Eddig is tudhattuk, hogy billenékeny a hazai nyugdíjrendszer. Különösen, mióta a magánpénztári lábat kirúgták alóla. Az elmúlt három évben ugyanis az államosított magánkasszák 3 ezermilliárdos vagyona szinte teljesen lenullázódott, miközben a közel 3 millió egykori pénztártag teljes nyugdíját az államnak kell majd állnia a nem is oly távoli jövőben.
Nálunk tehát az elöregedő társadalmakban megszokottnál is hangsúlyosabb az ellátórendszer pilótajáték jellege. Mert nem csupán arról van szó, hogy az emberek munkáséveikben kevesebbet tesznek be a közösbe, mint amennyit nyugdíjasként kivesznek belőle. Ugye, az átlagbér után ma mindössze 83 ezer forint járulék megy nyugdíjcélra, míg az átlagnyugdíj már tavaly elérte a 113 ezer forintot. De az egyik nyugdíjpillért már előre felélte a pazarló államháztartás. Anélkül, hogy az államadósság érezhetően csökkent volna. Más szóval, a magánkasszák vagyona eltűnt a költségvetési lyukakban.
Mégis meglepő, hogy már jövőre mankóra szorul az állami nyugdíjkassza. 2015-ben 42,6 milliárd forinttal kell pótolni a hiányt. Nem valami könnyű szédülésről, egyszeri megingásról van szó. Mert 2016-ban és 2017-ben 74-76 milliárdos lesz a pótlási igény. És azzal kell kalkulálni, hogy a nyugdíjalap hiánya évről évre növekszik. Évtizedes távlatban a több százmilliárdos hiány sem lesz ritka. Annak ellenére, hogy a magánkasszák államosítása a kiadási oldalon még nem igazán érezteti hatását, ám az alap bevétele megemelkedett az elmúlt években a magánpillérből átirányított járulékbevételekkel. A demográfiai statisztikák azonban mindent felülírnak: amíg ma három aktív korú tart egy nyugdíjast, néhány évtizedes távlatban két keresőre jut majd egy idős eltartott.
Egyik lehetséges forgatókönyv riasztóbb, mint a másik. A jelenlegi középgenerációnak jó eséllyel arra kell készülnie, hogy a nyugdíjba vonulás lehetősége olyan „mozgó cél” lesz számára, mint a kordét húzó csacsinak az orra elé lógatott finom falat. Mire elérné a korhatárt, azt újra és újra felemelik, mindig néhány évvel későbbre tolva a nyugdíjas évek kezdetét. Ennél is riasztóbb perspektíva a mai fiatalok számára a mostani értelemben vett nyugdíjbiztosítás teljes hiánya. De még ha nem is omlik össze a rendszer, elkerülhetetlennek látszik az öregkori jövedelemromlás, vagy ha úgy jobban tetszik, az életszínvonal-törés. Ami különösen megrázó lehet a középosztálybeliekre nézve, számukra akár a megszokott jövedelmük felének elvesztésével is járhat majd az aktív időszak vége. Ráadásul, a nyugdíjellátás úgy válhat a személy szempontjából egyre szánalmasabbá, hogy közben a költségvetésre mind súlyosabb teherként nehezedik.
Az öngondoskodástól egyelőre nem várhatunk megoldást. A néhány megmaradt magánkassza Robin Hood-szerű életre kényszerült, talán kitartanak még pár évig. Az önkéntes megtakarítási formáknak pedig esélyük sincs, hogy egykor majd nyugdíj-kiegészítésként funkcionáljanak, mert azokat jellemzően 10 év után feltörik, s még aktív korúként elköltik. Valójában nem is nagyon érdemes tartogatni ezeket az életbiztosításba csomagolt megtakarításokat, mert jellemzően drágák, a költségeik felfalják a hozamokat.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
