Nálunk szitokszó a kompromisszum

– Mindig úgy gondoltam, hogy a reál és a humán tudományokkal foglalkozó ember egészen másféle karakter. Ön viszont a matematikától indult, majd a pszichológiánál kötött ki. Hogyan történt ez a meglehetősen szokatlan váltás?

– Így alakult. Nem tudatosan, nem azért, mert azt mondtam, én holnaptól pszichológus leszek. 1984-ben indították el az ELTE-n a kísérleti pszichológiai tanszéket, megkérdezték, akarok-e csatlakozni – és akartam. Általános vélekedés, hogy a pszichológia a lélek tudománya, nem akarok ezzel vitatkozni, de nem egyedül vagyok, aki ezt nem így gondolja. A pszichológia elsősorban azt kutatja, hogyan működik az evolúció során kialakult vagy isten által teremtett szerkezet, amelytől ember az ember.

– Matematikusnak vagy pszichológusnak érzi inkább magát? 

– Ma már nem úgy van, hogy valaki elsajátít egy szakmát és abból megy nyugdíjba. Korunkban egyre kevesebb embernek adatik meg ez a luxus. Én kicsit korábban léptem meg azt, amire ma mindenki rákényszerül, hogy élete során akár többször is nem csak munkahelyet, hanem szakmát is vált. Nem látok abban semmi különlegeset, hogy bár műszaki tudományokból doktoráltam, a legutóbbi könyvemet gazdaságpszichológiából írtam.

– Sok szó esik a szláv búról, amit vodkába fojtanak, legendás a svájciak távolságtartó magatartása. Mit gondol, létezik olyan, hogy néplélek? 

– Valamennyire nyilván létezik, néha írok is ilyesmiről, mondjuk a panaszkultúráról, de összességében a néplélek fogalma számomra nem mond semmit. Tény, hogy a népek habitusa bizonyos fokig eltér egymástól, de kisebb a különbség az egyes népek között, mint a népeken belül az egyes emberek között.

– De azt ugye nem vitatja, hogy például az amerikai mentalitás nagyon más, mint a magyar? Ott már az iskolában tréningezik a gyerekeket arra, hogy higgyenek magukban. Itt, ha valakibe az otthoni környezet, a család nem oltja bele az önbizalmat, elveszett ember lesz. 

– Ebben részint igaza van, másrészt, mint már mondtam, kisebb a különbség Donald Trump és Orbán Viktor között, mint nálunk egy vidéki jobbikos és egy fővárosi értelmiségi balliberális között. Egyébként Amerikában tényleg iskolai tárgy az önbizalomtréning, de mi is megtanítjuk a magyar megfelelőjét: „Balsors, akit régen tép, hozz reá víg esztendőt”.

– Ez egy fohász. Senkit nem sarkall tettre, nem válik tőle erős, küzdeni képes emberré. 

– Nem, de Magyarországon más dolgok sarkallnak tettre. Menjen el egy kültelki csehóba, kezdje szidni a Fradit, meglátja, elég sok embert tettre fog sarkallni. De a kérdésére visszatérve: az amerikaiak valójában nem jókedvűek, csak sokat mosolyognak. A csízkultúra máz, nem valódi örömből fakad. A kinti tanszéki titkárnőnknek örökké fülig ért a szája, aztán egyszer csak összecsuklott, annyira fájt a háta. Nem biztos, hogy az emberek ott érzik jól magukat, ahol bárki leeshet a székről mosolyogva. Magyarországon legalább látom, ha valakinek valami baja van és segítségre szorul. 

– Szeret itt élni?

– Igen, még mindig szeretek. Egy csomó dolog nincs rendben, nem vagyunk kellemes hely, de mindent egybevetve még így is szerethető az ország. Szeretem például, hogy magyarul beszélhetek, szeretem a Szentendrei-szigetet, ahol gyerekeskedtem, szeretem, hogy összemosolyoghatok egy ismeretlen nővel – Amerikában ezért lelőne a pasija. A panaszkultúránkat történetesen nem szeretem, de legalább értem. Amerikában azt sem mindig tudom, hogy a főnököm, a kollégám, a diákom épp föl van-e dobva vagy szétrobban a dühtől.

– Nem zavarják, nem dühítik az utóbbi évek történései, közéleti folyamatai? 

– Néhány konkrét történés természetesen dühít. Amikor mondjuk Orbán kijelenti, hogy ha akarjuk, ha nem, kénytelenek vagyunk együtt élni sok százezer cigánnyal. Ez felháborít, mert nem lehet egy egész népcsoportot megbélyegezni. A miniszterelnökkel az a fő bajom, hogy nem visel el maga körül nála okosabbakat. Persze kivétel azért akad, mert az Akadémia elnökének kinevezésére rábólintott, holott Lovász László sokkal okosabb nála. Ő nem lázadó típus, ami nagyon helyes, és nem kapkod legyek után, ami szintén helyes. De már a CEU ügyében is szót emelt, most pedig nagyon nagy a tét, mert ha az Akadémiának szánt pénz kétharmada fölött az Innovációs és Technológiai Minisztérium rendelkezik, az veszélybe sodorja az Akadémia önállóságát és az alapkutatások helyzetét. 

– Győzhet az Akadémia a kormány ellenében?

– Mi az, hogy győzni? Még folynak a tárgyalások, és ha kompromisszum születik, a fél ország azt fogja mondani, hogy az Akadémia vesztett, én meg azt mondom, győztünk. Csak hát Magyarországon a kompromisszum szitokszó. Magyarul mondunk olyat, hogy rossz kompromisszum, az angolban ilyen szóösszetétel nincs, ott a kompromisszum eleve üdvözlendő.

– A csodák logikája című könyvében ezt írja: az a jó, ha nagy, gazdag szemétdombot hagyunk magunk után. Mit ért ezalatt? 

– Válságok mindig lesznek. Történelmi tapasztalat, hogy a dolgok idővel összeomlanak. Előbb-utóbb olyan válság is lesz, ami az emberiség fennmaradását kérdőjelezi meg. A kérdés az, hogyan tudunk ebből kikecmeregni. A hagyományos módszerek szerint meg kell próbálni mindenre választ adni, megoldást találni. Ez nem fog menni. Ami megy – és ezt teszi az emberiség évezredek óta –, az az, hogy oké, a válság mindent elvitt, ami most érték, ám a régi dolgok közt is fellelhetők értékek, amiket nem tett tönkre a válság, mert nincsenek előtérben. Szokás mondani, hogy a gazdag ember szemétdombján több az érték, mint a szegény ember házában. Vagyis a lényeg, hogy legyenek elég gazdagok az utódaink ahhoz, hogy orvosolni tudják a problémákat. Legyenek gazdagok kultúrában, tudásban, eszközökben, mindenben. Nem tudjuk, mi várható. Még arról sincs fogalmunk, vajon most felmelegedés következik vagy lehűlés. Sokan állítják, hogy globális felmelegedés zajlik, de legalább ennyien kardoskodnak amellett, hogy lehűlés jöhet, mert az ideiglenes felmelegedés egy jégkorszak bevezetője lehet – mindegyik jégkorszaknak ilyen előzménye volt.

– És ha minden elpusztul körülöttünk, húzzuk elő a sutból Berzsenyit? 

– Akár igen, de mondok mást is. Az unokahúgomat, akinek orvos az édesapja, megtámadta egy csúnya bőrfertőzés. Kiváló bőrgyógyászprofesszor kezelte őt hosszasan az egyetemi klinikán, de a lány állapota hónapokon át nem javult. Aztán egy családi ebéden az én jogász apám megkérdezte az öccsétől, a lány apjától, hogy ő mit javasolna, ha a régmúltban lenne orvos. Azt, hogy borogassa kamillával, vágta rá a nagybátyám. És lőn: a kislány bőrbaja három nap alatt elmúlt. Válságnak az tekinthető, amikor a szokásos metódusok nem használnak, ebben az értelemben a bőrbetegség is egyfajta válság volt. Ilyenkor segíthet, ha elég gazdag a szemétdombunk, hiszen a nagybátyám is egy ősi népgyógyászati szerhez nyúlt vissza.

– Több előadást tartott arról, hogyan neveljünk boldog gyereket. De mit jelent a boldogság? 

– Nincs egyféle válasz, a boldogság mindenkinek más. A gyerek esetében is tudni kell, neki mi a jó. Közhelyet mondok: akkor lesz boldog a gyerek, ha szereted, és ebbe beletartozik, hogy azt is szereted benne, amiben más, mint te. Én sose akartam olyan gyereket nevelni, aki mindenben egyetért velem, mert ha mindenben egyetért, akkor követ a szakadékba is. 

– A gyerekei itthon vannak még?

– Igen, de élhetnének külföldön is, hiszen a kormány pár év alatt elérte, hogy hatszázezer magyar másutt képzelje el az életét. Mi sem azért élünk itt, mert a nagyvilágon e kívül nincsen számunkra hely, hanem mert amíg lehet itt élni, addig maradunk. 

– A Mérő-gyerekek nagyon mások, mint ön?

– A fiam góbajnok. A  góhoz teljesen másfajta logika kell, mint a matematikához, szóval Csaba ezt nem tőlem örökölte. Őt a világ száz legjobb gójátékosa közt jegyzik, én meg talán a százezredik lehetek. A lányom, Vera a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kommunikáció és intermédia szakán szerzett diplomát, jelenleg marketinges az Amnesty Internationalnél.

– Ajaj! Hosszú életű lesz ott? 

– Nyilván arra céloz, hogy az Amnestyt cseszegeti a kormány. Persze, hiszen ez egy ilyen kormány. De hát a szúnyog csíp, a borz büdös, nincs mit tenni, őket választottuk. Ugyanakkor attól még nem kell tartani, hogy éjjel jön valakiért a fekete autó, és némi vigasz az is, hogy ha annak idején bárki legecizte volna Kádárt, úgy becsukják, mint a huzat, Simicska meg csak szegényebb lett néhány milliárddal. Egyébként meg kit választhattunk volna Orbán helyett? A belső harcoktól szétzuhant MSZP-t? Az önmagát felszámoló LMP-t? A Jobbikot, akik maguk se tudják, merre tartanak? Na ugye! Akkor miért csodálkozunk? Én egy csöppet se rokonszenvezek az Orbán-kormánnyal, de azt kell mondjam: megértem azokat, akik rájuk szavaztak.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!