Nincs mit mérni rajtuk

„Az elsős kislányom osztályában már a második héten betűelemeket tanultak. Nem volt semmi türelmi idő, pedig az első hetekben a gyerekek tulajdonképpen még óvodások, akik teljesen új környezetbe, új emberek és új elvárások közé kerülnek.
Most már felmérőket, teszteket írnak, amelyeknek ugyan százalékban adják meg az eredményét, a tanító mégis elmondja nekik, hogy milyen jegyet kapnának rá, ha lenne osztályozás elsőben. Kapnak piros és fekete pontokat, még a magatartásukra is, de mivel ezekhez nincs szöveges értékelés, fogalmam sincs, hogy valójában miben kellene segítenem” – meséli egy elsős anyukája, akit sokkoltak az iskolában az első hónapokban tapasztaltak. Azt mondja, eleinte maga is vizsgaként élte meg a gyerek iskolai teljesítményét, úgy érezte, tulajdonképp őt kérik számon: vajon eleget mesélt, eleget gyurmázott-e a kislánnyal az előző hat évben. Ahhoz, hogy el tudja engedni ezt a stresszt, az kellett, hogy a gyerek egy feszültebb otthoni feladatmegoldás során elsírja magát. „Akkor rájöttem, hogy nem szabad így kezelnem a helyzetet, mert az én feszültségem átragad rá, és a tanuláshoz való viszonyát egy életre megpecsételheti. Azóta csak dicsérem és biztatom, és abban erősítem, hogy nyugodtan hibázhat. Az ellenőrzött feladataiban továbbra is a hibák vannak kiemelve. Előfordult, hogy inkább egészen mást olvastam fel neki, mint amit a tanító pirossal odaírt, hogy ne veszítse el a lelkesedését” – mondja a szülő, aki egyébként azt tapasztalja, hogy a pedagógus szereti a gyerekeket, sok iskolán kívüli programot is szervez, viszont valószínűleg régi beidegződések dolgoznak benne, amelyeken nem tud vagy nem akar változtatni. Pedig nem valószínű, hogy az iskola vezetése várná ezt tőle, mert a többi első osztályban más a tanítók hozzáállása.


Mindenhol más

„Amennyire izgultunk az iskola miatt, annyira megnyugodtunk decemberre: a kisfiam nem látott még fekete pontot, sőt az álságos zöld pontot sem ismeri. Csak mosolygó fejecskék vannak a munkafüzeteiben, minden kis erőfeszítésért megdicsérik, és emiatt nincs rajta nyomás, csak a vágy, hogy még több dicséretet kapjon. A tanítónők nem adnak haza feladatot, de azt kérték tőlünk, hogy az iskolában elkészített leckét nézzük meg otthon a gyerekkel és dicsérjük meg a munkavégzését” – egy másik anyuka története arra mutat rá: nagyon különböző lehet, hogy mi történik egy első osztályban a gyerekekkel, és ez leginkább a tanító hozzáállásán múlik.

„A kisfiam múltkor megmutatta az otthoni gyakorlás eredményét a tanító nénijének, aki azt mondta neki: büszke vagyok rád. Ennél nagyobb motivációt nem  lehet elképzelni. A betűkkel és a számokkal nagyon lassan haladnak, 6-7 betűt vettek például december közepéig, így nem marad le senki” – mondja az édesanya. Ahány elsős szülőjével beszéltünk, annyiféle történetet hallottunk: van, ahol már az abc végénél járnak, máshol még el sem kezdték tanulni a betűket, inkább rajzolnak és hangkapcsolatokat énekelnek.


Osztályozni a járni tanuló babát

„Jelenleg nincsen egységes koncepció arra nézve, hogy mi lenne ideális. A pedagógusok jelentős része valamilyen tankönyv vagy intézményi elvárás alapján dolgozik. Így vannak olyan elitnek számító iskolák, ahol rohannak, és van, ahol ráérősebben haladnak. Úgy gondolom, hogy az összes betűt decemberben biztosan nem kell tudni, mert ha mind a 44 betűt megtanítják az első félévben, az magában hordozza azt a veszélyt, hogy keverni fogják őket, és sérül az összeolvasási képesség. Amikor a gyerek iskolába kerül, vágyik arra, hogy megtanuljon olvasni, megismerje a betűket. Éppen ezért azt is károsnak tartom, ha még egyáltalán nem kezdték el az abc-t” – mondja az olvasástanítás kapcsán Ungár Ágnes, a Rákospalotai Meixner Általános Iskola igazgatója, aki szerint a legjobb az lenne, ha már az elején  elkezdenének betűket tanulni az elsősök, de nem ömlesztve, gyors tempóban, hanem kellő időt szánva rá. Ugyanis ennek a folyamatnak a során fejlődik ki a gyerekeknek az a készsége, hogy a betűket össze tudják kötni a hangokkal, ez pedig nemcsak az olvasáshoz, hanem az íráshoz is elengedhetetlen.

Talán még nagyobb kérdés, hogy kell-e, és ha igen, hogyan érdemes értékelni ebben az életkorban. Ebben is nagy különbségek vannak, a pedagógusok gyakorlatilag a saját szájuk íze szerint alakítják ki a pont- vagy pecsétrendszerüket, bár egyáltalán nem lenne kötelező ehhez az eszközhöz nyúlniuk.

„A gyerekeket első osztályban értékelni olyan, mintha egy járni tanuló babát osztályoznánk. Ez egy folyamat, és ha már az elején azt mondjuk: te nem vagy elég jó, azt nem tudják pszichésen feldolgozni és könnyen beleragadhatnak a rájuk osztott szerepbe. Ebben az életkorban kizárólag a pozitív értékelés, a megerősítés, a biztatás tud motiváló lenni. Mindenfajta pontozás, jutalmazás egyfajta rangsort állít fel, amelyben elhelyezi a gyereket, aki eszerint kezd el működni. Ha nem elégedett a helyével a hierarchiában, akkor szorongani kezd, vagy elfedi ezt az érzést egyfajta destruktív magatartással” – mondja Ungár Ágnes, aki éppen ezért kifejezetten károsnak tartja a gyerekek értékelését ebben a szakaszban. Hozzáteszi: a gyerekek fejlődési üteme között is óriási eltérés van, egy osztályon belül akár 9 hónapos különbségek is lehetnek életkorban, ami ilyenkor még rengeteget számít.

„Ha a gyerek lassabban fejlődik, egyáltalán nem jelenti, hogy rosszabb képességekkel rendelkezik, egyszerűen csak más utat jár be. Éppen ezért a hasonlítgatásnak, értékelésnek csak sokkal később van értelme, félévkor egyszerűen még nincs mit felmérni” – teszi hozzá az igazgatónő, aki szerint ilyenkor még csak azt lehet elvárni, hogy az iskolai szocializáció megtörténjen. Vagyis az elsősök alkalmazkodjanak az új körülményekhez, a napirendhez, és tudják az osztálytársaik nevét.

A pedagógusok sokszor az igazgatóra, az iskola elvárásrendszerére hivatkoznak, amikor sietnek a tananyagban az elsősökkel, ugyanakkor ez sok esetben valójában csak egy belső megfelelési kényszer. „A jelenlegi köznevelési törvény szemlélete nem tartalmaz ilyen elvárásokat, vagyis a gyerekek mérése, az értékelés és a rohanás inkább régi beidegződések. „A pedagógusok jelentős része »receptkönyvből« szeret dolgozni, sokuk számára könnyebbséget jelent, ha egy rögzített tanmenet szerint halad, és ha nem sikerül tartania a tempót, azt a gyerekekre fogja. Ugyanakkor azt is látom, hogy nagyon sokan innovatívak és nyitottak a változtatásra” – osztja meg a tapasztalatait Ungár Ágnes.

Ráadásul a gyerekek fejlődési üteme hullámzó, van, aki az elején belelendül, majd lelassul, mások később gyorsulnak fel, ehhez pedig alkalmazkodniuk kellene az iskoláknak.

„Ez nem megy másképp, csak ha differenciáljuk őket. 30 fős osztályokban ez persze nehéz, de nem lehetetlen, és ha valaki rendszeresen csinálja, akkor már nem annyira megterhelő. Alapvető feltétel, hogy a pedagógus jól ismerje a gyerekeket. Ebben jelenleg nem segíti a tanítókat a rendszer, mert az óvoda után nem kapnak egy »használati utasítást« a gyerekhez, az elején szinte semmit nem tudnak a szeptemberben rábízott tanulókról” – mondja Ungár Ágnes, aki szerint a differenciálást megkönnyítené, ha a gyerekek többet dolgoznának csoportokban, mivel a szociális kompetenciák, a csapatmunkára való képesség egyébként is alapvetően meghatározza a későbbi boldogulásukat.


A bizalom ne ettől függjön

Gyakori probléma, hogy bár a gyerekek lelkesek az iskola elején, ez hamar letörik, sok csalódás éri őket. „Senki nem akar óvodás maradni, a gyerekek akarnak iskolába menni, még akkor is, ha ijesztgetik vele őket. Ez a vágy életkori sajátosság. A motiváció elvesztésének pedig mindig a kudarc az oka” – teszi hozzá Ungár Ágnes, aki szerint a megfelelő szülői hozzáállás is kulcskérdés. Úgy gondolja, a legjobb, ha az otthoniak nem támasztanak elvárásokat a gyerek felé, mert az szorongató számára az óvodai gondtalanság után. Ilyenkor leginkább biztonságra van szüksége, hogy azt érezze: a szülői bizalom és szeretet nem az iskolai teljesítményétől függ.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!