Nem idomítani, együtt élni - Mit művelnek a felnőttek a gyerekekkel?

– Hová soroljuk a Nehezen nevelhető felnőttet? A szülő-gyerek viszony áll a fókuszában, de a szülőknek tanácsokat, módszereket kínáló irodalmaktól ön kifejezetten elhatárolja az anyagot. És még aktuálpolitika is megjelenik a könyvében.

– Nem bánom, hogy ha nem a „hogyan legyünk jó szülők” könyvek között találják meg a helyét, mert nem arról akartam írni, hogyan bánjunk a gyerekekkel, hanem arról, mit csinálnak, vagy inkább mit művelnek a felnőttek a gyerekekkel. Nevetségesnek tartom a konkrét nevelési tanácsokat osztogató, „trükköket” bemutató könyveket, amelyek elegánsan, de nagyképűen beszélnek a gyerekekről. Értelmes kamaszok ilyen könyveken – ha egyáltalán arra méltatnák azokat, hogy beleolvassanak – betegre röhögik magukat. A szülők – akik ilyen könyveket megvesznek – csak bizonytalanabbak lesznek az olvasottak után. Egy nevelésről szóló könyvben nem lehet nem szólni a közélet történéseiről, mert azok sokkal súlyosabban befolyásolják a fiatalok személyiségalakulását, mint ahogy azt gondolnák a felelőtlen politikusok.

– Ha valami, az ön könyve teljesen elbizonytalaníthatja a szülőt…

– Remélem is. Ha egy apa vagy anya rádöbbenne, hogy a dolgok talán nem egészen úgy vannak, ahogy ő gondolja, abból a gyerekük sokat profitálna. Az írott történelem óta – valószínűleg azelőtt is – a gyerekekkel lényegében egyformán bánunk. Büntetünk és jutalmazunk. És magyarázunk. Legtöbbet a kicsinek, aki egy szavát se érti ezeknek a magyarázatoknak. A három eszköz formailag nagyon sokat változhat, de a lényeg marad. Intelligens vagy kevésbé intelligens formában tesszük mindezeket. A szülő – egyébként jogos – meggyőződése, a legfőbb feladata az, hogy a gyereket minél alkalmasabbá tegye az életre. Ezért megmondja neki, hogyan kell élni.
A gyerek meg is tanulja. Ez a könyv arról akar szólni, hogy a gyereket nem csak idomítani lehet, hanem jó dolog vele együtt élni. Megismerni őt, megismertetni vele magunkat, segíteni önmagává válni, és persze drukkolni neki, hogy sikeres és boldog életet tudjon élni.

– Ön azt írja, hogy amikor gyermekünk születik, attól a pillanattól eláruljuk a saját gyerekkorunkat és átállunk a felnőtt oldalra. Ez mindenképpen árulás? Nem inkább pozíciókérdés? Hiszen kettőnk között alapvető különbségek vannak: én felelős vagyok érte, de ő értem nem…

– Amit a könyvben „árulásnak” nevezek, az nem más, mint bedőlés annak a közhitnek, hogy követni kell azt az utat, ahogy bennünket „neveltek”. A stílus változhat, lehet nagyon megengedő, „liberális”, de egy bizonyos hagyományos határ mindenütt meg van húzva. Köszönj szépen a néninek, ne ugrálj a kanapén, edd meg, ami a tányérodon van, hogy beszélsz apáddal, amíg nincs kész a leckéd, nem mész sehova. Amit én felvetek: lehet jóban lenni a gyerekkel. A felnőtt és a gyerek természetesen nem egyenrangú, de attól még lehet tisztelni, figyelni rá. Bátorítani, hogy saját életstílust alakítson ki, nem rákényszeríteni a miénket. Későn fekszik? Hátha kevesebb az alvásigénye, mint az enyém. A kamasztiltakozások a gúzsba kötöttség erősségétől fokozódnak. Az nem egyenrangúság kérdése, hogy én őt embernek tekintem. Nem azért kérdezem meg, hogy kérsz-e még a levesből, mert egyenrangúnak tartom, hanem mert úgy gondolom, neki is van beleszólása abba, mennyit eszik.

– Ön nagyon sarkosan fogalmaz azzal kapcsolatban, rossz metódus az, hogy egy szülő megenged vagy megtilt dolgokat a gyerekének, hogy meg akarja mondani, mit csináljon. Ha már az étkezésnél tartunk: sok gyerek, ha beleszólása lenne, rögtön a desszertre ugrana – hagynunk kellene neki, hogy eldöntse az ebédje összetételét?

– Ez a szabvány felnőttválasz a könyvre… Nekem sose jutott eszembe, hogy jobban tudom, mennyire éhes, mint ő, hogy mit szeretne inkább enni, süteményt vagy főzeléket. És bár van négy gyerekem, egyik se rossz evő. Gondolom, azért, mert soha nem szóltunk bele, mikor mennyit egyenek, és azt ettek, amit mi. Annyit, amennyi jólesett. Ha egy gyerek a desszertnél akarja kezdeni, vagy nem akar „időben” ágyba menni, vagy nem azt akarja felvenni, ami az évszaknak megfelelő, az a kezdettől fogva felé áradó folytonos utasítások eredménye. Nyilván az élet ad olyan helyzeteket, amikor be kell avatkoznunk, például miért hagynánk, hogy a kicsi az autó alá szaladjon.

– Tehát azt kellene feltételeznünk róluk, amit magunkról is…

– Minden tiltakozás – nem akar fürdeni, lefeküdni, oviba menni – üzenete: hogy én én vagyok! Úgy tudom ezt megmutatni, hogy önálló lény vagyok, hogy önálló akaratom van, ami eltér a felnőttekétől. A felnőttek reakciója általában az, hogy nem érdekli őket a gyerek véleménye, csak a sajátjuk. Egyszerre erőszakosak és gügyögők. A felnőttek legtöbbje el sem tudja képzelni, hogy egy vitában a gyerekkel szemben ne neki legyen igaza. Egy magyar „gyereknek” már önálló keresettel kell rendelkeznie ahhoz, hogy alkalmasint nagyon szeretett apjának vagy anyjának azt mondja: apa, ez az én dolgom. Aztán itt van a tanulás. A magyar iskolarendszer és a szülők többsége nem nagyon tudja elképzelni, hogy egy gyerek képes magától ráébredni az ismeretszerzés, a tanulás ízére, hogy nem kell leülni mellé a lecke fölé és nyaggatni, mert meg tudja csinálni magától is, még ha nem is tökéletesre. Óvodásaink többsége gügyögve beszél, mert idétlenül gügyögünk velük. Jó példa mindarra, hogy milyen szárnyakat adhat egy gyereknek, ha emberként viselkednek vele, az ifjú zongorista Boros Misi. Aki egyébként Magyarországon csak Misi lehet, hiába készül a Csajkovszkij B-moll zongoraversenyére. Érdekes lenne egy hangversenyplakáton: szólista Kocsis Zolkó.

– A szülői és iskolai közegen túl hogyan hathat a gyerekekre a társadalmi, politikai környezet?

– A magyar közélet pedagógiai hatását tekintve tragikus. Az újságok, a tömegközlés fórumait elönti a legocsmányabb kölcsönös vádaskodás. Egyetlen nyilvános fórumon fel nem vetődik, hogyan hat egy tizenévesre egy nagybetűs újságcím arról, hogy ez vagy az a felső vezetőnk hazudik, lop, csal, hazaárul, tudatlan, megvesztegethető, nepotista. Senkit nem érdekel, milyen helyzetbe hozza a nevelőt, ha a hazugságon kapott nagykamasz azt feleli a szemrehányó tanárnak: A köztársasági elnök úr is hazudott, és milyen tapsot kapott, amikor lemondott. A gyerekek mindent látnak és hallanak. Megint csak az a probléma, hogy nem figyelünk rájuk. A családok, a pedagógusok magukra hagyják őket ezekkel a tapasztalásokkal, nem kapnak segítséget. Évtizedekig inni fogjuk annak a levét, amit ezek a gyerekek maguk körül láttak, amilyen példát az ország vezetői közvetítettek nekik. A két véglet felé mennek majd el: az egyik egy zsigeri dac lesz minden tekintéllyel szemben, a másik pedig egy alázatos kezit csókolom meghajló hozzáállás.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!