Aki távozik, hosszú sor végére áll: világszerte 75 millió fiatal állástalan. Találkoztunk olyanokkal is, akiknek szülei még menekültek Magyarországról, ők felnőttfejjel mégis hazatértek: a visszidensek.

 

Nem barátkozni mennek

Diószegi-Horváth Nóra

„Rengetegen keresnek meg, hogy tanácsot kérjenek. Nagy részük már nem lát más lehetőséget a boldogulásra, csak azt, hogy elhagyja az országot. Elvesztették a munkájukat, nem találnak újat, hitelük van, pénzük pedig nincsen. De a helyzetüket csak kevesen látják reálisan. Csak a remények, a csodavárás nagy” – magyarázta lapunknak Karácsony Zoltán, álláspiaci szakértő. Véleménye szerint sokan úgy vágnak neki a külföldi munkának, hogy egyáltalán nem mérik fel, alkalmasak-e arra, hogy más országban dolgozzanak. Nem csupán arról van ugyanis szó, hogy ismerni kell az adott ország nyelvét – pedig jó néhányan ezt a feltételt sem teljesítik – és a szakmában is jártasságot kell szerezni, de nyitottnak kell lenni a kultúrára is. Jó problémamegoldó képesség, tanulékonyság szükséges ahhoz, hogy könnyen beilleszkedjünk. Aki bezárkózó személyiség, azt sokkhatásként éri az idegen környezet. „Aki még a helyi nyelvből is gyenge, annak azt szoktam tanácsolni, hogy inkább maradjon itthon” – árulta el Karácsony Zoltán, aki karrierbloggerként is igyekszik folyamatosan segíteni, tanácsokkal ellátni azokat, akik még bizonytalanok a külföldi munkákkal kapcsolatban.

Az pedig, hogy külföldön ma­­­gyarként hogyan viselkedünk, me­-g­int egy más kérdés. „Nincsenek általános meglátások, minden helyzet egyéni. Tudok olyan esetről, amikor a magyarok közös albérletben laktak, közösen hívtak angoltanárt. Az a tapasztalat, hogy azok keresik külföldön is honfitársaik társaságát, akik nem beszélik az adott ország nyelvét. Bizonytalanok, segítséget várnak, és nem fordulhatnak máshoz, csak saját hazájuk szülötteihez.” A szakértő tapasztalatait egy Amszter­­­damban élő fiatal, Balázs is megerősítette: „Hollandul egyáltalán nem beszéltem, így jó volt, hogy a közelemben laktak magyarok is, egy házaspár, akiktől időnként kérdezhettem. Az­­tán ahogy telt az idő, és egyre otthonosabban mo­­zog­­tam az idegen környezetben, egyre kevesebb szükségem volt segítségre. Lettek barátaim, akikkel eltöltöttem az időt, így egyre kevesebbet jártam honfitársaim nyakára. Aztán hazaköltöztek, én meg itt maradtam.”

Sokan számolnak be olyan tapasztalatokról, miszerint a magyarok külföldön egyáltalán nem segítik egymást. Ennek egyik okaként azt említik, hogy irigyek vagyunk a mások sikereire, illetve azt is, hogy kevésbé vagyunk segítőkészek, mint más népek. „Ausztriában kerestem munkát. Amikor az állásinterjún ültem, és láttam, hogy rajtam kívül még több magyar is várakozik, gyanakodva méregettem őket, ahogy ők is engem és egymást. Nem volt túl szívélyes a hangulat. De ez talán érthető is, hiszen mind ugyanazt akartuk: munkát” – magyarázta a 32 éves Ádám, aki végül szakmájától távoli munkát talált, de elégedett a kinti életével. Egy gyárban dolgozik, dobozol napi 8 órában. Örül, hogy van állása, jobban keres, mint itthon bolti eladóként. „Az ilyesmi előfordul, hogy azok, akik versenyhelyzetben vannak, idegenkedve méregetik egymást. De ez mindenhol így van. Frusztráló helyzet, ha az ember a saját boldogulását keresi, de mások ebben gátolják” – magyarázta a szakértő.

Nem is feltétlenül szükséges, hogy mindig csak magyarokkal tartsa a kapcsolatot az, aki külföldön él. „Aki be akar illeszkedni, az megpróbál elszakadni a hazai gyökerektől. Ezt megkönnyíti, ha nem csak azokkal alakít ki kapcsolatot, akikkel saját anyanyelvén beszélhet” – mondta Kará­­csony Zoltán. „Nin­­csenek ma­­gyar barátaim. Nem akartam bezárkózni egy olyan közösségbe, amelyik csak az otthoni dolgokra emlékeztet, hiszen ez egy teljesen más élethelyzet. Nem nosztal­giázni akarok, hanem boldogulni” – mesélte Jutka, aki már 6 éve él Ang­­liában, és au-pairként dolgozik egy családnál.

Azért sok lehetősége van annak, aki külföldön helyezkedik el, de tartani szeretné a kapcsolatot honfitársaival, esetleg tanácsokra van szüksége. Végig­böngészve a külföldi magyarok közösségépítő internetes oldalait azért látszik, hogy segítő szándékban nincs hiány. Minden kérdésre akad válasz, minden problémát igyekeznek közösen gondolkodva megoldani az egymást gyakran egyáltalán nem is ismerő levelezők. Mégis egyfajta magyar mentalitásról árulkodik egy bejegyzés: „Jól lehúzom a kapitalistákat, aztán húzok haza.” A külföldön munkát vállalók egyértelműen egy célért dolgoznak – több pénzért.

Aki emellett megtalálja a helyét, be tud illeszkedni és elfogadni a helyi „játékszabályokat”, az azonban nem csak egy munkát, hanem új hazát is szerezhet.

Mélyen érintettek

Szabó Kata

Múlt héten publikálta a Tárki azt a kutatást, amely szerint minden ötödik magyar tervezi a külföldi munkavállalást vagy a végleges kivándorlást. A kutatás legnagyobb visszhangot kiváltó eredménye, hogy a 30 év alattiak közül minden második fiatal szívesen elmenne Magyarországról. 2010 óta így mintegy másfélszeresére nőtt a migrációt tervezők aránya. Sokkoló számok. Olyannyira, hogy még Orbán Viktort is „mélyen érinti”. A miniszterelnök így reagált a felmérésre: „hát nem azért szülte meg őket az édesanyjuk, és nem azért neveltük fel őket, időnként komoly áldozatokat is vállalva, hogy ahelyett, hogy itthon unokákat szülnének nekünk és nagy boldog családként élhetnénk, majd képeslapokat küldözgessenek a világ nagyváro­saiból, esetleg az unokáink fényképével”. Megígérte, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy Ma­­gyar­ország olyan ország legyen, ahova vissza fognak jönni a magyar fiatalok.

Visszajönni akkor lehet, ha előbb elmennek. A kormányfőt is megrázó kutatás nem arra ad választ, hányan mennek majd el, azt mutatja: milyen sokan vágyódnak el innen. – Az emberek nagy része nem is annyira a jelenlegi helyzetével elégedetlen, hanem a jövőbeni kilátásokat látja rossznak – mondja erre Sik Endre, a kutatást vezető szociológus, aki szerint ezek az adatok egyaránt betudhatóak az ország rossz gazdasági helyzetének és az EU-tagság természetes, törvényszerű folyományának.

Először az uniós csatlakozás környékén nőtt meg a migrációs hajlandóság, és az addig is népszerű Németország és Ausztria mellett az Egyesült Királyság és más észak-európai országok is megjelentek célországként. Ekkor beindult az úgynevezett láncmigráció: akik kimentek, elkezdték kihívni rokonaikat és ismerőseiket, és az ő sikertörténeteik egyre több emberben ültették el a külföldi munkavállalás gondolatát. Persze ehhez az kellett, hogy közben felnőjön a generáció, amelynek már nem jelent gondot idegen nyelven megszólalni. – Brightonban, Angliában például akárhány étteremben, szállodában vagy pubban voltam, mindenhol magyarok voltak a pincérek és a szakácsok. Ők tipikusan vidéki nagyvárosokból mentek ki, és kicsábították a rokonaikat, barátaikat. Együtt laknak, együtt dolgoznak és így egy kis magyar világ alakult ott ki – meséli Sik Endre.

Azzal azonban sokan nem számolnak, hogy az élet külföldön sem fenékig tejfel, a haza, az otthon elhagyása mindig kockázatos dolog, egyfajta válsághelyzet. A külföldre költözők először kulturális sokkal szembesülnek: elszakadnak a családjuktól és a barátaiktól. Ahogy a szociológus fogalmaz: elveszítik azt az emberi tőkét, amelyet felhalmoztak.

A kutatás egyik legérdekesebb adata, hogy az egyébként külföld- és EU-ellenes nyilatkozatairól híres Jobbik szavazóinak 32%-a is tervezi a külföldi munkavállalást. A szociológus szerint ez annak tudható be, hogy a Jobbik szimpatizánsai jellemzően fiatalok, így a pártnak számolnia kell azzal, hogy a migráció növekedése csökkenti a táborát. A Fidesz és az MSZP táborában egyaránt 17-21 százalékra tehető az elvágyódók aránya.

A Tárki kutatása azonban nem ad választ minden kérdésre. Arról meglehetősen keveset lehet tudni, hogy akik úgy nyilatkoztak, vállalnának külföl­dön munkát, mennyi időre szeretnének kimenni, és tervezik-e azt, hogy visszatérnek Magyar­or­szág­ra. A végleges kivándorlást tervezők aránya csak mintegy 4-7% között van, ebben nem történt lényeges változás az elmúlt évekhez képest. Idén először viszont a hosszabb távú munkavállalást tervezők aránya nagyobb, mint azoké, akik csak rövid távra tervezik a kiköltözést. – Ez azért rossz hír, mert azt mutatja, hogy sokan nem gondolkoznak a visszatérésben – vonja le a következtetést a szociológus. Sik Endre szerint a tömeges külföldi munkavállalás hatásának megítélése nem könnyű feladat. „A migráció önmagában nem baj, jót tehet az országnak, hogy a külföldön felhalmozott tudást hazahozzák az emberek. Egy jó kormányzat nem a migrációtól való félelemtől hajtva próbál gyors megoldásokat találni, hanem azt próbálja elősegíteni, hogy ne szakadjon meg kapcsolat az anyaországgal, és legyen lehetőség a visszatérésre.”

Hosszú sor végére állnak a magyarok

 

Szűcs Ágnes

A statisztikák tükrében kétséges, szükség van-e a nyugatra induló fiatalok munkájára: a válság kezdete óta világszerte 4 millióval nőtt a fiatal munkanélküliek száma. Pillanatnyilag 75 millió 15 és 24 év közötti álláskeresőre nem tartanak igényt a vállalatok. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) prognózisa szerint ez az arány 2016-ig érdemben nem fog változni, tehát a fiatalok 12,7 százaléka az elkövetkezendő négy évben sem talál majd munkát.

Ez csak a világátlag, de az Európai Unió és az Egyesült Államok munkaerőpiacán még rosszabbak kilátások. 2007 óta negyedével nőtt a munkanélküli 24 év alattiak aránya, így jelenleg 18 százalékuknak nincsen állása. A mediterrán országokban még súlyosabb a helyzet, csak minden második fiatal tud dolgozni.

Azok sem találnak végleges megoldást a problémáikra, akik mégis kapnak állást, mert a válság hatására egyre gyakoribbá vált a részmunkaidős foglalkoztatás és a határozott idejű szerződések gyakorlata. Ezért egyre többen hosszabbítják meg tanulmányaikat, hogy a biztonságos oktatásban átvészeljék a nehéz éveket. De a felmérések szerint tizedük már lemondott arról, hogy alkalmazni fogják, és teljesen felhagyott az álláskereséssel.

Ha a 24 felettieket is magába foglaló kutatásokat nézzük, akkor sem jobbak a munkaerő-piaci kilátások. Az Európai Unió Statisztikai Hivatala (Eurostat) adatai szerint Magyarországon a munkaképes korúaknak jelenleg 11,2 százaléka nem dolgozik, a kedvelt célpontnak számító Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban 8 százalék fölött van ez az arány, de a virágzónak hitt Finnországban vagy Svédországban sem talál állást az emberek 7,5 százaléka. Ausztriában és Németországban „csak” 4, illetve 5,6 százalékos a munkanélküliség, de ez korántsem jelenti azt, hogy a helyi cégeknek égető szüksége lenne a kelet-európai bevándorlókra.

Tovább árnyalja a képet, hogy Magyarországon 2010-ben a 8 általánost vagy annál kevesebbet végzettek negyede volt munkanélküli, az érettségizetteknek tizede, míg a felsőfokú diplomával rendelkezőknél még az 5 százalékot sem érte el a munkaerőpiacról kiszorultak aránya. Ugyanez Nagy-Britanniában a következőképpen alakult: az alapfokú oktatásban részesülteknek körülbelül 14, az érettségizetteknek 8, a diplomásoknak 4 százaléka nem talál munkát. Németországban a fenti sorrendben 14, 7 és 3 százalékos a munkanélküliség. Tehát a kevésbé képzett munkavállalók, akiket a legjobban érint a munkanélküliség, külföldön sem szerezhetnek sokkal könnyebben megélhetést.

Mibe fáj egy bevándorló?

Bár a szélsőséges politikai csoportok még mindig előszeretettel riogatják ezzel a jóléti államok polgárait, mára több kutatás is alátámasztja: nem igaz, hogy a bevándorlók csak vígan akarnak élni a segélyekből. Az unión belül másik államba költözőknél ez egyáltalán nem szempont, de még az unión kívülről érkezők között is elhanyagolható azok száma, akik a „jól fizetett munkanélküliségre” pályáznak – írja a német Die Welt napilap. Ezt igazolta az Európai Bizottság nemzetközi kutatása is, melynek során 19 országban vizsgálták 1993 és 2008 között, mennyiben befolyásolják már a potenciális bevándorlókat a szociális juttatások. Eszerint az uniós tagállamokból áttelepülők jellemzően magasan képzett, fiatalabb munkavállalók, emiatt átlagon felül keresnek és több adót is fizetnek új hazájukban. Ráadásul jóval kevesebben és kisebb mértékben vesznek igénybe szociális ellátást és közszolgáltatásokat, mint az „őslakosok”. De megcáfolták már azt a tévhitet is, melyet az uniós polgárok több mint fele igaznak hisz, hogy az újonnan érkezők elveszik a munkát a hazaiak elől. A londoni kereskedelmi és iparkamara jelentése szerint a migráció éppen hogy segít a munkanélküliség csökkentésében.

Minden szakképzett munkavállaló alkalmazása folytán akár három új munkahely is keletkezik az alacsonyabban képzettek számára, ami a bérszínvonal emelkedését és a szociális egyenlőtlenségek csökkenését eredményezi.

A munkahelyek hiánya egyrészről strukturális probléma: azokban a régiókban (például Dél-Európában), ahol magas a munkanélküliség, egyaránt nem jut állás pályakezdőknek és tapasztalt munkaerőnek, helyieknek és migránsoknak.

Másrészről ciklikus jelenség: 75 százalékban tehet róla a recesszió, 25 százalékban pedig a megfelelően képzett munkaerő hiánya – derül ki az Economist cikkéből.

Az alapos érvek ellenére az uniós polgárokban továbbra is erős az elutasítás a bevándorlókkal szemben. A Die Weltnek nyilatkozó szociológusok szerint azért, mert valójában nem a kenyérféltés táplálja a félelmeket. Sokkal inkább tartanak attól, hogy a bevándorlók miatt megváltozik megszokott kulturális és a szociális környezetük. Ezt az érzelmi ellenállást még az sem tudja feloldani, hogy egy friss kutatás szerint a 47 millió uniós migráns több mint fele katolikus vallású (lengyelek, olaszok, románok, görögök), kétszer annyian vannak, mint a muszlim bevándorlók, akikkel a szélsőségesek ijesztgetnek. Az unión kívülről érkezőknél nem ilyen jelentős a különbség, de a katolikusok (a volt Jugoszláviából, Oroszországból és Ukraj­nából érkezők) köztük is többségben vannak – tájékoztatott a Reuters.

A leginkább bevándorlóellenesek a britek, akiknek 68 százaléka értékeli rossznak a migrációt. Ennek egyik oka, hogy jelentősen túlbecsülik a migránsok számát: úgy hiszik, országukban már minden harmadik lakos bevándorló, szemben a valós adattal, mely szerint csupán minden tizedik Nagy-Britanniában élő érkezett külföldről. A migránsok negatív megítélésében jelentős szerepe van a brit médiának is, mely gyakran olyan feszültségkeltő szalagcímekkel igyekszik felkelteni a figyelmet, miként azt a Daily Express tette: „Heti 250 fontunkba fáj egy bevándorló”.

B. O. 

Disszidensbôl visszidensek

A szülők elhagyták az óhazát, hogy a gyerekeiknek jobb életük legyen Nyugaton. Aztán a gyerekek felnőttek és hazaköltöztek. Több tucat „visszidens” él ma Budapesten, közülük kettőt szólaltattunk meg.

Munkatársainktól

„A szüleim kései negyvenesként, 1982-ben vándoroltak ki Los Angelesbe. Itthon elismert és megbecsült pedagógusok voltak, Amerikában takarítóként kezdtek, ami nagyon megviselte őket. Ez a családi hangulatra is rányomta a bélyegét, mert a bátyámmal tinédzserként nem voltunk túl megértőek” – meséli Bihari Gábor, aki 13 évesen került egy másik kontinensre.

„Bevándorlóként a ranglétra legalján voltunk. Amerika nem jóléti társadalom, semmilyen segélyt nem kaptunk, egészségbiztosításunk sem volt, egy jó adag létbizonytalanság okozott stresszt. Később az édesapám karbantartó-ezermester lett, anyukám pedig ápoló. Én már pár hónap után jól eligazodtam, nem okozott problémát a kommunikáció, mert a disszidálásra készülve két évig tanultam angolul. Egy év alatt hoztam be teljesen a hátrányomat. Egy ’56-os magyar emigráns nagylelkűségének köszönhetően egy gazdag környék körzeti iskolájában tanulhattam. Magas volt az oktatás színvonala, de míg én biciklivel jártam, az osztálytársaim BMW-t kaptak tizenhatodik születésnapjukra. Lettek amerikai barátaim, de utáltam, ahogy kiejtik a nevemet. Ezek miatt is volt fontos a magyar kolónia. Igazán az egyetemen nyíltam ki, ott lettek igazi barátaim” – mondja Gábor, aki fenntartható fejlődést tanult, itthon pedig egy környezetvédelmi kommunikációra szakosodott cég ügyvezető-tulajdonosa. 1992-től minden évben eljött Budapestre, 1996-ban pedig ide is költözött; beleszeretett a főváros nyüzsgő kulturális életébe. Hiába az anyanyelve, újra bele kellett tanulnia a magyarba – egy ideig tolmácsolt, dolgozott a környezetvédelem területén, aztán saját vállalkozásba kezdett. Bár szeret visszajárni és a szülei is hiányoznak neki, komolyan sosem fontolgatta, hogy visszamegy Amerikába, mert gyakorlatilag újból kellene kezdenie a karrierépítést. Végül megjegyzi: „amikor mi eljöttünk, nagyon más világ volt. Akkor politikai, most a gazdasági okok dominálnak, de most van visszaút”.

Herédi Mónika jelmeztervező Kanadában született, ott is nőtt fel. Édesapja szülei 1956-ban disszidáltak. Mónika édesapja munkája miatt sokszor járt Ma­­gyarországon, feleségét is itt ismerte meg, akinek eleinte nehezen ment a kanadai integráció: honvágya volt. „Mivel Kanada mindig is egy igazán multikulturális ország volt, nekem sosem voltak problémáim a beilleszkedéssel, illetve azzal, hogy magyar vagyok. Kiskoromban sokat látogattuk magyarországi nagyszüleimet is, így az itthoni kultúrát is jól ismertem” – meséli Mónika, aki véletlenek sorozata miatt lyukadt ki ismét Budapesten. „Mindig is vágyam volt Európában dolgozni, de elsősorban német nyelvterületen, viszont magyar állampolgárként egyszerűbb volt Budapestre tenni a székhelyemet. Ez túl sokat nem jelent, hiszen a munkám miatt állandóan utazom” – mondja a négy nyelven folyékonyan beszélő Mónika, aki jó pár év után is azon van, hogy megszokja az itteni légkört. „Azt hiszem, ez sajnos sosem valósul meg teljesen. Magyarnak érzem magam, ám az itthoni történéseket én kanadai szűrőn keresztül látom. Itt az emberek mindent valahogy túl bonyolultan csinálnak. Mintha csak azokat a dolgokat vennék komolyan, amik egyben komplikáltak is.” Mónikának Budapesten egyébként zömében külföldiekből, külföldi, vagy határon túli magyarokból áll a baráti társasága. „Így alakult. Valahogy könnyebben tudunk hasonszőrűekkel sorközösséget vállalni, jobban megértjük egymást” – jegyzi meg. Gyakran fordul meg fejében a Kanadába visszaköltözés gondolata. „Honvágyam van, szeretnék többet lenni a családommal. A másik ok pedig, hogy nehéz megszokni a magyarok mentalitását. Tizenöt éve élek Európában, és kezdem egyre jobban értékelni a kanadai életszínvonalat. Ugyanakkor itt is szeretek lenni, Budapestet nem lehet megunni” – neveti el magát.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!