik és egyaránt fontos a két ünnep. A pészah a szabadulásélményt hozza el, ami a felszabadítási teológiának is az alapgondolata: Izrael ott van Egyiptomban, szükséget szenved, Isten meglátja a szenvedést és küld egy szabadítót. Mózes bárki lehet – ez egy politikai szerepvállalás, egy érzékeny emberé, aki segíteni akar a szenvedőn. Jézus is ezt csinálja emberi életében: lehajol a kitaszítottakhoz, hogy felemelje, felszabadítsa őket.
Jézus Mária Magdolnával való találkozása számomra a másik fontos mozzanat az évnek ebben a szakában. Jézus, amikor feltámad, nem a férfiakkal találkozik, nem a 12 apostollal, nem Péterrel, hanem egy nővel a sírkertben, vele üzen a tanítványoknak. Mária Magdolna, akit később prostituáltnak állítottak be, viszi a feltámadás üzenetét, ami a kereszténység legnagyobb misztériuma és a hitünk központi gondolata. Így ő az apostolok apostola. Évszázadokon át jellemző volt a női szereplőket félretolni, a jelentőségüket elferdíteni, a figurát átrajzolni – a feminista teológia kutatta ki a valódi jelentőségüket, és hogy hogyan satírozták ki őket a történelemből. A feminista teológia érdeme, hogy én a húsvétot Mária Magdolnával ünnepelhetem, és az így válik számomra igazi örömünneppé.

Dr. Perintfalvi Rita
katolikus hittudós, a biblikus tudományok doktora, kulturális és szociális menedzser, mentálhigiénés szakember, blogger, publicista.
Tanult a Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskolán, a Győri Érseki Hittudományi Főiskolán és a Szegedi Hittudományi Főiskolán, majd az Universität Wien katolikus teológiai fakultásán magiszteri fokozatot szerzett, később ugyanitt doktorált, jelenleg pedig habilitációja előkészítésén dolgozik. Témája: „A társadalmi és vallási kirekesztés különféle formáinak transzformálási lehetőségei etikai szemszögből”. Tükör által blogján közérthető módon boncolgat hitéleti és azokkal összefüggő közéleti témákat, amelyekről előadásokat tart, tévéműsorokban beszél Magyarországon.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!