Furán csivitel a beszédhangja – egy pillanatra el is bizonytalanodtam, vajon tényleg a füstös hangú énekesnővel beszélek-e. Aztán feltettem az első kérdést, a vonal kissé zakatolt, recsegett, ő pedig olyan, finoman szólva mélyről jövő természetességgel recsegte vissza, hogy „What’s the question?”, azaz hogy Mi a kérdés?, hogy minden kétségem szertefoszlott. Igen, ő az, Macy Gray, a soul és a jazz Grammy-díjas királynője, aki hétfőn a lemezbemutató turnéja kapcsán érkezik Budapestre.

 
Macy Gray

– Járt már nálunk korábban?

– Igen, egyszer már felléptem Magyarországon, talán 2009-ben egy fesztiválon, de az igazat megvallva nem emlékszem rá, milyen esemény volt, és arra sem, pontosan hol. Azt hiszem, nem Budapesten volt, mert miután leszállt a repülő, még elég sokat kellett buszoznunk. Sajnálom, de csak annyi maradt meg, hogy valahol egy folyóparton elképesztően finom halászlevet ettünk. (Macy Gray a Szegedi Ifjúsági Napokon adott koncertet 2009-ben – a szerk.)

– Semmi baj, egy jó halászlé velünk is mindent feledtet. Amúgy a YouTube-on fent van annak a koncertnek két borzalmas minőségű felvétele, melyet a Szegeden valaha volt leg-leg koncertként emlegetnek.

– Most már rémlik valami. Meg is lepődtem rajta, hogy végig énekelte velem a közönség, csupa fiatal, szinte gyerek az I Try című dalomat.

– „Az a nagyszerű a zenében, hogy nem diszkriminál sem bőrszín, sem életkor alapján” – ez a legtöbbször idézett mondat öntől. Volt valaha ellenkező élménye?

– Ezt annak kapcsán mondtam, hogy bár a zene nem diszkriminál, a zeneipar annál inkább. Csak meg kell nézni a rádiók lejátszási listáit! Mintha számítana, ki hány évesen szerez dalokat, csinál lemezt vagy akár robban be a köztudatba. Azt gondolom, hogy a zene mindenen átmegy, mindent áthat. Nem is feltétlenül számít, ki adja elő. Az emberek dalokat szeretnének hallani, amikre táncolhatnak, amit maguk is énekelhetnek, ami megnevetteti vagy akár megríkatja őket. Ez a lényeg. A gyerekek még zsigerből érzik ezt. A lányom például egy időben Madonnáért rajongott. Persze az aktuális tinisztárok mellett, akiket egyébként épp olyan nagyra tartok, mint az érettebb előadókat.

– Ezért is vállalta el, hogy a gyerekeivel nagyjából egy idős Ariana Grande tavalyi, Dangerous Woman című albumán beleénekel a Leave Me Lonely című dalba?

– Az inkább véletlen. Teljesen más ügyben volt találkozóm annak a kiadónak az egyik vezetőjével, akinél Ariana albuma készült. Amikor megérkeztem, ők épp a Leave Me Loney demóját hallgatták, melyekben volt egy-két olyan betét, amit nem Arianának kellett felénekelnie. Hangot kerestek hozzá, én pedig kapóra jöttem. Két nap múlva már stúdióban voltunk. Akkor azért azt éreztem, hogy mégsem véletlen ez az egész: olyan volt, mintha nekem írták volna azt a dalbetétet.

– Visszatérve a diszkriminációra, a White Man című dalához készült klipben egy fekete és egy fehér nő harcol, vagy inkább verseng egymással, ha tetszik, táncol együtt. A szöveg első mondata ez: „Hé, fehér ember, nem a nagyanyám vagyok...”; a refrén pedig azt mondja, „Csináljuk együtt, tegyük jobbá együtt!”. Mit?

– Azt gondolom, hogy a másság, nemcsak a bőrszín, hanem bármi egyéb különbözőség, még ma sem teljesen evidencia. Amerikában sem. Gyerekkoromban például én magam is állandó zrikálásnak voltam kitéve a magasságom (ma közel 190 cm), a bőröm színe, a hajam vagy a reszelősnek mondott hangom miatt. Aztán persze később ez változott, de hiába élünk a 21. században, még mindig, folyamatosan változóban van. Azt hiszem, akkor mondhatjuk, hogy megtörtént a valódi változás, ha már fel sem merülnek az egyenjogúsággal kapcsolatos kérdések. Sem a bőrszín, sem a nemi, társadalmi hovatartozás, sem a származás alapján. Nem kell ahhoz Amerikának sem színesnek lennie, hogy a toleranciát hirdesse. Régen rossz, ha a toleranciát hirdetni kell. Ezért cserélnek a klip végén arcszínt a lányok – mindegy, és nem is mindig egyértelmű, hogy ki a fehér és ki a fekete. A Nina Simonéról szóló életrajzi filmben például azért támadták az őt alakító színésznőt, hogy nem eléggé fekete… Abszurd!

– Nina Simone nagy példakép?

– Számomra ő az előadóművészet non plus ultrája. Annyi tartás, finomság és érzékenység volt abban a nőben. Ő maga a blueséneklés. A Covered (Macy Gray 2012-es albuma – a szerk.) című albumon átdolgoztam, magamra hangoltam az egyik számát, így egy kicsit, legalábbis egy dal erejéig eggyé válhattunk.

– Egy interjúban Simone azt nyilatkozta, hogy azért kezdett énekelni, mert valami hajtotta belülről: énekelnie kellett. Ön forgatókönyvírónak tanult, a filmes pályával kacérkodott. Mi vitte mégis a zene felé?

– Egész életemben énekeltem, főleg klubokban, hotelekben, bár sokáig nem voltam kibékülve a hangommal. Aztán egy baráti felkérést követően stúdiólehetőséget kaptunk, majdnem elindult valami, fel is vettünk néhány számot, de végül nem lett belőle semmi. A kilencvenes években még azt hittem, családanya leszek, aki titkárnőként dolgozik, és szabadidejében, hobbiból énekelget. Nem így lett…

– Nagyon nem. 2001-ben már egy Grammy-díjat is bezsebelhetett, és sorra kapta az apró filmszerepeket olyan nagyágyúk mellett, mint Denzel Washington, Nicole Kidman, Willem Dafoe vagy Helen Mirren...

– Ezek inkább játékok voltak. Kipróbáltam magam színészként, szeretek szerepekbe bújni. Ezzel együtt a filmekben is a zene volt a lényeg – a nagy részükben magamat adtam és többnyire énekeltem. Mindent. Talán a filmzenéim a popkarrierem csúcsai.

– A tavaly megjelent Stripped című albumáról – melynek most zajlik a turnéja – azt mondják a zenei szakemberek, hogy ez az első tisztán jazzlemeze, pedig a reggaetől kezdve a blueson át népzenei beütésekig minden van rajta. Mitől más ez a lemez, mint a többi?

– Bárcsak tudnám! Mindenesetre az biztos, hogy mindegyik számát telitalálatnak érzem. Számtalan korábbi dalomat hangszereltük át rajta, illetve vannak feldolgozások is – játsszuk például a Metallica Nothing Else Matters című dalát, kicsit folkosan, ami azért érdekes, mert bár nem vagyok Metallica-rajongó, ez a dal nagy kedvencem lett. Amúgy a lemez készítésének körülményei sem mondhatók mindennapinak. Bevallom, egy kicsit meg is ijedtem, amikor meghallottam, hogy a dalokat nem stúdióban, hanem egy elhagyott brooklyni templomban vesszük fel, egyetlen mikrofonnal, javítási lehetőségek nélkül.

– Azt mondják, nem létezik tabu az ön számára, ha az újságíró olyat kérdez, maximum, melegebb égtájra küldi. Ezt kockáztatva kérdezem: néhány éve dalt írt a vibrátorához, melynek még a nevét is megosztotta a hallgatósággal. BOB (Battery Operated Better) állítólag olyannyira hű társa az ínségesebb időkben, hogy mindenhová elkíséri – Budapestre is ellátogat?

– Legyen elég annyi, hogy sosem hagyom magára!

Macy Gray
soul-, pop-, R&B- és jazzénekesnő eredetileg Natalie Renee McIntyreként látta meg a napvilágot 1967-ben egy ohiói kisvárosban – művésznevén 1999 óta ismeri a közönség, amikor is az On How Life Is című debütáló albumán lévő I Try-jal szó szerint meghódította a világot. 2001-ben legjobb női popénekes kategóriában Grammy-díjat kapott, és elkezdett olyan népszerű filmekben fel-felbukkanni, mint például a Pókember, a Holló 4 vagy a Kiképzés. 2001 és 2010 között kétévente jelentek meg több toplistás slágert is tartalmazó albumai, amelyeken olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint pl. John Frusciante, Natalie Cole, Justin Timberlake vagy Bobby Brown. Saját zenei és filmkarrierje mellett több pályatársa lemezén is feltűnt. Szerepelt többek között a Black Eyed Peas bemutatkozó és Santana 2002-es albumán, valamint Fatboy Slim és Marcus Miller lemezein is. 2005 óta saját zeneakadémiáján teremt lehetőséget fiatal tehetségek számára. Tavaly szeptemberben jött ki tizedik lemeze, a Stripped, mellyel idén tavasszal lemezbemutató turnéra indult. Ennek kapcsán ad koncertet július 17-én a MOM Sport színpadán is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!