Benedek Miklós: 'Csak a bölcseken tudok mosolyogni. A hülyeségen nem tudok nevetni'

– Különös, nehéz sors lehet egy híres apa és egy többszörös olimpiai bajnok nemzeti kedvenc között középsőnek lenni. Hogy viseli ezt a szendvicslétet?

– Ezt én nem érzem így. Azt szoktam mondani, hogy több vagyok, mint az apám volt, de kevesebb, mint a fiam.

– Össze lehet hasonlítani a sportot a színházzal?

– Abszolút. Mindkettő egy gonosz játék.

– A Kossuth-díj ezek szerint olyan, mint egy olimpiai bajnoki cím?

– Most, hogy mondja, igen. Egyébként Tibortól kaptam a legnagyobb bókot. Felhívtam, amikor megtudtam, hogy én is kapok Kossuth-díjat, és azt mondta, borzasztóan örül. Két dolgot kívánt: az ő olimpiai bajnoki címét és az én Kossuthdíjamat. De az utóbbit jobban. Ez nagyon megható volt, nem is hittem, hogy ilyesmire gondol.

– Jó gyerek?

– Nagyon. Mind a kettő. Igazi szívgyerekek.

– Jól gondolom, hogy ön szerint egy apának aligha lehet fontosabb bármi is, mint a fiai szeretete? Egyszer egy interjúban valami olyasmit mondott, hogy az édesanyjával élt, de az apját szerette.

– Nem voltak egyszerűek a viszonyok, anyám és apám tűz és víz. Válás után a bíróság anyámnak ítélt, de én többször meglógtam, mert apámmal szerettem volna lenni. Apámnál – emlékszem – nagy, süppedő fotelek voltak és hatalmas könyvtár. Otthon meg minden olyan szürke és unalmas volt. Ráadásul anyám drákói fegyelmet tartott.

– Milyen volt az élet Benedek Tiborral, a kor ünnepelt komikusával?

– Csodálatos. Képzelje el, hogy amíg a lipótvárosi lakásából a kávéházig elsétáltunk – ez egy tízperces út volt, ami legalább másfél órát tartott – millióan megállították, csak hogy szót váltsanak vele. Én büszke voltam az apámra, egyszerűen imádtam őt. El sem tudtam képzelni másfajta életet magamnak.

– Nehéz elképzelni, hogy fiatal színészként nem nyomta agyon az apja emléke.

– Nagyon fiatalon vesztettem el őt. Engem inkább az apahiány nyomasztott, nem az ő nagysága. Később meg az, hogy nem tudtam tanácsot kérni tőle, nem tudtam megbeszélni vele, amit csináltam. Engem az se zavart, hogy pályám elején, amikor rólam írtak, odabiggyesztettek egy zárójelet, hogy a „Benedek Tibor fia”. Mint ahogy ma sem zavar, hogy most meg a Benedek Tibor apukája vagyok.

– Sok mindent örökölt az édesapjától. A humorát, a hangját, a kabarét mint műfajt. Sosem érzett kísértést, hogy átvegye a régi szerepeit? A Budapest Orfeum után biztos hatalmas siker lehetett volna.

– Sosem. Egy időben, évekkel ezelőtt kérték, hogy lépjek fel az ő régi számaival. A gyalogossal, a Zacsekkel. A bájglival. Nem vállaltam. Pontosabban egyet, amit a Verebes írt, azt elvállaltam, az nagyon jól sikerült. Azt nekem írta meg Hollósi Fricinek és Végvárinak. De sosem tévedtem arra az útra, hogy én őt utánozzam. Én nem vagyok ő, sosem akartam az lenni.

– Mindig színész akart lenni?

– Igen, gyerekkorom óta. Mást el sem tudtam volna képzelni. Amikor kezdők voltunk, főiskolások, sokat jártunk együtt Tordyval, Tahival, Szombathyval meg Koltai Janóval. Mentünk az utcán, megállítottak minket, és tőlük mindig kértek autogramot. Ők már ismertek voltak, tudniillik rengeteg filmben játszottak. És akkor mi ott álltunk hátul mint kezdők, és abban reménykedtünk, hogy egyszer majd minket is felismer valaki.

– Ha már összevetettük a színházat a sporttal: a sportoló állandóan elemzi magát, százon ennyi a részideje, kétszázon annyi. Ön most hetvenéves, mondjuk ez a négyszáz vegyes háromnegyede. Elégedett az részeredményével? Elérte, amit akart?

– Nem tudom. Vannak évek, amikor az ember azt hiszi, hogy igen, aztán van, amikor a hiányérzet erősebb; hogy mit nem tudott eljátszani vagy mit nem engedtek eljátszani neki. Általában rendben voltam, azt hiszem, de voltak napok, amikor azt éreztem, hogy bezárom az ajtót, és soha többet a színháznak még a közelébe se megyek.

– Mint Al Lewis? A színész, akit a Napsugár fiúkban játszik?

– Abszolút. Bár az is kétértelmű. Abban is benne van, hogy végleg elköszönt ugyan, vette a kalapját, de azért állandóan várja a telefont, hogy hívják a színházból, hogy csak most, hogy csak még egyszer.

– Mikor volt ez az időszak? Amikor Alföldi elküldte a Nemzetiből?

– Nem, az nem olyan volt. Az rosszul érintett, de nem. Inkább a Nemzeti megalakulásakor, amikor Schwajda megrendezte a Vihart. (Benedek a főszereplőt, Prosperót alakította – a szerk.) Tudja, én mindig nagyon jó barátságban voltam Schwajdával, ezért is fájt, amit akkor vele csináltak. Szerintem ő egy kiváló színházi ember volt, egyet nem kellett volna, megrendezni akkor a Vihart. Ez egy nagyon komplikált darab, és akkor ő erre nem volt alkalmas. Nem művészileg, emberileg. Megkezdődött a próba tízkor, őt már fél tizenegykor hívta a miniszter, a kivitelező, az államtitkár. És ez így ment hat hétig. Láttuk, hogy ezzel nagyon nagy bajok lesznek. Ő ebben is végtelenül tisztességes volt: behívott, és azt mondta, hagyjuk el. Ne legyen bemutató. Érezte, hogy ez nagy bukás lesz. De a színészek akkor és azóta is mindent megoldanak, ha a körülmények úgy kívánják, úgyhogy mi maradtunk. Azt mondtuk, csinálunk egy főpróbát, és ha ott minden rendben lesz, akkor megtartjuk a premiert. Így csak egy nappal kellett elhalasztani a bemutatót, és utána hetvenöt telt házas előadásunk volt. És még csak nem is volt sikertelen. Nem azt mondom, hogy a legsikerültebb előadásunk volt, de számos hibájával együtt tisztességesen meg volt csinálva. A kritika viszont a sárba rántotta. Keltettek a színház körül egy mesterséges hisztériát, Schwajdát elmondták mindenféle politikai megbízottnak, megkérdőjelezték az én tehetségemet, a főiskolai tanárságomat. Belekerültem egy olyan politikai térbe, amiben sosem kívántam volna lenni.

– Akkor gondolta, hogy veszi a kalapját, és elmegy?

– Igen, akkor nagyon kacérkodtam a gondolattal. De aztán jött Jordán Tamás, aki rendbe rakta a színházat. Aztán jött Alföldi, akitől sok szép dicséretet kaptam a korábbi szerepeimre. Egyszer azt mondta, szar a darab, de én jó vagyok benne. Még évekig megvolt az a gratuláló SMS, amit Az ötödik pecsét után küldött.

– Csak éppen nem osztott önre szerepet.

– Egyet sem. Pontosabban egy kisebb szerepre ki voltam írva, de azt is kihúzták. Egy darab olvasópróbán vettem részt. Aztán másfél év után kirúgott.

– Ráadásul – ahogy hallani – egyetlen szó nélkül. Azóta sem mondta el, mi lehetett az oka a kirúgásának. Sosem beszélték meg Alföldivel, hogy mi volt a baja önnel?

– Nem találkoztunk.

– De azért csak hallott ezt-azt?

– Na jó, valójában azért elmondta ő, hogy mi a baja: a második évben mondta egyszer, hogy neki nincs ideje bebizonyítani, hogy én jó vagyok.

– Ezt hogy értette?

– Ez azt jelentette, hogy neki a próbákon nincs ideje nekem megmagyarázni, hogy ő mikor mire gondol, inkább olyan színészekkel dolgozik, akiknek ezt nem kell magyaráznia. De ez hülyeség volt, ebben nem volt igaza. Én mindent el tudok játszani, amit rám osztanak. Eljátszom a telefonkönyvet, sőt a vasúti menetrendet is. Inkább az a vélekedés lehetett e mögött, hogy én egy másik világhoz tartozom, egy másik iskolához, amit ő nem szeretett. Mondhatta volna ezt is, de nem tette.

– Megsértődött?

– Inkább csak meg voltam bántva. De voltaképpen hálás vagyok neki, amiért kirúgott, mert én azóta egy sor nagyszerű szerepet játszhattam el mindenfelé, rendezhettem.

– Ezek szerint akkor sem érzett elégtételt, amikor később Alföldit is kirúgták.

– Nekem Alföldivel szakmai vitám volt. Neki volt egy sor jó rendezése és sok olyan, ami nem tetszett. De ez szigorúan művészi kérdés. A kirúgása meg politika. Ha valakit nácik lökdösnek le egy színpadról, az egészen más. Ha akkor megkérdezik, én abszolút kiálltam volna mellette.

– Ön nem egy hangosan politizálós fajta, ha szabad így fogalmaznom.

– Kocsmapolitizáló vagyok. A büfében sokat beszélgetünk a napi ügyekről.

– Ha megkérnék, hogy álljon ki és mondja el, mit gondol a világról, megtenné?

– Nincs hozzá tehetségem. Az nem az én műfajom. És talán nem is az én dolgom. Ez nem olyan, mintha az ember Luciferként kiáll, és jól odamondogat. Ennek van egy csomó hozadéka. Akkor jön ez a párt meg az a párt, hogy álljak ide, menjek oda. Még haknizni sem járok sehova, gondolja, hogy elmennék fellépni egy politikai pártnak?! És tudja, kényelmetlen, rossz érzés látni a kollégát este a Tragédiában, és aztán eszembe jut, hogy a híradóban meg mutatták a barikádokon.

– Többen a kollégái közül ma úgy gondolják, hogy ez is dolga a színésznek.

– Én nem hiszem. A színész legyen színész. Ahhoz ért, azt várják tőle.

– Ön már régóta színész volt, mégis 1980-ban, a Budapest Orfeum című kabaréban ismerte meg az ország. Kabarettista lett, nem bánta?

– Számomra a kabaré mindig is az egyik legfontosabb műfaj volt. Itt, Kelet-Európában pontosan értjük, miről is szól ez az egész: mindig akkor volt a legvirulensebb a kabaré, amikor a legnagyobb vészben éltünk. A gettóban, a munkaszolgálatban, az ötvenes években írták a legjobb kabarétréfákat. És én azt hiszem, elég jól értem a fekete humort. Mondjuk, hogy ehhez értek.

– A Budapest Orfeumnak hatalmas sikere volt, talán ma is lenne rá igény.

– Lehet, bár nem hiszem, hogy hetvenévesen a Sári szentemre kellene táncolnom.

– Mit gondol a mai kabaréról? A stand upos fiúkról?

– Semmi közöm hozzájuk. Nagyon kevesen vannak a maiak közül, akiken tudok nevetni. Tudja, mit? Egy Megyesi Gusztáv-cikken többet nevetek. Ahogy öregszem, egyre inkább csak a bölcseken tudok mosolyogni. Nem is nevetni, csak mosolyogni. A hülyeségen nem tudok nevetni.

– Talán apai örökség, de önről valahogy mindig az a kép marad meg, hogy alapvetően szomorú, melankolikus ember. Tényleg az?

– Mondjuk azt, hogy minden, ami engem korábban érdekelt a társadalomból, az most inkább begörcsöltet. Az ember reggel felébred, bekapcsolja a rádiót, és rögtön mellbe üti minden. De ugyanakkor az, hogy ne kapcsoljam be a rádiót, ne nézzem a tévét, ne éljek ebben a világban, azt meg nem lehet. Szeretek dühöngeni, ami rémes, mert egy csomó energiát elvisz és görcsbe húzza az ember gyomrát. Furcsa, veszélyes világ ez. Bárki, egy őrült megnyomhat egy gombot és vége. De azt is tudom, hogy nem vehetem magamra a világ baját. Milyen jogon? Én csak egy színész vagyok, akinek az a dolga, hogy akármi történik is odakint, este be kell jönnöm a színházba, és meg kell nevettetnem azokat az embereket, akik pont ugyanazokat a híreket hallgatják egész nap.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!