Ebből az életből csak menekülni lehet, minden lehetőséget megragadok rá. Csak hát nem könnyű, és nagy ára van, mert többnyire csak bolondériába tud menekülni az ember – nyilatkozta a Vasárnapi Híreknek Woody Allen New Yorkban, szinte percekkel azelőtt, hogy elindult a francia Riviérára, ahol „Éjfélkor Párizsban” című, versenyen kívül bemutatkozó új filmjével nem is kezdődhetett volna stílszerűbben a cannes-i filmfesztivál.
– Emlékszik még rá, amikor először járt Cannes-ban?
– Nem. Csak arra, hogy mindig kérték a filmjeimet és mindig elküldtem, de versenyen kívül minek utazgassak? Aztán annyit rágta a fülemet a feleségem, hogy beadtam a derekam. Ez a film meg tényleg a franciáknak való. Párizsról szól, Marion Cotillard világszám, Carla Bruni meg az elnök felesége... aranyos nő. Gyönyörű szép! Mikor először találkoztunk, kérdeztem tőle, volna-e kedve meg ideje a sok dolgától, hogy eljátsszon egy kis szerepet, egy-két nap az egész... Gondolkodási időt kért, aztán fölhívott, hogy miért is ne, legalább lesz mit mutogatnom az unokáimnak... Volt egy pont neki való pici szerep, nem nehéz, annyi tehetség kellett hozzá, amennyi neki van, jól néz ki, látszik, hogy intelligens... Elvállalta és hibátlanul megcsinálta. A lapok összevissza locsogtak, hogy mit kínlódtam vele, a jelenetei zömét nem is tudtam használni, a végén le kellett cserélnem. Ez mind kacsa. Prímán ment minden. És tényleg súlyos büntetés az élettől, hogy három hónapig nyaraltam a munka ürügyén Párizsban. Imádtam.
– A hőse, a sikeres, fiatal, jóképű hollywoodi forgatókönyvíró (Owen Wilson), aki éjfélkor eltéved Párizsban, beül egy arra járó kocsiba, visszarepül a húszas évekbe és az összes ideáljával (Hemingway, Scott Fitzgerald, Picasso, Dali, Bunuel) találkozik. Ha önnek is megadatna ez a lehetőség, kikkel találkozna szívesen?
– Senkivel. Egész életemben kerültem az ideáljaimat, mert Groucho Marxszal nagyon csúnyán megjártam. Ő volt nekem az isten, aztán kiderült, hogy még annyi humora sincs, mint szegény nagybátyámnak. Nincs annál tragikusabb, mint mikor egy világraszóló bűvész még egy nyomorult nyulat se tud kiénekelni a cilinderből. Na akkor megfogadtam, nem rombolom tovább az illúzióimat. Nem akarom tudni, melyik eszményemnek van isiásza, melyik éhezik és melyik ásít az unalomtól.
– De akkor miért kínozta magát most ebben a filmben? Mert a főszereplő, aki szembesül az ideáljaival Párizsban, letagadhatatlanul önéletrajzi ihletésű figura.
– Nézze, a franciák letették az asztalra a pénzt, hogy csináljak egy filmet. Szépen megköszöntem, csak éppen lövésem se volt, hogy miről szóljon. Elkezdtem töprengeni. Párizs. Tele romantikával. Oké, jöjjön a romantika. És beugrott a címe, Éjfélkor Párizsban, kellően romantikus. Na jó, de mi a nyavalya történik éjfélkor Párizsban? Két lángoló szív egymásra talál a Ritz Hotelben? Ez azért, lássuk be, kicsit sovány... Aztán hoppá, mi lenne, ha a főhős csak úgy magában bolyongana a városban, jön egy autó, és kiszólnak belőle, hogy szállj be. Kellemesnek látszó emberek, nem szimatol veszélyt, beül. És elkezdődik a kaland. Idáig rendben, hogy önéletrajzi, de hogy én nem ülnék be abba a kocsiba, az biztos. Mert vagy egy szenespincében végezném, vagy meg se állnának velem Darfurig. Ehhez én nem vagyok se elég kalandvágyó, se elég romantikus. De a fantáziámban nyugodt lélekkel elengedem a bátorságomat. A hőseimnek mindent szabad.
– És belátja, hogy ezzel tulajdonképpen a realitás elől menekül?
– Naná. Ki nem állom a realitást, sose rejtettem véka alá. Amiben élünk, könyörtelen, szörnyű, kibírhatatlan. Ebből az életből csak menekülni lehet, minden lehetőséget megragadok rá. Csak hát nem könnyű, és nagy ára van, mert többnyire csak bolondériába tud menekülni az ember. Ha viszont úgy dönt, hogy marad, akkor legalább próbálja meg annyira függetleníteni magát a valóságtól, amennyire lehet. Teljesen nyilván nem sikerül. Ha tudnám, már rég megtettem volna.
– És ha engedne a nosztalgiának, melyik korba menekülne?
– A nosztalgia egy nagy illúzió, mert az ember csak a szépre szeret emlékezni. Ebben a filmben feltárulnak a húszas évek, a konflis, a gyönyörű nők, a patakzó pezsgő, a kacagás. De ha belegondol, hogy mit éltek át az emberek, mikor el kellett menniük a fogászatra? Se novokain, se penicillin, de még légkondicionálás se volt. Már a puszta gondolattól is kiver a víz. Ezt még a Maxim táncosnőinek karcsú dereka se kárpótolja. Szóval vacak itt, de maradok.
– Ha mégis belátja, hogy ennek a filmnek a hőse az ön nevében menekül el a valóság elől, miért osztotta a szőke, magas, kaliforniai, fiatal Owen Wilsonra a New York-i, alacsony, ősz, hetvenen túli Woody Allen szerepét?
– Ácsi, ácsi! Eredetileg a fiatal magamra írtam, aztán rájöttem, nincs aki eljátsszon. Mikor a színészválogatóm, Juliet Taylor kiejtette Owen Wilson nevét, elfogott a harci idegesség. Owen Wilson? Ez a kockahasú, szörfös, keseszőke malibui szépfiú? Közöm nincs hozzá! Aztán leesett, hogy miért is ne? Ha elengedem ezt az ideggyenge sápadt New York-i értelmiségit és csinálok belőle egy pirospozsgás hollywoodi sikergyereket, végül is író ez is, az is, Owen Wilson pont megteszi. És Wilson az első szóra ugrott. Így lett belőle hollywoodi forgatókönyvíró, akit felvet a pénz, de valami mégis hiányzik az életéből. És azt bánja, hogy annak idején nem ragadt Párizsban. Most viszont megteheti.
– A következő filmjét augusztusban kezdi forgatni Rómában, s ebben játszani is fog.
– Most az olaszok tették az asztalra a pénzt, és olyan harsány vígjátékot írtam, amilyet csak Ernst Lubitsch tudott. Félig olaszul, félig angolul forgatom és beleírtam egy kis szerepet, amit önző módon magamra osztottam.
– Ebben a filmben előkerül Hemingway, Fitzgerald, Bunuel, Dali, Picasso. A kamasz lányai beülnek rá a moziba?
– Hát itt az én nagy szívfájdalmam. Soha. Hiába teszem föl nekik Cole Portert meg Charlie Parkert, az én lányaimnak Justin Bieber kell és Lady GaGa. Már attól is epét hánynak, ha halványan próbálkozom. Kimustrált, vén csataló vagyok a szemükben, aki már semmit nem ért és semmire nem jó. Felsült apa.
– Akkor... kinek, kiknek csinálja a filmjeit?
– Nagyon szűk közönségnek. Mindig is az írástudóknak szántam a filmjeimet, akik pont annyit tudnak a világról, amennyit én, keveset. Nem vagyok értelmiségi. Nincs diplomám. De biztos akad pár millió ember, aki többet vár el a mozitól, mint a gatyaletolás, a vér meg a szex. Vállalom, hogy ott ragadtam, ahonnan nagyon nagy szerencsével indultam, a hatvanas-hetvenes években, amikor a stúdióknak még belefért néhány értelmes film a sok piff-puff, csinn-bumm közé, még akkor is, ha kicsi haszon volt rajta vagy egyáltalán nem volt. Tőlem sose kérték be a forgatókönyvet, és meghagyták az utolsó vágás jogát, és amíg ez a szisztéma működött, tudtam Amerikában dolgozni. Ennek vége. Csak azokat a fiatalokat sajnálom, akik ma szeretnének valami értelmessel labdába rúgni Hollywoodban, esélyük sincs, hogy valaha filmhez jussanak.
– Mi hajtja még ma is, hogy évente egy filmet csináljon?
– Az íráskényszer. Még olvasni se tudtam, de már írtam. Beszélni is alig, de már meséltem. Ha nem volnának olyan jóságosak hozzám Európában, hogy leteszik az asztalra a pénzt, és mosogatásból kellene megélnem New Yorkban, esténként akkor is addig verném a csotrogány írógépemet, amíg elnyom az álom.
Woody Allen 1935-ben Brooklynban született. A gimnázium után beiratkozott a New York-i egyetemre, ahol az első filmes vizsgáján megbukott. Az egyetemet otthagyta, majd 1961-től saját poénjait adta elő a Greenwich Village-i kluboknak. 1965-ben Clive Donner rendező felkérte a Mi újság, cicababa? című film forgatókönyvének megírására. Ennek sikere után Allen maga is megpróbálkozott a rendezéssel. Az igazi áttörést az 1977-es Annie Hall című filmje jelentette, amelyért George Lucas és Steven Spielberg elől vitte el a legjobb rendezőnek járó Oscar-díjat. Magánélete mindig is viharos volt, évekig élt Mia Farrow-val, majd 1997-ben közösen örökbefogadott lányukat vette feleségül, akivel a mai napig boldog kapcsolatban él.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
