- A gazdagok rettentő mobilak: ha úgy érzik, túl sokat kell fizetniük, seperc alatt továbbállnak
- Az emberek mintegy 80 százaléka csúszik egyre lejjebb, egyszázaléknyi csúcsragadozó él mindössze érdemi luxusban
- A gazdagok megadóztatása nem visz szavazatokat ott, ahol a 120 ezer forint is álomjövedelemnek számít
Az a probléma, hogy Magyarországon a felső tízezer ötezer fő – Bödőcs Tibor szíves közlése szerint. A humorista poénja maga a szikár társadalmi valóság. 2010 óta átalakult a társadalom szerkezete (egész pontosan elfolyt). Így nincs értelmezhető politikai/gazdasági elit, rétegzett középosztály, artikulált szegénység. Léteznek az übergazdagok, kitapintható egy felsőközéposztály-töredék, illetve akadnak csoportok, akiket élethelyzetük ír le (például az, hogy pályakezdő fiatalok, vidéki értelmiségiek, és így tovább), illetve vannak – hatalmas tömegben – a relatív és mély szegénységben élők.
Hogy ki hova kerül a (felső-középosztály alatti) kvázi masszában, azt egyetlen dolog dönti el: a munka. Pontosabban az, hogy van-e, avagy nincs. De így vagy úgy, a magyar társadalom 80-85 százaléka masszívan csúszik lefele.
Nem pénz, élet
Épp ezért, az a politikai erő, amelyik azt hirdeti, hogy „Fizessenek a gazdagok!” (lásd: a szocialista Botka László kampánya) nem ütközik komoly társadalmi ellenállásba, és nem kell szavazatvesztéstől tartania. (Az MSZP miniszterelnökjelöltje az 1 millió forint feletti jövedelmekre, a 100 hektárnál nagyobb birtokokra, illetve a 100 millió forintot meghaladó vagyonra vetne ki luxusadót.) Nem véletlen, hogy a rendszerváltás óta egy kivételével gyakorlatilag az összes kampány gazdasági-populista ígéretekre épült (lásd keretes írásunkat). Most azonban más a helyzet: Botka László nem direkt pénzt (béremelést vagy szociális juttatásokat) ígér, hanem áttételes életminőség-javítást. Magyarán: azokat az ellátórendszereket tenné rendbe a gazdagokból beszedett adóból, melyek működése alapvetően befolyásolja a mindennapokat.
És ezzel Botka egy új célcsoportra fókuszál: a dolgozói szegénységben élők tömegére.
Újszegénység
Az 2010 előtt sem volt kérdés, hogy van az úgynevezett a túlélésért küzdő szegényemberek tábora, ami ma mintegy 2,5-2,6 millió embert számlál. (Ez a réteg félmillióval terebélyesedett az utóbbi 7-8 évben.) Viszont azok köre, akik a létminimum (összege körülbelül egy főre vetítve 87 ezer forint) alatt élnek, mintegy 4,2 millióra duzzadt. (Lenne ez jóval nagyobb is, ha mintegy 350 ezer magyar nem megy külföldre.) És ebben a tömegben már ott vannak a „dolgozói szegények”. Új keletű jelenség (érdemben 2010 óta létezik), hogy családok – akár két keresővel is – a nincstelenség szélén tántorognak. Ezt hívják dolgozói szegénységnek. Csak becsülni lehet, hányan vannak ilyen helyzetben – 2-2,5 millió (dolgozó) főről lehet szó. Akiknek gyakorta az úgynevezett elsődleges igényeik (esznek, bérletet vesznek, gyógyszert fizetnek, ruházkodnak, és így tovább) között kell dönteniük.
A munkavállalók 80 százaléka a mintegy 175 ezer forintos nettó átlagbér alatt keres. Értik: az átlag alatt. Ez azt feltételezi, hogy embertelenül egyenlőtlenül oszlanak meg a jövedelmek. És tényleg: ahhoz, hogy valaki bekerüljön a társadalom legjobban kereső 10 százalékába, mindössze az átlagbért plusz húsz százalékát kell keresnie. Magyarán mintegy havi 220 ezer forintos fixszel bárki számíthat „szupergazdagnak” – persze csak a szó statisztikai értelmében.
Ez a summa ugyanis legfeljebb a klasszikus kispolgári létet fedezi, gazdagságról szó nincs.
A csúcsragadozók
Hogy akkor még is kik dúskálhatnak, arról csak találgatni lehet. A leggazdagabb 10 százalékot is egy jövedelmi-gazdasági szakadék szeli ketté. Hiszen ezt a vagyont nyilván nem azok a „statisztikagazdagok” dolgozzák fel, akik a nettó átlagbérhez közelítenek. Úgy tűnik: a „legtöbbet kereső” 10 százaléknak is csak a tizede számít. Ebből a 100 ezer emberből a különböző kutatások szerint mintegy 80 ezren kereshetnek 500 ezer forint fölött, hogy ebből hányan kaszálhatnak 1 millió forintot vagy annál is többet (azaz tartoznak a luxusadó-célcsoportba), nos, arról csak becslések szólnak (lásd: keretes írásunkat). És persze az 1 százalék csúcsragadózóit az a pár száz fő jelenti, akinek havi jövedelme eléri a pár százmillió forintot. (Példának okáért Mészáros Lőrinc a cégeiből évi 3,5 milliárd forintot vett ki korábban osztalékként.)
Szolid igények
Azonban az átlagember nem néz a csúcsra, sokkal szelídebbek az igényei. Hogy ki tekinthető gazdagnak, az relatív. Két számból érdemes kiindulni. A társadalom legszegényebb tíz százaléka úgy gondolja: 120 ezer forintból prímán meg lehet élni. A leggazdagabb decilis szerint viszont legalább 300 ezer forint kell a gondtalan mindennapokhoz. Ökölszabály szerint viszont a „vágyjövedelem” kétszeresét már gazdagságnak tekintik az emberek, azaz a havi 600 ezer forintos havi bevétel már egyértelműen annak számít a társadalom 90-95 százalékánál.
A társadalom legszegényebb
20 százalékára – fejenként – mintegy 38 ezer forint havi kiadás jut, a leggazdagabb 20 százalék tagjaira viszont 124,1 ezer forint.
Nincs tartalék
Nagyon csalóka az a mondás, miszerint 11 776 milliárd forint (értsd: pénzügyi eszköz) a háztartások együttes vagyona, amiből egy famíliára átlagosan 2,9 millió forint jut. Csakhogy ebben az esetben hiba lenne az átlagra hagyatkozni: mivel a leggazdagabb 20 százalék birtokolja a háztartások teljes vagyonának mintegy 62 százalékát, a családok 40-50 százalékának gyakorlatilag egy vas félretett pénze sincs, legyen szó bankbetétről vagy állampapírról. Ráadásul a „pénzügyi javakat” durva tartozásállomány is ellenpontozza: összesen 5896 milliárd forinttal tartozik a lakosság, ez egy háztartásra vetítve 1,4 millió forint (persze átlagosan – és kapásból majdnem a felére csökkenti az átlagos pénzvagyont).
100 ezer
forint körül mozog az átlagos (egy főre vetített – csecsemőkkel, nyugdíjasokkal, munkanélküliekkel is számoló –, havi nettó) jövedelem
7301 milliárd forint a háztartások 20 – leggazdagabb százalékának – pénzügyi vagyona. Ez pro forma azt jelenti, hogy mintegy 640 ezer família átlagosan mintegy 11,4 milliárd forint értékben gazdag. Csakhogy ez koránt sincs így, itt is a top egy százalék a legnagyobb felhalmozó – azaz a „gazdagadóztatási program” ebben az esetben sem visz el túl sok szavazatot.
600 ezer fővel bővült a középosztály
a kormány szerint
– ez a mondás azonban csak akkor igaz, ha a kabinet a dolgozói szegényeket is immár a középosztály részének tekinti. Persze ha nincs valós felemelkedési esély, akkor a társadalmi mobilitás fogalmát a statisztikai mobilitás váltja ki.
Pénzre voks
Az MDF-et (a kommunistátlanítás ígéretén kívül) az segítette hatalomba, hogy mindenki azt várta, hogy a demokrácia visszaemeli a zuhanni kezdő életszínvonalat: a földosztás helyzetbe hozza a gazdákat, megmenekülnek az állami cégek, szelídülnek az elszálló árak.
Horn Gyula MSZP-jét az újra 3,60-as kenyér hite juttatta kormányra, és a sok-sok megkurtított szociális ellátás visszaállításának reménye.
Medgyessy Péter azért vehette kezébe a kormányrudat, mert elhitték neki, hogy a közszolgák bérét tényleg 50 százalékkal emeli.
Gyurcsány Ferenc pedig azért folytathatta 2006-ban, mert a közterhek csökkentését ígérte (pár hónapra le is vitte még 2005-ben 25 százalékról 19 százalékra az áfát).
Orbán Viktort pedig azért választották meg, mert úgy tűnt: visszaigazítja a Bajnai Gordon által beszüntetett juttatásokat (többek között a 13. havi nyugdíjat).
- - -
Bármikor
arrébb mehetnek
A társadalom nagyjából fele vagyontalannak számít, vagyis kevesebb mint 7 millió forintnyi „értéket” birtokol, további 45 százaléknak 7 és 70 millió forint közötti vagyona van, és csupán a magyarok 5 százaléka rendelkezik ennél többel – ez derül ki a Tárki 2016-os Társadalmi Riport vagyoneloszlásra vonatkozó adataiból. Ezekben az összegekben benne van minden, főként ingatlanok, pénzzé csak nehezen tehető földvagyon. Jelentős készpénzállománnyal csak a társadalom legfelsőbb rétegei rendelkeznek.
Az utóbbi időben kétségtelenül javult a lakosság megtakarítói pozíciója és csökkent eladósodottsága, de még mindig kicsi a komoly tartalékokkal rendelkezők aránya.
„Ha arra történik kísérlet, hogy megadóztassák a leggazdagabbakat, az vagy nagyon kevés embert fog elérni, vagy olyanok is beleesnek, akiket a társadalom nem tart nagyon gazdagnak. A dilemma az: hol húzzák meg a jövedelemhatárt, amitől valakit gazdagnak minősítenek. Ha ezt évi körülbelül 5 millió forint körül határozzák meg (ami azért nem annyira nagyon sok), akkor ez az adózók körülbelül tíz százalékát érinti.
Ha a »gazdagság« határát havi egymillió forintos bruttó jövedelemnél (évi körülbelül 12 millió forintnál) húzzák meg, akkor az adóbevallások alapján körülbelül az adózók kicsit több mint egy százaléka, 50-60 ezer ember fizet” – mondja Tóth István György. A Tárki vezérigazgatója, úgy gondolja, ennek a szűk rétegnek az extraadóztatása az államháztartás bevételeit nem feltétlenül növelné jelentősen.
Ráadásul közülük sokan vannak cégtulajdonosok, vállalkozók, akik viszonylag szabadon játszhatnak azzal, hogy veszik ki a jövedelmüket a cégből (például osztalékként), vagyis könnyen kicsúszhatnak a kritikus sávból. Emellett a csúcs, a felső egy százalék nagyon mobil, könnyen előfordulhat, hogy ha egy számukra kedvezőtlen adófajtát vezetnek be, elmennek az országból, ők pillanatokon belül képesek a vállalkozásaikat egy kedvezőbb adózású országba vinni.
„Ez a gond egyébként a jelenleg emlegetett egyszerű javaslat mellett egy cizelláltabb progresszív adózás mellett is fennállna. Ha nem számít az államháztartási bevételi hatás, akkor persze bármit lehet javasolni” – teszi hozzá Tóth István György. Nagyon keveset lehet egyébként tudni a leggazdagabb 5 százalékról, nagyon nehéz elérni és szociológiai módszerekkel vizsgálni ezt a kört, mert a lakossági felmérések jellemzően nem terjednek ki rájuk.
A Tárki éppen mostanában dolgozik egy a jövedelemeloszlás tetejét (a „gazdagokat”) is lefedő vizsgálat koncepcióján, ami alapján talán többet lehetne tudni.
Magyarországon az emberek attitűdjeit vizsgáló kutatások szerint nagyon sokan gondolják úgy, hogy túl nagyok az egyenlőtlenségek, vagyis a kutató szerint népszerű lehet egy olyan politikai program, ami ezek csökkentését tűzi ki célul. Elterjedt az a vélemény is, hogy Magyarországon igazán meggazdagodni csak tisztességtelen és illegális tevékenységek útján lehet.
„Kérdés, hogy amikor valaki a gazdagok megadóztatásáról beszél, akkor a tisztességesen meggazdagodottak nagyobb társadalmi felelősségvállalását szeretné elérni, vagy a tisztességtelenül szerzett vagyonokat szeretné valahogy csökkenteni” – veti fel a kérdést Tóth István György, aki szerint a második eset nem feltétlenül adózási probléma.
A világon mindenhol „divatos” dolog a gazdagok megadóztatását célzó politikáról gondolkodni,
különösen Thomas Piketty francia közgazdász A tőke a 21. században című bestsellerművének megjelenése óta, amely rámutatott: a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek az USA-ban és a fejlett országokban a 20. század eleje óta nem látott mértékben megnövekedtek. Ugyanakkor az átlagjövedelmekhez hasonlóan a magyar vagyonok nagysága nem mérhető az amerikaiakhoz vagy a nyugat-európaiakhoz, de még Közép-Európában sem rúgnak labdába a leggazdagabb magyarok. A középosztály tetejének jövedelmei pedig vásárlóerejüket tekintve az osztrák alsó középosztályéval tudnak csupán versenyezni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!