Mező Misi: Én panaszkodjak? Ne vicceljünk már!

Mező Misi nehéz riportalany. Mert utálja az újságírókat. Három hétig próbáltam időpontot egyeztetni vele, de valahogy sosem ért rá. Amikor pedig mégis, egy hangszerboltban adott randevút. Elnézést – mondta, de ha engem nem zavar, a beszélgetés közben kipróbálna néhány gitárt. Különös interjú lett: egy mondat, egy C-moll akkord, még egy mondat, még egy akkord.

– Miért ez a nagy bujkálás a sajtó elől? Vagy ez együtt jár a sztársággal?

– Nem vagyok én akkora sztár, dehogy! Csak egyszerűen meguntam, hogy percenként csörög a telefonom. Mindenféle hülyeséget kérdeztek, nem volt egy perc nyugtom sem. Akkor döntöttünk úgy, hogy megváltoztatom a számomat, és ha valaki akar valamit, hívja a menedzseremet.

– Mi a baja az újságírókkal? Ők is részei a showbiznisznek. Ráadásul, amikor három évvel ezelőtt elvállalta az egyik tehetségkutató műsor zsűritagságát, akkor sejthette, innentől bulvártéma lesz.

– Van néhány dolog, amiről sem akkor, sem most nem szívesen beszélek. Például a családom. Sosem tudtam elfogadni, hogy a bulvármédiában tehetségtelen, arctalan, becstelen újságírók se istent, se embert nem ismerve jelentetnek meg rólam dolgokat. Megcsömörlöttem tőle.

– Gondolom, ezt „örömmel” olvassák majd a csatorna vezetői, akik szeretnék, hogy legközelebb is beüljön a zsűribe, és a bulvársajtó rendelkezésére álljon.

– Nem titok, elmondtam már korábban is: a Voice és a Rising Star után nem lesz harmadik. Többet nem ülök be egyetlen tehetségkutatóba se. Én már a Voice után se nagyon akartam, pedig hívtak a konkurenciától is.

– Mégis ott volt a Rising Starban.

– Azért vállaltam el, mert ez végre valami újdonság volt. Olyan székbe nem ültem volna be, amit már valaki felmelegített előttem. De mondom: ha lesz is következő, én biztosan nem fogom elvállalni.

– A szakmából elég sokaknak az a véleménye, hogy teljesen fölöslegesek ezek a tehetségkutató műsorok.

– Van némi igazságuk. A tehetségeket nem kell kutatni, azok maguktól a felszínre törnek. Gondozni kellene őket inkább. Egy ilyen műsor után még a győztessel sem foglalkoznak tisztességesen. Egy kezemen meg tudom számolni, hányan maradtak valóban a reflektorfényben, amikor vége lett a versenynek.

– De a tehetséggondozás nem show, azt nehezebb eladni.

– Nem, az inkább meló. Csak meg kell nézni a Snétbergert. (Snétberger Ferenc Kossuth-díjas gitárművész alapította Snétberger Zenei Tehetség Központ – a szerk.) Ott valódi tehetségekkel rengeteget dolgoznak, és meg is van az eredménye.

– Nem gondolkodik ilyesmiben? Felkutatni a tehetségeket és foglalkozni velük.

– Lenne hozzá kedvem, de nem érzem magam akkora zenésznek és névnek a szakmában. Snétbergernek megnyílnak a pénztárcák, ő már letett annyit az asztalra. De kicsoda az a Mező Misi?

– Sosem csinált titkot abból, hogy cigány származású. Pedig – ismerve a hazai viszonyokat – ez inkább hátrány, mint előny.

– Ahol én felnőttem, a Békés megyei Dobozon példaértékű volt, ahogy a többség és a kisebbség együtt élt. Együtt játszottunk, együtt lógtunk. Mindegy volt, hogy én cigány vagyok, ő meg magyar. Mondjuk az iskolában azért éreztették velünk, hogy mi cigányok vagyunk, de ez csak abban nyilvánult meg, hogy a magyar gyerekekkel többet törődtek, meg jobban. De akkor gyerekfejjel én nem láttam értelmét, hogy ezzel mélyebben foglalkozzunk. Ez volt, és kész. Éltünk.

– Egyszer egy interjúban azt mondta, hogy vállalja a cigányságát, de az „esélyegyenlőségi bizniszből” szeretne kimaradni. Ezt hogy értette?

– Azt, hogy cigány vagyok, sosem titkoltam. Sosem vertem a mellemet, de mindig elmondtam, ha kérdezték: igen, én cigány vagyok. De nem akarok díszcigány lenni. Nem akarok az lenni, aki kiáll az emberek elé, okosakat mond, közben a háta mögött álló társaság szépen megszedi magát. Ma Magyarországon nagyon nehéz úgy tevékenykedni egy cigány embernek, hogy azonos szintre kerüljön egy magyarral. Illetve: nem szeretem ezt a magyar–cigány különbséget, hiszen én is magyar vagyok. Szóval egy többségivel. Közhely, de igaz: nekünk többet kell letennünk az asztalra, hogy elismerjenek bennünket. Én is tapasztaltam a saját bőrömön, és sopánkodtam, szidtam másokat, hogy jaj, miért vagyok én ilyen helyzetben? Nagyon fontos, hogy mit hozol magaddal otthonról. Anyám nagyon szeret, de sosem azt mondta, hogy kisfiam, te gyönyörű vagy, tehetséges vagy, neked biztosan sikerülni fog, hanem hogy dolgozzál, és akkor talán sikerül.

– Ilyen egyszerű volna a recept?

– Én azt gondolom, hogy ahol nagy a feszültség a
többség és a kisebbség között, ott a cigányok is tehetnek
erről. Van olyan, hogy előítélet, gyűlölet, rasszizmus,
de az éremnek mindig két oldala van. Tudom,
hogy ezzel nem leszek minden oldalon népszerű, de
nem érdekel, ez a véleményem.

– Egy rádióműsorban listát készített a kedvenc dalairól…

– És a Himnusz lett az első. Erről van szó, ugye?

– Elég különös választás. Biztos voltak, akik azt mondták: a Mező Misi be akart vágódni. De kiknél is?

– Az ember életében vannak olyan időszakok, amikor másnak akar megfelelni. És eljön az az idő, amikor már nem érdekli, hogy ki mit szól hozzá. Ha az amerikaiak, vagy a mongolok, vagy a kazahok büszkék lehetnek a himnuszukra, ha felcsendül, miért ne lehetne büszke egy magyar ember ugyanerre, akkor is, ha mondjuk cigány? Ha neked nem megindító, amikor a saját nemzeted himnuszát hallod, akkor ott valami probléma van veled. És ez teljesen független attól, milyen politikai nézeteket vallasz. Nekem a Himnusz a legjelentősebb szerzemény, amit hangjegyekben valaha kifejeztek. És ez ilyen egyszerű.

– Tényleg: milyen politikai nézeteket vall? Csak azért kérdezem, mert se a zenekart, se Mező Mihályt nem látni pártgyűléseken.

– A Magna Cum Laude zenekar 15 év alatt egyetlen politikai párt rendezvényén sem vett részt. Még az elején megbeszéltük: vagy minden egyes pártrendezvényre elmegyünk, vagy egyikre se. Nem egyforma a politikai nézetünk, de ez nem kerülhet fel a színpadra. Annak nem az a helye. Egyébként mi, zenészek, bárhol a világban, külön kasztrendszerbe tartozunk. Nincs főnökünk; felmegyünk a színpadra, játszunk, azt csináljuk, amit szeretünk, és még pénzt is kapunk érte jó esetben. Minket nem érdekel a politika. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy az országot járva nem látunk boldogtalan embereket is, de zenészként nekünk az a dolgunk, hogy felmenjünk a színpadra és játsszunk. A mi közönségünk hál’ istennek fizetőképes: meg tudja venni a jegyét, eljön a koncertre, és ott jól érzi magát. Nem panaszkodunk. Én személy szerint a világ legboldogabb embere vagyok. Olyan országban élek, ahol van mit ennünk, van vizünk, amit ihatunk, és nem lőnek. Nem messze tőlünk emberek ezrei halnak meg, én meg abból fizethetem a számláimat és abból adok enni a gyerekeimnek, amit szeretek. És én panaszkodjak? Ne vicceljünk már!

– Úgy tudom, hogy teológiát tanul. Furcsa lehet a főiskolán egy ilyen tetkós csávó…

– Nem foglalkozom azzal, ki mit gondol rólam, és igen, nem vertem nagydobra, hogy teológiát hallgatok. Senkinek semmi köze hozzá. Mindig is érdekelt Isten, érdekelt a hit. Rengeteg kérdésem volt, amire szerettem volna választ kapni. És még mindig sok a kérdés, úgyhogy van mit tanulnom.

– A „börtönprojektet” is a hite inspirálta?

– Ez egy lehetőség volt, és éltem vele. Bemehettem a kecskeméti börtönbe, ahol fiatal srácokkal beszélgettem hitről, Jézus Krisztusról, a Bibliáról. Azért az hihetetlen érzés, amikor ott ül veled szemben negyven fiatal összebilincselve, és hallgatja a bizonyságtételedet, a saját életedet. Ez nemcsak hatalmas élmény, hanem felelősség is. A végén megpróbáltam őket közös éneklésre buzdítani. Ez nekem azért általában sikerülni szokott: huszonvalahány év alatt még sosem fordult elő, hogy nem. Ezek meg csak ültek, és nagyon szomorúan néztek. Kérdeztem: tud-e valaki gitározni? Egyikük jelentkezett. Mondom, gyere ki. Mire ő: de hát össze vagyok bilincselve a haverommal! Szóltam a parancsnoknak, leszedte a bilincset. Ez a gyerek játszott, a másik énekelt. Nagyon jók voltak! Mielőtt bementem, féltem, hogy milyen lesz. De aztán megértettem, hogy ők ugyanolyan emberek, mint te vagy én. Lehet, hogy megszegték a törvényeket, de Isten szemében mi is bűnösök vagyunk. És mindegy, hogy te cigány, esetleg gyilkos vagy tolvaj vagy. Ember vagy. És ha egyetlen embert meg tudok úgy szólítani, hogy nem cigipapírnak használja a Biblia lapjait, hanem elolvassa, akkor már nyertünk.

– Úgy beszél, mint…

– …akinek benőtt a feje lágya? Azt hiszem, tényleg. Kicsit későn érő típus vagyok. Van, akinek ez előbb sikerül, nekem harminchat éves koromra.

– Van olyan pont az életében, amiről ma már tudja, hogy ha akkor másképp dönt, minden másképp alakul?

– Nem foglalkoztat a múlt. A jelenben élek. Nem arról van szó, hogy nincs olyan, amit ne bánnék vagy ne csináltam volna másképp, de ennek ma már nincs jelentősége.

– A most tizenöt éves Magna Cum Laude első hét éve nem volt túl sikeres. Hogyan tudták mégis átvészelni ezt? Sokan már rég feladták volna.

– Közhelyes, de hittünk magunkban, és tudtuk, hogy amit csinálunk, az jó. Ennek előbb-utóbb be kellett érnie.

– A Magna sikere Mező Misi személyes sikere is. Sőt! Néha úgy tűnik, mintha ez Mező Misi egyszemélyes zenekara lenne. Nem gondolkodik szólókarrieren?

– Nagyon sok zenekar ott követi el a hibát, hogy megpróbálja emberekre lebontani a saját sikerét. Általában mindenki az egyéniségének, tehetségének tudja be, hogy sikeres a banda. Mert biztos, hogy ő teszi bele azt a pluszt, ő az egyetlen, aki nélkülözhetetlen. Ez butaság. Lehet, hogy én egy nagyon karizmatikus énekes vagyok, de a Magna Cum Laude sikere az legalább három embernek tudható be: Kara Misi, aki a szövegeket írja, Szabó Tibi a zeneszerző, én meg a szócső. Ha ez a hármas megbomlik, az soha a büdös életben nem lesz olyan, mint volt.

– Szóval nem lesz szólózás?

– Én azt szoktam mondani, hogy ha már nem érzek lendületet és örömet, amikor a színpadon állok, és nem kapok semmit a zenésztársaimtól, akkor biztos, hogy abba fogom hagyni. Nem a zenélést, csak a Magna Cum Laude zenekart. De tizenöt év alatt ilyen még nem volt.

– Sosem mondta, hogy elég ebből a vándoréletből?

– Ha beülök a turnébuszba, az egyik vállamon egy angyalka ül, aki biztat, hogy menjél, zenéljél, csináld, a másikon meg egy kis ördög, aki azt sustorogja, hogy hát neked családod van, maradj itthon! Egyelőre az angyalkára hallgatok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!