Ne lehessen már mindent megúszni – Thuróczy Szabolccsal beszélgettünk

– Egy színész mondta egyszer, amikor megkérdezték a ráncairól, hogy szereti őket, hiszen mindegyikért évekig dolgozott. Most meg itt ül velem szemben, alig negyvenhat évesen, és olyan gyűrött, mintha végigdolgozta volna az elmúlt hetven évet. Ez adottság, vagy tényleg ilyen sokat dolgozik?

– Biztosan adottság is. Van nekem ez a gyűrött arcom, amivel élek már egy ideje. Viszont az is tény, hogy mostanában dolgozom annyit, amennyitől akár gyűrődhetnék is. Sok jó munkával találnak meg. Most egyszerre jött össze egy csomó olyasmi, ami érdekel.

– Van olyan, amire nemet mond? Hol a határ, hogy ne essen szét?

– Nálam ott, hogy nem akarok megbántani embereket, akik szeretnének velem dolgozni. Ilyenkor azt mondom: akkor keressünk egy kis rést, és csináljuk!

– Ez a pénzről is szól?

– Nem. Nem hajhászom. Nagyon szeretek dolgozni, és semmit nem szégyellek, amit eddig csináltam.

– Az rendben van, hogy csaknem három évtizede van a pályán, játszott vidéki színházban, filmekben, most meg majd’ húsz éve egy helyen, a Pintér Béla Társulatnál, és erre az igazi országos ismertséget egy tévésorozat piti bűnözője hozza meg?

– Aki hisztérikusan akarja a sikert, az sokszor rossz irányba billen. Én türelmes típus vagyok. Huszonhét éves korom óta dolgozhatok egy olyan színházi műhelyben, amelyik nagyon sokat ad nekem. Az meg, hogy melyik színház melyik előadására ül be egy filmrendező, a véletlenen múlik. Csak vigyázni kell, hogy amikor az ember egy kisebb körből egy nagyobba lép, ne kapja el a gépszíj. Engem hál’ istennek sokféle filmrendező talált már meg, rengeteg filmben dolgoztam, és élveztem. Amikor az HBO saját gyártású dolgai elindultak Magyarországon, akkor Herendi Gábor beválasztott a Társasjáték első évadába. Így kerültem bele a „belső körbe”, onnan pedig az Aranyéletbe. Az HBO mindenképpen ideális munkahely abból a szempontból, hogy csak a szakmai színvonal számít, és senki nem szól be, hogy X.-szel vagy Y.-nal ne dolgoztassanak, mert ezt vagy azt gondolja bizonyos dolgokról.

– Ez az, ami a Pintér Béla és Társulatánál is inspirálja? A szabadság és a dolgok „néven nevezése”?

– Bélával lassan húsz éve játszunk együtt. Ha van olyan, aki minden gondolatomat ismeri, akkor az ő. És ugyanez visszafelé is igaz. Megmagyarázhatatlan kapocs van köztünk, ami sosem múlik el. Szeretem, amikor egy szövegében észreveszem a saját hülyeségeimet, az inspirál. Sokszor van, hogy elkezdek mesélni egy történetet a saját életemből, és kijavít, hogy Szabi, az nem úgy volt.

– Nem zavarja, hogy olyan klasszikusok, mint a Lear király vagy Ványa bácsi helyett évek óta csak a saját életüket játsszák, meg azt a sokszor szörnyű trutyit, amiben mindannyian élünk?

– A Parasztoperát vagy a Sütemények királynőjét több mint egy évtizede játsszuk, bemutatták egy sor helyen a világban. A Szutyokot játszották már Csehországban, Lengyelországban. Sosem gondolkodtam még azon, hogy ezek vajon klasszikusok-e vagy sem. Az élet majd úgyis mindent helyre mos. De hogy a kérdésre válaszoljak: ha majd egy rendezőnek lesz egy ötlete, amihez pont én fogok passzolni, és megkeres, és belefér az életembe, akkor persze jöhet. Nem futottunk még ki semmiből, bármi megtörténhet, de hisztérikus vágyam nincs.

– Vagyis nincsenek igazi szerepálmai?

– Olyan klasszikus szerepálmaim, hogy de szívesen játszanék III. Richárdot, Bánkot vagy ilyesmit, nincsenek. Egyébként meg nem futottunk még ki semmiből, bármi megtörténhet. Egyedül talán a Csehov-szerepekben érzek olyat, hogy na, az kihívás lenne. Senki nem ismerte úgy az emberi gyarlóságot, mint ő. Látszólag lényegtelen dolgokban megfogni az ember leglényegét, ezt csak Csehov tudja. Hús-vér figurákat tudott feltenni. Egy Platonov. Egy Lopahin. Ezek a klasszikus értelemben önmarcangoló figurák.

– Ehhez képest – vagy ezzel együtt? – most egy másik tévés produkcióban tűnik fel, ráadásul nem is színészként, hanem rezonőrként és riporterként. Ha ez nem a pénzről szól, akkor miről?

– A Spektrum Tabukról tabuk nélkül sorozatáról beszélünk. Nem akartam én tévés műsort vezetni, de megtisztelő volt, hogy rám gondoltak. Az ember ki akarja próbálni magát új dolgokban, és hát belerántódtam. Az elején azt gondoltam, majd elmegyek egy-két forgatási napra, elmondom a szövegeimet, aztán kész. De ahogy belemerültem ebbe a döbbenetes világba, úgy szippantott be egyre jobban. Itt ugye arról van szó, hogy emberek mesélnek az életük titkairól. Olyasmikről, amiket talán még a családjuknak sem tudtak vagy mertek elmondani. Ott volt például egy nagyjából velem egy idős srác, akiben 45 évesen tudatosult, hogy amikor kisgyerek volt, az édesapja a szeme láttára gyilkolta meg a nagyszüleit egy reggelinél. Vagy az a 18 éves meleg fiú, aki egy vidéki kisvárosban élt, és egyetlen mondatot nem tudott elmondani arról, hogy ő valójában kicsoda. El kellett menekülni ahhoz, hogy levegőhöz jusson. A legmegrázóbb talán az az epizód volt, amiben Burger Barnával, a nemrég elhunyt fotóssal beszélgettünk. Tavaly októberben volt a felvétel, és ő négy hónappal később halt meg, gyógyíthatatlan izomsorvadásban. Amíg élek nem fogom elfelejteni, ahogy ülünk a piliscsabai házában, körülötte játszanak a pici gyerekei, és ő nagyon érzékletesen meséli, hogyan szűkült le a világ egyetlen karosszékre. Hogy akkor döbbent rá, hogy vége, amikor az orvos azt mondta neki, felír háromhavi gyógyszert, és ha még él, akkor jöjjön vissza, és felírja a többit.

– Rengeteg határhelyzetben élő figurát játszott már színpadon és filmben is. Mennyire képes egy ilyen valódi szituációban – profi riporterként – kívül maradni?

– Semennyire. Ha kívül kerülök, akkor már nagyon nagy baj van. Engem egy apró, durva gesztus is megvisel az utcán. Egyszer a gyerekekkel mentünk fel a Várba, és hallom, hogy egy hatvan körüli nő ordít, mert az ablaka alatt egy fiatal pár csókolózik. „Az ilyenek miatt megy tönkre az ország, minek szülnek gyereket az ilyenek?!” Megrázott, hogy úristen, ennek a szegény nőnek milyen sötét lelke lehet? Mi történhetett vele? Soha nem lehetett gyereke? Vagy aszexuális? Mi az a borzalom, ami miatt ez bugyog ki belőle? Az emberi lélek sokszor annyira sötét tud lenni.

– Kevés dologról beszélnek többet mostanában, mint az ismert színházi rendező szexuális zaklatási ügye. Beszélnek róla az öltözőben? Téma ez a színházban is?

– Persze.

– És mit gondol azokról a kollégákról, akik szerint nem kellett volna beleülni az autóba, vagy simán el lehetett volna menni?

– Én a gyermeki és a női érzékenységet vagy esendőséget mindig védem, és minden elé helyezem. Aki ezzel visszaél, az mocskos ember.

– Fontos, hogy egy színházi emberről van most szó, vagy a lényeg szempontjából ez teljesen mellékes?

– Szerintem a bűn maga számít, nem az, hogy most egy színházi közegben vagy egy irodában, vagy egy iskolában történik. Bár biztosan az lesz, hogy most a Színművészetire negyven százalékkal kevesebben fognak jelentkezni, mert minden anya azt fogja mondani, hogy lányom, ne menjél ide, mert itt minden nővel ezt csinálják. De az emberek elmennek céges sítúrára, és ott is aljas dolgok történhetnek. Csak az nem annyira érdekes, nem annyira látványos, mint ez. Szóval, ha valamiért fontos az, hogy ez a mostani eset a rivalda előtt történt, az az, hogy ne lehessen már mindent megúszni! Névtelen emberek élnek évtizedek óta úgy, akár a felső tízezerben is, hogy verik az asszonyt, soha senki nem szól, kívülről minden a legnagyobb rendben van. Mert olyan a közeg, hogy még a barátjának, testvérének sem meri elmondani. Ciki. Ezért fontos, hogy most ismert emberek egy ismert emberről állítanak dolgokat. Van szembesítés és szembesülés. Oda lehet állni a Nagy Ember elé, és a szemébe lehet mondani, hogy ezt és ezt tetted. Egyszer, kétszer, sokszor. Valami elindult, és már nem lehet odébbállni, elsomfordálni vagy egy elegáns zakó mögé bújni.

– Csak a véletlen műve, hogy éppen most, decemberben mutatja be a társulat a Katonában az Ascher Tamás Háromszéken című darabot, amely egy rendező, nevezetesen Máté Gábor viselt dolgairól és a színház „sötét” titkairól szól?

– A darabot jóval azelőtt kezdte írni Pintér Béla, hogy kirobbant ez az egész ügy. Nyilvánvalóan lesz egy csomó dolog benne, ami úgy tűnhet, mintha rímelne arra, ami most van. De Bélának van az a tulajdonsága, hogy mindig hamarabb találja ki a dolgokat, mint ahogy azok a valóságban is megtörténnek. Lásd a Bajnok, amelyben egy nagy kan hírében álló vidéki polgármester felesége beleszeret egy kick-box bajnok sportolónőbe. Nem szeretnénk, ha most is műhisztéria lenne a darab körül. Tizenhat színész van benne, tizenhat szerep. Sok sors, esendőség lesz benne. Meg persze erőszak és hatalommal való visszaélés. Egyébként nincs ebben semmi különös, Béla írt már darabot magáról, az apjáról, a testvéréről. Sőt! A színházról is írt, tessék megnézni a Tündöklő középszert, benne van minden.

– Majd elfelejtettem megkérdezni: hogy érzi magát? Úgy értem: itt és most, Magyarországon, 2017 végén?

– Jól. Tudniillik szerető családban élek. Ebből a szempontból, ha 1953-at vagy 1921-et írnánk, akkor is jól érezném magam. Mondhatnám, tök mindegy, mi van odakint, az én közérzetemet az, hogy milyen kormány van, ne határozza meg! Ahhoz túl primitív a politika. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem foglalkozom vele, de amikor mérhetetlen ostobasággal vagy aljassággal találkozom, kiordítom magamból. Az idegesít, ha hazudnak nekem. Ha azt mondják, hogy ettől meg attól majd jobb lesz nekem, miközben én tudom, hogy csak annak nyolc-tíz embernek lesz jobb, aki irányítja az országot. Teljesen elrugaszkodnak a való élet minden mozzanatától. Fogalmuk sincs, mi történik Zalalövőn vagy Fehérgyarmaton. De nem is érdekli őket. Ha bátran el tudunk költeni százmilliárdokat arra, hogy plakátokon magyarázzuk meg az embereknek, nekik milyen jó, abból a pénzből hány kisebb városban tehetnénk tényleg valami jót? Menjünk már el egy encsi vagy egy edelényi kórházba vagy iskolába, és vegyük észre, hogy ebben az országban öt-hatmillió ember egyik hónapról a másikra él.

– Mi zavarja jobban: a helyzet, vagy az, hogy mindennek ellenére semmi sem változik?

– Aljas dolog ez a politika. Az ember 18 éves kora óta hányszor, de hányszor ment el választani, és soha nem történt semmi. Arra szavazni négyévente, hogy akkor most ki fog lopni? Ez nagyon nyomasztó. De a legnyomasztóbb az, hogy én már hátralépek, és már nem foglalkoztat, mi lesz velem. Csak a gyerekeim jövője számít. Hogy ilyeneket sustorgok a fülébe, hogy kislányom, kevés az egy idegen nyelv, kell a német, kell a spanyol, kell a francia. Ha valaki ilyen pánikszerűen azt hajtogatja, hogy menekülj el innen, minél gyorsabban, az azért nagyon rossz érzés.


+1 kérdés
– Sokáig focistának készült. Nem bánja, hogy végül mégsem lett az?

– Á, valószínűleg nem lett volna belőlem soha nagy játékos. De a valódi ok az, hogy a legérzékenyebb korszakomban, amikor erőm teljében voltam, kaptunk egy olyan edzőt, aki mellett elképzelni sem tudtam a jövőt. Csak azt tudtam, hogy ettől kezdve most már mindig ő lesz, aki megmondja, mit kell csinálnom. Amikor ebbe belegondoltam, akkor inkább abbahagytam. Egyébként én még akkor játszottam, amikor ezek a szimbolikus dolgok, mint a világbajnokság, még számítottak. Olyan monumentális dolgaink voltak, hogy gyerünk, és nézzük meg a Nyilasi Tibit, Törőcsiket vagy az Ebedli Zolit. Az olyan volt, mintha azt mondtuk volna, hogy gyerünk, nézzük meg a Darvas Ivánt vagy a Domján Editet! Arról, hogy ma mi van, inkább ne is beszéljünk.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!