Pillanatokon belül megjelenik a Magvető Kiadónál Konrád György Ásatástrilógiájának második kötete. Az Öreg erdőben folytatódik az az emlékfoszlányok közötti bolyongás, amely az első könyvben (Falevelek szélben) már kissé felkavarta az őszi avart. Az író egyre beljebb merészkedik a sűrűsödő emlékerdőbe – oda, ahol ugyan nem fúj úgy a szél és nem repkednek annyira a falevelek, de néha veszélyesen közel vannak egymáshoz a fák. Elegáns, szürke zakóban fogad – csak egy régi vágású úriember tud még az otthonában, egy átlagos hétköznapon is ennyire gavallér lenni. Elnézést kér a botja miatt, biztos, ami biztos, már inkább „három lábon botorkál”. Magamtól nem tűnt volna fel, de a bot mentségére szóljon, hogy – ahogy egy barát mondta róla – olyan, mintha egy japán tinédzserlányé lenne: színes, karikás, furcsán hajlott formájú. Leülünk a leginkább könyvtárra emlékeztető szalonban, kér egy kávét a feleségétől, Jutkától, majd feláll, és a botot megszégyenítő fickóssággal kiszalad a butykosért is. Kupica pálinkával kínál, bánom, hogy autóval érkeztem. Mégsem koccinthat az ember nap mint nap Konrád György egészségére.
– Kalligaro, akiről a Kakasok bánata óta tudjuk, hogy sok minden volt már, ami ön, az Öreg erdőből pedig azt, hogy egy Gólem, egy felpumpált és saját lábra állított kísértet, több helyen felbukkan az Ásatás-kötetekben. Ki ő? Egyfajta Konrád-hasonmás? Tudnék vele interjúzni?
– Persze, ő szívesebben ad interjút. Sokkal világibb személy, mint az, akivel most ön beszélget. Adott esetben volt mondjuk a Nemzetközi PEN Club vagy a Berlini Művészeti Akadémia elnöke – és hiúbb. Nem ilyen torzonborz medve. És van egy nagyon nagy előnye velem szemben: én most vagyok, ő meg évekkel ezelőtt is volt.
– Ön nem volt?
– Ki tudja, hogy hogyan emlékszem rá?
– Azt mondja, a nyers tény is fikció, sorba rendezése mese. Ilyeténképpen az emlék puszta irodalmi alapanyag?
– Minden élmény ahhoz kell. Az íráshoz. Amikor nincs mit enni, vagy amikor attól tarthat az ember, hogy fejbe lövik, azok nehéz percek, de egyszersmind kalandok is. Abban a pillanatban, amikor a pisztolyt a fejünkhöz tartják, ott van benne annak a játéka is, hogy ez most micsoda? Ez most az lenne? Utólag többször visszajön. A tartozékom, részem. Nem adom oda.
– Csak a könyveiben.
– Úgy igen. Amikor az ember elhatározza, hogy író lesz, onnantól minden a könyv szolgája. Szavakért él. Debrecenben voltam református kollégista, csak aztán onnan kiléptem, mert nem nekem való volt. Viszont a kollégium épületében volt egy könyvtár, azt nagyon szerettem. Ott lett nyilvánvaló az elvetemültségem. Délelőtt volt, iskolaidő, én pedig a könyvtárban ültem és olvastam. Akkor valaki a vállamra tette a kezét. Megfordulok, „magának most az iskolában kellene lennie” – mondja egy hang. Az osztályfőnököm volt.
– Emlékszik, mit olvasott?
– Hogyne. Iszonyúan elszégyelltem magam. Anyámnak voltak könyvei, amelyeket a berettyóújfalui könyv- és papírboltban lehetett megvásárolni, köztük néhány bestseller – akkoriban divatosak voltak az orvostörténetek, például Cronin Réztábla a kapu alatt című regénye. Azt olvastam. Salánki tanár úr megkérdezte, hogy na és miért lóg? Megnézte a könyvet, és azt mondta: „ezért nem érdemes”. Itt kezdődött az elvetemültségem, mert visszakérdeztem: „tanár úr, miért érdemes lógni?” Meglepődött. De aztán hátrament, kis idő múlva hozott egy köteg könyvet, letette a könyvtáros asztalára, és azt mondta, ha ez a fiú jön, ezeket adja oda neki helybeli olvasásra. – Miket ajánlott? – Az első Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése volt. Attól fogva egyenesben vagyok. Később is állandóan olvastam. Már Budapesten, a Madách Gimnáziumban az osztályfőnököm, Závodszky tanár úr, ha kérdezni akart valamit, kopogott a padomon, hogy lehet-e velem beszélni, nem zavar-e az olvasásban.
– Legalábbis így emlékszik. Az Ásatás egyfajta szubjektív múltfeltárás?
– Az emlékezés maga az ásatás.
– Mintha reneszánsza lenne ennek mostanság a kortárs irodalomban: Nádas Világló részletek vagy Vida Gábor Egy dadogás története is egyfajta múltban szöszmötölés.
– Ezt nem tudom, de Nádas ezzel a Világló részletekkel tényleg közelebb ment magához.
– Arra való az ásatás, hogy az ember közelebb menjen magához?
– Nem nagyon van más. Nekem. Hitelesen. Az ember tűnődik, emlékezget, hagyja futkosni az eszét. Nem látom másként a dolgokat, csak azt hiszem, hogy ahogy öregszem, egyre pontosabb vagyok. Szemléletesebb.
– Nehéz is egyben olvasni ezt a sok fel-felvillanó emlékszövetet.
– Nem is arra való, hogy gyorsan átkorcsolyázzon rajta az ember. Olvasgatni kell. Az emlékezés nem lineáris. Olyan, akár a számítógép könnyedsége, vagyis hogy átugorhatok az 1625. oldalról a 3647.-re. Ez egyrészt felelőtlenségre csábít, másrészt hitelesebb, mert így jár az eszünk. Ugrálunk az időben. Nem kronologikusan vagy lineárisan következik egyikből a másik. Persze, ha maga kérdez engem A.-ról, akkor óhatatlanul eszembe jut B. is. És ha elviszi, amit A.-ról mondtam, akkor itt marad és nyugtalankodik a B. Illene vele valamit kezdeni, de mivel nem nagyon törődöm, akár a belsőleg adott illendőségekkel sem, vagy kap szavakat vagy nem. Így hát minden szekvencia, prózavers darab, szövegrész, ami ezekben a kötetekben benne van, kész egész – mindegyiknek van eleje és vége, önmagukban megállnak. Van rá egy képem, hogy milyen is ez. Apám vaskereskedő volt. Vas és lőszer. Na, most a lőszerhez hozzátartozik a sörét. A sörét könnyen mágnesezhető – ha egy mágnespatkóval közelít egy sörétes zacskóhoz, akkor egy csomó fürtszerűen ráragad. Olyan lesz ez, mint amikor a méheket kiveszi a kaptárból, és egy faágon ott van egy halmaz méh összeragadva. Így vannak összeragadva ezek a sörétek, és így ezek a szövegdarabok is. Azzal a szabadsággal, hogy lehet őket befejezettnek tekinteni, ugyanakkor mindegyikkel kezdődik valami. A mágnes pedig, ami összetapasztja őket, a képzeletünk.
– És a falevél, az erdő szimbolika?
– Egy-egy oldal egy-egy lepergő falevél. Ősziesen. Búcsúzóban. A sok fa pedig micsoda? A végére 3333 levél lesz. Strófa, szövegdarab. De ott még nem tartunk. Illetve én már készen vagyok, csak a kötet nem tart ott.
– Búcsúzóban?
– Tisztelni kell a halált éppúgy, mint a születést. Nem lehet csak úgy elsomfordálni.
– Miért 3333?
– Kerek szám.
– A hármasnak van jelentősége?
– Nem igazán. Lehetne 1111 vagy 2222 is. A hármas talán azért érdekes, mert ’33-ban születtem. A kettes, mert április 2-án, az egyes pedig, hogy sajnáltam, hogy nem elsején.
– Akkor legitim módon lehetne bolondozni?
– Igen.
– A könyv magát írja című írásban azt állítja, hogy „az ember azonos a fogadalmaival és azok megszegéseinek a történeteivel. Vannak megszegett fogadalmai?
– Vannak hát. Egy ilyen pimasz fráter helybenhagyja magát. Amúgy nem volt olyan sok fogadalmam, mert az, hogy írok, az nem is fogadalom. Politikai fogadalmaim sem voltak, csak az, hogy nem hazudok. Nem szegtem meg. Szerelmek? Most hű leszek. Aztán nem voltam. Baráti, rokoni tartozások. Igen, ilyen szegések inkább vannak, mert akartam jó lenni és nem voltam elég jó.
– Többször ejt szót a lassításról is.
– A szilaj bolondságokat fékezni kell.
– Nem fékeződnek idővel maguktól is?
– De igen, mert megunom őket. Egyik nap tetszik, másik nap nem. Olyan, mint a búvópatak. Annyi minden tetszik, és ehhez képest oly kevéshez van erőnk, időnk, szavunk.
– Van, amit bán?
– Szót, tettet nem. Csak a mulasztásokat. Valamit nem tanultam meg, valakihez nem mentem el, valakiről megfeledkeztem. Aztán késő lett. Elmegy az élet. De igazán ezeket sem bánom. Így adódott. Nem vagyok büszke rájuk.
– Az emlékszövetek a reflexióra is alkalmat adnak. Ki reflektál? A mostani Konrád György vagy az akkori?
– Közös művek. Találok egy szöveget, kihúzok egy papírt valahonnan, nézegetem, ez a része még érvényes, az a mondat már nem. Minden szöveg, ami belekerül ezekbe a könyvekbe, jóvá van hagyva a mai fejemmel. De, azt hiszem, hogy nem rontom őket.
– Csak azért kérdeztem, mert akármilyen régi is az emlék, sokszor átüt rajta a jelen rendszer kritikája. A kötetben több írás is szól a tekintélyuralmi rendszerek természetéről. A jelenlegire is gondol ilyenkor?
– Persze. Valamennyire diktatúra ez is, valamennyire meg nem.
– Mennyiben nem?
– Nem csuk be, nem öl meg. Annak idején, az előző rezsimben, tehát ’89 előtt azt mondtam, hogy én megvolnék ezzel a renddel, ha szabadon utazhatnék és publikálhatnék. Tulajdonképpen publikálhatok és utazhatok is. Ennek, ami most van, már vagy négy változatát éltem végig, mert volt a Horthy-rendszer és a Szálasié között is különbség. És volt a Rákosié és a Kádáré között is. Azokon belül meg hány és hány periódus. Nincs ez másként most sem.
– Tud azért jól lenni benne?
– Persze. Én mindig jól vagyok. Pont nekik legyek kiszolgáltatva a kedélyemmel? Annál nagyobb hülyeséget nem is tehetnék. Amíg nem bántanak, addig jó így.
– Néha azért bántják.
– Eddig még senki sem kólintott fejbe.
– És a szavak?
– Tudja, kutyaugatás, macskanyávogás, disznóröfögés nem hallik az égig. Éppen a napokban hívott fel a Párizsban élő lányom, Dorka, aki, szegényke, le van maradva az itteni gyors eseményekről, hogy azt olvasta, hogy nem volna baj, ha meghalnék. Ezt ez a Bayer írta. Meg hogy úgy nézek ki, mint egy hiéna. Megnéztem magam a tükörben, milyen egy hiéna.
– Azért van egy csomó indulat a szavaiban. A szövegeiben. Az Öreg erdő szövegeiben is.
– Persze. Világos. Hát utálom. Kertész Imrével úgy ismerkedtem meg és barátkoztam össze, hogy itt járt el az utcánkban, amikor a stúdiójába ment. Kérdem tőle, hogy vagy? Hát hogy lehetnék? – felelte.
– Nem vagy jól?
– Te kérded?
– Miért?
– Hát ezek… szörnyű alakok. És akkor éreztem, hogy helyben vagyunk. De attól még igyekszem jól lenni. Nem vagyok ellensége magamnak. Meg hát nehezebb a zsarnok élete. Mert fél. Mert elkapatja magát, egyre többet mer csinálni, egyre több stiklit, egyre több hazugságot, és tudja, hogy ez most talán már veszélyes…
+1 kérdés
– Azt is mondja az Öreg erdő egyik írásában, hogy az irodalom nyelvi tünemény, és hogy csak a nyelvi csoportosítását látja értelmesnek. Hogy áll a fordításokhoz? A saját műveit is tizenakárhány nyelvre fordítják.
– Furcsálkodva nézem őket. Látom, hogy nagyjából az, amit írtam, de mivel rosszabbul tudok franciául vagy angolul vagy németül, mint a fordító, ezért nincs jogalapom ahhoz, hogy megbíráljam a fordításokat. A szerző mélyen meghajol a fordítói előtt. Csak magyarul tudok írni. A Berlini Művészeti Akadémia elnökének az előadásait dicsérték. Valójában német fordítóm és barátom, Hans-Henning Paetzke kölcsönözte nekem a találó német szavakat.
FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM
Nem kronologikus flaneur
RÉSZLET KONRÁD GYÖRGY ÖREG ERDŐ (ÁSATÁS 2.) CÍMŰ MŰVÉBŐL
Kalligaro egy gólem, egy felpumpált és saját lábra állított kísértet. Itt rakom össze önök előtt, napról napra, bemegyek a műhelybe, és ezt a nagydarab fickót, ahogy a gyalupadon, a munkaasztalon hanyatt fekszik, növesztem, faragom. Hébe-korba felszisszen az uraság. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy csak a meleg együttérzés köt hozzá egy majdnem illetlenül létezni akaró személyhez, a hajcsáromhoz, aki általam akar megvalósulni. Hova siet, uram? Még mindig élni akar? Pedig már itt a záróra. Kalligaro egy talált név, egy nekem kedves helyen betonba vésett név, tisztes iparosoké egykor, nem járok utána, volt belőlük több is. Nekem kissé baljós, bűvészies, szélhámosságoktól sem mentes, de basszus dörgedelmeket is ereget, torokból dünnyögve, elismerem, hogy ez a kétes figura, meglehetős átalakulási képességekkel rendelkezik. Mondjuk, az a részem, aki beszél, aki pontokat és helyeket tűz bele az eliramló öröklétbe. Nőket és férfiakat, a vendégeit kikíséri a kapuig, a kocsiig, integet nekik, ők is integetnek, és ebben a pózban meg is maradhatnának; de ők mennek tovább, mennek a sűrűségbe a közélettel és a megélhetéssel súlyosan összefüggő teendőik közé. Jobb híján Budapesten és Berlinben marasztalják a teendői, és máshol, ahova hívják Kalligarót, ahol fizetik az útiköltségét és a beszédét, és ha kibúvik az odvából, azért búvik ki, mert valami megjelent, tőle vagy mástól, és neki arról nyilvánosan vélekednie kell. Ha egyszer megtette, miért ne tenné máskor is, ne kényeskedjen, ne szeszélyeskedjen. Valaki akar valamit, Kalligaro nem szól, nézi, hallgatja. Majd valahogy kivágja magát, lépésenként húzódik vissza, leltározza a fogyó készletet, a területet, amely még az övé. Mindenki másnak valóságos, mert rajtuk kívül van, önmagának azonban nem valóságos, mert önmagán belül van. Bajlódhat akármely szervével, viselheti az elévülés nyavalyáit, de Kalligaro itt keletkezik, írva, és olvasás által másoknak átadva. Talán sohasem fog kiszabadulni a kötelesség és az ügyek világából, és csak ritkásan élvezheti a visszanézés luxusát. A még öregebbeket nézve fél a test gépies mohóságától, hogy bár a szellem kialvóban, farkasétvággyal esznek. Látja őket táplálkozási csatornának, amely az etetés érdekében még egy parányit használni tudja az agyát. Hallgatja az elme megkövesedett töredékeit és az érzelmes kijelentéseket, egy éber étvágy eszközeit. Kevésbé megalázó távozási módot kér a sorstól. Évtizedről évtizedre lépegetett, sok türelmetlen ember zavaros története vonult el mellette.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
