Udvaros Dorottya megnyugtatná a nézőt: ha egy jót sír egy történeten, attól még nem lesz baja... A sírás néha jót tesz

„Mit egyek? Maga mit evett? Csülök pékné? Az nagyon jó lesz. És egy levest is kérek. Nem zavarja, ha eszem közben? Reggel óta nem ettem. Állandóan próbálunk. De csak kérdezzen nyugodtan, és szóljon, ha nem lehet érteni, amit mondok."

 

– Az Őszi szonátában, amit most próbálnak, a világirodalom egyik legnyomasztóbb figuráját játssza: egy anyát, aki elhagyta a gyermekeit, és kénytelen végighallgatni, ahogy az egyik lánya évekkel később a fejére olvassa az összes bűnét. Gondoltam, azzal kezdem, hogy mennyire viseli meg a próbafolyamat, de az étvágyát és a jókedvét látva inkább nem teszem.

– Pedig nyugodtan megkérdezheti. Egyáltalán nem. Imádom. Szeretek próbálni és Ingmar Bergmant is szeretem. Volt olyan időszaka az életemnek, amikor minden filmjét megnéztem, többször is. Kegyetlenek a történetei, de én imádtam őket. És Bergman összes színésznője egy csoda. Ingrid Bergman, Liv Ullmann...

– Az Őszi szonáta forgatásán Ingrid rengeteget harcolt Ingmarral. Képtelen volt egy ilyen szörnyeteget eljátszani, miközben a rendező szerint erre csak ő volt képes. Ön mennyire tudott azonosulni Charlotte figurájával?

– Harcoltam én is egy kicsit. Tudja, a darabban és a filmben hét éve nem találkozott anya és lánya. Én meg körömszakadtig próbáltam védeni a nőt, hogy az nem lehet, az nagyon hosszú idő. Egy anya ilyet nem tehet. Végül kiegyeztünk ötben. Ez persze hülyeség, de én is éreztem, amit Ingrid Bergman érezhetett: egy nő, aki maga is anya, de nem lát mást, csak a karrierjét, és nem veszi észre, hogy mennek tönkre a gyerekei. De a rendezőt is megértettem, mert ha az anya nem ilyen kegyetlen, akkor nem lehet érteni, miért ilyen sérült mind a két gyereke. Charlotte bizonyos szempontból egy szörnyeteg, de ugyanakkor egy nagy művész. Bármikor produkálhat ilyet az élet.

– Ahogy mondta: maga is anya. Önnek is „produkált ilyeneket az élet”?

– Először is: ahhoz, hogy jó legyek egy szerepben, muszáj keresnem azonos pontokat. Ha csak kettő van a figura és köztem, már az is hurrá. Volt, hogy egy sem volt, akkor nagyon kellett kínlódnom. Ebben az esetben sok azonos pontot találtam. Én is művész vagyok. Nagyon sokszor én sem voltam a gyerekemmel, amikor szüksége lett volna rám. Máté 6-7 éves lehetett, amikor egy régi barátom egyszer megkérdezte tőlem: te, mondd, hogy mertél gyereket szülni? Én meg: hogy mondhatsz ilyet? Akkor elkezdte sorolni. „Te fekteted le este? Te adsz neki vacsorát? Te mondod neki a mesét? Te mész érte az iskolába? Ott voltál az óvodai ünnepségeken?” És akkor én azt hittem, meghalok. Akkoriban havonta harminchárom előadásom volt, és tényleg nem voltam vele.

– És a fia később a fejére olvasta?

– Érdekes módon nem. De máshogyan azért kaptam tőle. És én is adtam az én szüleimnek, akik szintén színházi emberek voltak, és én sem nagyon láttam őket. Úgyhogy én ezt mind a két irányból tudom: mint gyerek és mint szülő. Tisztában vagyok vele, hogy újrajátsszuk a mintáinkat. Pedig annak idején gyerekként százszor megfogadtam, mi az, amit szülőként majd máshogy szeretnék csinálni, de aztán mégiscsak kerültem olyan helyzetbe vagy teremtettem olyan helyzetet magamnak, hogy mégsem sikerült minden, amit gyerekként olyan jól elterveztem. De hát a darabban van egy másik megszállott szülő is, egy matematikus. Egy matematikus éppen olyan megszállott lehet, mint egy színész vagy egy zenész.

– Lehet, hogy a megszállottaknak nem kéne utódokat nemzeniük?

– Nem tudom… Talán. Lehet.

– Az ön életében mintha minden fordítva lenne, mint a darabban. Az édesanyjának, Dévai Kamillának különös élete volt: 1952-ben koholt vádak alapján három évet ült börtönben, aztán határozatlan időre kitelepítették Kistarcsára. Anyukáját soha nem engedték fővárosi színházban játszani, bár Kecskeméten szép sikereket ért el. Hogyan élte meg, hogy önből országos hírű, Kossuth-díjas színész lehetett, akinek minden sikerült, ami neki nem?

– Anyámat nem a börtön tette tönkre, hanem az utána következő bizonytalanság és mellőzés. 1972-ben rehabilitálták, de ő már korábban elveszítette a hitét. Amikor én főiskolás lettem, ő már nagyon távolodott a pályától. Sokat betegeskedett, és egyre nehezebben tudta magát olyan állapotba hozni, hogy színpadon lehessen. Féltékenység egyáltalán nem volt benne, nagyon büszke volt a sikereimre.

– Kétszer állhatott vele egy színpadon: egyszer még gyerekként Szegeden, aztán itt Pesten, a Játékszínben. A Janikában ő játszotta az édesanyját. Kívülről ez egy nagyon szórakoztató előadás volt, belülről milyen volt?

– Vele csak háromszor vagy négyszer játszottuk együtt, de nagyon zavarban voltam.

– Megfelelési kényszer?

– Persze. Ő nagyon szigorú volt. Önmagához és a partnereihez is. Mindig azt mondta: „teljesen mindegy, hol van és mekkora az a deszka, ha felléptünk rá, akkor az a világ közepe”. Utálta a lazaságot a színpadon.

– Nehéz ember volt?

– Nem hiszem. Szerették. Csak mindig megmondta, ha valami nem tetszett neki.

– Ön is ilyen szigorú?

– Én? Én egy falat kenyér vagyok, mézzel megcsurgatva. Hihetetlen türelmes vagyok. Szerintem. Munkatársakkal, kollégákkal feltétlenül. Harcolni is inkább csak a rendezőkkel szoktam. A próbafolyamat nem más, mint különböző emberek különböző elképzelései – ugyanarról a dologról. És ebbe szerintem belefér, hogy konfliktusok legyenek.

– Mindig megkapja azokat a szerepeket, amiket szeretne?

– Én soha nem „szeretnék” szerepet kapni. Elegáns távolságtartással figyelem, hogy a rendezők mit látnak meg bennem. Akivel végül együtt dolgozom, azokban maximálisan megbízom. Még ha vitatkozom is velük néha.

– Jól érzi magát a bőrében? Ha huszonöt évvel ezelőtt megkérdezik, hogy hová szeretne eljutni huszonöt év múlva, akkor nagyjából azt mondta volna, hogy ide, ahová eljutott?

– Ha akkor valaki ezt megkérdezi, leállítottam volna. Nem érdekelt, hogy mi lesz huszonöt év múlva. Az érdekelt, és ma is csak az érdekel, hogy azok, akik körülöttem vannak, mindig elég érdekesek és értékesek legyenek. Rengeteg csapatban dolgoztam már. Szerintem a színésznek az egyik legfontosabb, hogy mindig találkozzon új és érdekes emberekkel. Most például nagyon szeretem azokat, akikkel a Szonátában játszom együtt. Tehetségesek, jó velük. És képzelje, jött egy grúz pasi a Nemzetibe, aki Cyranót rendez. Elképesztő figura. Egy ember valahonnan nagyon messziről eljön Budapestre, hogy Cyranót rendezzen. Hát nem csodálatos? Amíg ilyenek vannak, addig az ember mindig talál magának okot, hogy boldog legyen.

– A korával is ki van békülve? Vannak, akik elég nehezen dolgozzák fel, hogy múlik az idő.

– Inkább olyan problémáim vannak, hogy sosem emlékszem, ezt már betöltöttem, vagy még csak most leszek annyi. Régebben ilyenkor felhívtam Balkay Gézát, aki osztálytársam volt a főiskolán, hogy Géza, mikor végeztünk? És onnan tudtam. Én színész vagyok. Lehetek tündérkirálynő és rút boszorkány, lehetek szerelmes asszonyka és házsártos nagymama. Én annyi minden lehetek, hogy ez nem probléma. Az probléma, hogy az ember fizikuma már nem bír akkora terhelést, mint tizenöt évvel ezelőtt. Ezért szoktuk azt mondani, hogy a ráncainkért megdolgoztunk!

– Azt mondja, a próbafolyamatot szereti. De azért a siker a legfontosabb, nem?

– Persze, nagyon fontos. Azért dolgozunk, hogy valamit a nézők elé tárjunk, valamit, amit fontosnak gondolunk. Mondjuk volt olyan, hogy egy csodálatos próbafolyamat után, fantasztikus színészekkel megbuktunk.

– Miközben azt érezték, hogy siker lesz?

– Nem. Azt éreztük, hogy jól dolgoztunk. És annak általában siker szokott lenni a vége. Ezért nem is estem kétségbe. Mert közben nagyon jó is volt.

– Ez most jó lesz? Úgy értem: nem tart attól, hogy egy ilyen nehéz darabot a közönség is nehezen fog befogadni?

– A remény ott van bennem, mert nagyon jó próbafolyamatnak vagyunk a végén. Azt nehéz megmondani, amikor az ember ennyire benne van a munkában, hogy tényleg mindent elvégeztünk- e, amit kell. Ahogy Bergman is mondja – Charlotte szájába adva –: „zsenik műveit játszom gyerekkorom óta, és még mindig van egy csomó dolog, amit nem értek”. Ami pedig a közönséget illeti: szerintem az is a dolga egy drámai színésznek, hogy megnyugtassa a nézőket afelől, ha egy jót sírnak egy történeten, attól még nem lesz bajuk. Az emberek vágynak a katarzisra. A sírás néha jót tesz.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!