Megfosztva a képzelettől - Nádas Péterrel beszélgettünk a Világló részletekről - VH-interjú

– Miért szánta rá magát ennek a sajátos emlékiratnak a megírására?

– Az érdekelt, hogyan alakul ki egy emberben a tudat szerkezete, milyen tudattartalmai vannak, ezek hogyan helyezkednek el, milyen szerkezeti rendben állnak. Ebből mi a biológiáé, mi a genetikáé: mit kaptam a szüleimtől, ők mit vettek át a nagyszüleimtől. Abból mi a vallásé, mi a szokásrendé, melyik milyen beszédfordulatát honnan hozta – s mindez engem miként befolyásolt a világképem kialakulásában. Vajon azért szemlélem-e így a világot, mert ezeket a hagyományokat örökségként kaptam vagy éppen mert ezeknek a hagyományoknak az ellenében valamit kialakítottam? Persze az embert nemcsak a szülei befolyásolják, hanem ezernyi más is. És hát ki lett volna más az az ember, akinek a tudatát vizsgálhatom, mint a hozzám legközelebbi, én magam?

– Mivel önmagát kellett középpontba állítani, ezért nem fiktív elbeszélés, regény a Világló részletek?

– Inkább mindazokat a hatásmechanizmusokat kellett középpontba állítani, amelyek az énre hatnak. De ez az eddigi módszeremnek teljesen megfelelt, az alcím is erre utal: Emléklapok egy elbeszélő életéből.
Most nem elbeszélek, hanem csak elmondom azokat a képsorokat, amelyek bennem élnek, a képsoroknak pedig meghatározom a körülbelüli származási helyét. De miután elbeszélő vagyok, valamilyen formában most is elbeszélek, csak hát igyekszem magam a fikciótól, a fantáziától, a képzelettől megfosztani. Ez száz százalékig természetesen nem sikerül, ez csak mondatról mondatra egy szándékot jelent. De ez semmiképpen nem egy életregény.
Talán csak abban az értelemben, ahogy az olvasók szokták a fülembe súgni, amikor szignáltatják a könyvet: Író úr, az én életem is kész regény, ha nekem is lenne időm, mint magának, akkor már rég megírtam volna. Ez egy nagyszerű mondat, nagyon szeretem: én mint időmilliomos. Maga a mondat közhely, de ami mögötte van, az valós állítás. Minden személyiség másmilyen, nem vagyunk összetéveszthetőek, mindenkinek van egy speciális életsorsa, ami nagyon érdekes, megörökítésre méltó.

– Ahogy tették ezt egészen irigylésre méltóan a családjának egyes tagjai is. Miből fakad önöknél az emlékiratírói hagyomány?

– Nem volt igazi író család, de már az egyik apai dédapám, Mezei Mór is írt, az ő neve is szerepelt a megsemmisítendő könyvek jegyzékén 1944-ben, így a művei ma már semmilyen formában nem fellelhetőek.
Furcsa módon a testvére, Mezei Ernő egy-egy könyve még elérhető, bár nekem csak egyetlenegyet sikerült megtalálnom, az Országos Széchényi Könyvtár két könyvét is őrzi. Mezei Ernő a kor divatja szerint írt – elviselhetetlenül. Habár a korszak egyik jelentős publicistájának számított. Van egy számomra különleges könyve, Bolyongások az olasz ég alatt a címe, amiben leírja turini találkozását Kossuthtal. Csodálatos az a tény, hogy valaki találkozott Kossuthtal, sőt valaki gyerekkorából ismerte a kamasz Kossuthot, aki a saját apjával meg anyjával játszott kamarazenét. Ahogy az a leírás is egyedülálló, mikor Kossuthtal politikáról beszélgetve bemennek a turini házba. De a családban többen írtak rajta kívül is, irodalmi műveket. Tényleg van két megjelent emlékirat, ezekből szorgalmasan merítettem, az egyik az apai nagynénémé, Aranyossi Magdáé, a másik a fiáé, Aranyossi Györgyé, utóbbi franciául jelent meg Párizsban.

– Ezek akkor nagyban megkönnyítették a munkáját?

– Érdekessé tették a munkámat. Átvettem, idézek belőlük, illetve viszonyt tudtam teremteni olyan dolgokkal, melyeket más forrásból, máshogy ismerek, vagy egyenesen tőlük, az ő elbeszéléseikből értesültem először. Ugyanakkor óriási a különbség az írott és az elbeszélt történetek, az írott anyag vagy a különböző időkben elbeszélt anyagok, plusz az elhallgatott történetek között. Az elhallgatott részleteket archívumokban tudtam ellenőrizni: az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Politikatörténeti Intézet Levéltárában, az Országos Széchényi Könyvtárban, a párizsi Bibliothéque Nationale-ban, a Magyar Nemzeti Levéltárban, a Színháztörténeti Intézetben, mindenütt, ahol családomra vonatkozó akták fekszenek. Általuk ellenőrizhettem, hogy ezek az emlékiratok, emlékezések, függetlenül attól, hogy megjelentek vagy nem jelentek meg, miként viszonyulnak a realitáshoz. Bár maguk a dokumentumok is csak lenyomatai egy realitásnak, s így szintén ellenőrzésre szorulnak.

– Az emlékiratoknak mindjárt az elején felbukkan Az eltűnt idő nyomában szerzőjének, Marcel Proustnak a neve, az emlékezésfolyam rögzítése miatt nyilván nem véletlenül. Önnek mi volt az elképzelése, hogyan találta ki az elbeszélői formát?

– Nem találtam ki formát. Proust annak idején utánament egy olyan emlékezési processzusnak, ami mindannyiunkra jellemző: ez az asszociatív emlékezés. Az ember nem valamire emlékezik, hanem ha valamire emlékezik, akkor arról vannak asszociációi, és ennek az asszociációs sornak, ha a végére nem is járhat, de mindenesetre egy szakaszán végigmehet. Freud a neurotikus betegek álomanalíziseit szintén asszociációs sorok segítségével végzi el. Az ő Álomfejtésével közel egy időben jelent meg egy nagyszerű svéd író, Hjalmar Söderberg Doctor Glas című regénye – az említettekkel egybehangzóan Söderberg is felfedezte és nyomon követte ezt a pszichológiai törvényszerűséget. Gyerekként felfedező akartam lenni, de már minden fel volt fedezve. Ez esetben sem fedezek föl semmit, hanem a már felfedezettnek megyek utána. Így a könyv gondolkodási, emlékezési, asszociációs metódust követő – spirálos, tölcsérszerű – szerkezete nagyon jól érzékelhető.

– De mindezen asszociációk kiindulópontján…

– Nincs ilyen pont. Én magam nem tudom megmondani, melyik az első emlékem. Feltételezésem van csak róla. Mert előbb vannak a képeink, mint a képeket közvetítő szavaink. A kép előbb alakul ki, mint a szó. Az, hogy „kezdetben vala az ige”, nem igaz állítás.
Kezdetben a kép vala. Először volt a kép a világról, amelyhez nincsenek szavaink, a szavainkat később rendeljük hozzá a képeinkhez. S nincs eset, amikor ez ne így lenne. De ezek az első képek a későbbi értelmezéstől függetlenül megmaradnak a tudatban. Ám utána már nagyon nehéz értelmezni őket, hiszen nem tudjuk megmondani, hogy ezek álomképek, fantáziák vagy valóságos emlékek-e. Csak akkor tudjuk megmondani, ha van valaki, aki ellenőrizni tudja, de ilyen valaki általában nincs. Mert aki ellenőrizni tudná, abból a szempontból nem láthatta.
Amikor 1945 januárjában visszaköltöztünk a Pozsonyi útra, mert azt a városrészt már fölszabadították az oroszok, az apám kivitt az Újpesti rakpartra.
Nem tudom, miért, mert hát Budáról még lőttek. Mindenesetre erre a képre, minden részletére nagyon pontosan emlékszem. De éppen ezért, mert minden részletére emlékszem, valószínűleg volt róla egy korábbi képem. Azért maradt meg olyan erősen, mert volt egy korábbi, amire nem tudok visszaemlékezni, az ugyanis szavak nélkül maradt. A második kép alatt pedig már van hang: az apám magyarázatai és az ágyúk döreje.

– Ekkor alig múlt kétéves. Különösen jó emlékezőtehetségűnek tartja magát?

– Nem, és erre bizonyítékaim is vannak: egy fikcióval eltöltött élet után az ember néha összetéveszti a saját képzeletét a saját emlékezésével. Úgyhogy nagyon résen kell lenni, hogy ezek ne csússzanak össze.

– Az emlékezés spiráljai a születésénél jóval korábbi időszakra is kiterjednek, a nagyszülei ágain elmegy, ameddig lehetséges. Az ő emlékezetük már csak utólagosan bírt befolyással a tudat(osság)ára?

– Nem utólagosan. A különböző családi leágazások történetei, legendái, anekdotái torzítások formájában benne vannak az ember tudatában. Már gyermekkoromban tudtam, hogy az egyik dédapám a kormánypárti padsorokban ült, a testvére pedig a függetlenségi párt padsorában. Volt egy egyezségük, mert még ráadásul közös volt a lakásuk is a Nagykorona (ma Hercegprímás) utcában, hogy az ebédnél nem vitatkoznak politikai kérdésekről. A korabeli szokásrend szerint azonban nem csak politikai kérdésekről nem lehetett beszélgetni az asztalnál, de más fontos kérdésekről sem, tulajdonképpen csak semleges témákról lehetett csevegni. Bármennyire is fegyelmezett emberek voltak, ezt nem mindig tudták betartani. Olykor nagy cirkusz támadt az asztaluknál. És ezeknek a politikai cirkuszoknak a tartalma rám nagyon erős befolyással bírt. A mai napig nem tudom eldönteni, hogy a ’48-as függetlenségi hagyomány vagy a konzervatív-liberális hagyomány fontosabb-e – ingázom a kettő között.

– Kossuth ismerőseiként, országgyűlési képviselőkként, Rákosi, Rajk és a korszakok ismert szereplői – politikusok, művészek, tudósok – mellett minduntalan felbukkannak a rokonai. Mennyire volt kivételezett helyzetben?

– A tudás volt a kivételezettség. Kivételezetten is nehezen találtam meg a saját pozíciómat, és amikor megtaláltam, ez nem tette egyszerűvé az életet. De hogy ennek pozitív hozadéka van, annak mindig is a tudatában voltam. Hogy 1956 októberében a Parlament épülete előtt tisztában voltam az eseménynek nemcsak a jelentőségével, hanem a dimenzióival is. Nem álltam bambán az események előtt, egyszerre láttam a különböző politikai komponenseit és lehetőségeit. Ez a privilégium a későbbi írói munkámhoz kedvező pozíciót adott, ami felelősségnek sem kevés.

– A család politikai szerepvállalásai miatt pozitív diszkriminációnak is ki volt téve?

– Amikor ilyesmit éreztem, akkor azt mindig visszautasítottam. Természetesen az az első lépéseimben biztosan segített. De a privilégiumokat tudtommal nemhogy nem használtam, inkább ellenük mentem. De ebben csak követtem anyámat, aki számára semmiféle privilégium nem volt elfogadható. Ő kommunista volt, de a kommunista előjogokat nem ismerte el. A saját privilegizált elvtársai ellen is küzdelmet folytatott, amit elveszített, és nagyon hamar bele is halt ebbe a veszteségbe.

– Ön nem sokkal később szakított a rokonságával, szakított a fővárossal, ’68-ban vidékre költözött.

– Már korábban, 1959–60-ban szakítottam a családommal, a szó minden értelmében. A családommal éltem ugyan egy fedél alatt, de ez az égvilágon semmit nem jelentett. Tizenhét éves koromtól a tanulói fizetésemből és a fekete munkáimból éltem – esküvőket fényképeztem –, ebből tartottam felszínen magam – még ittam is belőle, mint a gödény. Aztán ’68-ban ténylegesen kivonultam a magyar társadalomból, nem néztem a tévét, csak a Népszabadságot olvastam, mert mindig tudni akartam, hol tart a játszma. A Szabad Európát csak mértékkel hallgattam, mert az szintén torzított, a két torzítás pedig egymást nem egészítette ki, és nem is cáfolta, csak zűrzavarossá tette a képet. Ezekben az években egyetlen valós információforrásom a bécsi rádió volt.

– A könyvet olvasva – szemben más rokonaival kapcsolatban – hiányként éltem meg az öccsével, Nádas Pállal való viszonya alakulásának kifejtetlenségét. Miért nem kapott nagyobb szerepet az emlékezései között?

– Az én felnőtt életem sem kap helyet a könyvben, csak sporadikusan, nyomjelekben, s így van benne az öcsém élete is. Például, amikor valamilyen műtárgyról esik szó, ami az ő házukba került, ezeket azért jelzem, amiből az olvasó, ha akarja, látja, körülbelül milyen lett az öcsém szociális helyzete. Ő egyébként közismert személy, nem nekem kell őt bemutatnom, több gyógypedagógiai és módszertani könyvet szerkesztett, írt és publikált, az ország legjelentősebb mozgássérült-intézményének volt hosszú évtizedekig az igazgatója és a Magyar Paralimpiai Bizottság elnöke, aki szívvel-lélekkel harcolt a korrupció ellen – és belebukott. Az egyetlen volt, aki a Magyar Olimpiai Bizottság közgyűléséből tiltakozása jeleként kilépett. Voltak hosszú évek, amikor nálam jóval többször szerepelt a rádióban vagy a televízióban.

– Egy másik rokonával való viszonya viszont nagyon is élénken maradt meg bennem: az anyai nagyanyját, Nussbaum Cecíliát gyerekként végtelenül elszántan froclizza a mondatai miatt.

– Rettenetesen gonosz voltam vele, magam sem értettem, miért csinálom. A gonoszság azt jelenti, hogy valamit nem látok át, és bosszút állok. Mélységesen idegenkedtem a szóhasználatától. Egyrészt, mert vidéki volt, másrészt, mert jiddis volt az anyanyelve, amivel nem tudtam mit kezdeni. Magyarán rasszista lettem vele szemben, s legalább fél évszázadra volt szükségem, hogy ezt beismerjem önmagamnak. Ő annyira ragaszkodott a saját ortodox szokásrendjéhez, hogy abból nem tudott kilépni – nem értette, miért nem illeszkedik ebbe a családba, vagy egyáltalán, a világba. Gyerekként nem érzékeltem, hogy csak én lehetek az, aki megértem őt, ő nem fog engem megérteni, sem a lányait, sőt a férjét, Tauber Arnoldot sem. Bár a férje megértette őt. Valószínűleg, ahogy vissza lehet következtetni, nagyon szerették egymást, és azzal az emberek áthidalnak sok mindent, még a legnagyobb különbségeket is, lásd Rómeót és Júliát.

– Akár a tiszaeszlári per kapcsán nyilatkozó Mezei Ernő parlamenti beszéde, akár a szülei illegális kommunista működése miatt erős kritikával illeti mind a liberalizmust, mind a kommunizmust. A rezsimek pszichológiai összetevőit elemezve antropológiailag eleve nem lehetséges az ideológiák társadalmi tartós megvalósítása?

– Ezt nem mondanám, mert a gondolkodásom liberális és demokrata, tehát nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy lehetséges a rezsimeken kívül való élet is. Már csak azért sem zárhatjuk ki a rezsimeken és ideológiákon kívüli élet lehetőségét, mert látjuk különböző európai országokban, hogy ez lehetséges, és ha ott lehetséges, akkor elvileg a mi hazánkban is lehetségesnek kéne lennie. Ez valószínűleg társadalomfejlődési, nem antropológiai kérdés. A rendszerváltásnál én úgy saccoltam, amikor a Kohl kancellár virágzó mezőket fantáziált az NDK helyén, hogy ez körülbelül ötven év. Nagyot tévedtem, ma úgy látom, hogy legalább száz. De csak abban az esetben száz, ha ez békében telik el és a történelmi sorsunk meg tudja kerülni a diktatúrát. Ha egy újabb diktatúrába torkollik, nemcsak a Magyarország, hanem mondjuk a térség politikai élete, akkor valószínűleg ez a száz is kevés. Mert akkor a térség nem tud lépést tartani a liberális demokráciák által diktált modernizációs ütemmel. Akkor az a határ, amit mindig is éreztünk Kelet- és Nyugat-Európa között, szakadékká mélyül, és egyre áthidalhatatlanabb lesz.





A memoár bemutatója április 19-én lesz a Katona József Színházban 19 órától.
A szerzővel Földényi F. László beszélget


Nádas Péter
Kossuth-díjas író, 1942. október 14-én, szerdán született Budapesten. Édesanyjukat 1955-ben, édesapjukat 1958-ban vesztik el Pál öccsével, gyámjuk apai nagynénjük, Nádas Magda lesz. Középiskolai tanulmányai megszakítása után fotóriporteri szakvizsgát tesz 1961-ben, később újságírói képesítést is szerez. 1968-tól Kisorosziban, 1984-től a Zala megyei Gombosszegen él. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, a Digitális Irodalmi Akadémia, a Berlini Művészeti Akadémia tagja; Budapest és a XIII. kerület díszpolgára. Első kötete, a Biblia 1967-ben jelent meg. Műveit a világ többtucatnyi nyelvére lefordították. Legutóbbi kötetei: Szirénének (2010), Fantasztikus utazáson (2011), Párhuzamos olvasókönyv (2012), Az élet sója (2016), Világló részletek (2017).
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!