Mi köze van az 1956-os zsidó pogromnak a ’86-os csernobili reaktorkatasztrófához? Miért nem vonzó a vidéki lét és hová tűnt a fővárosi gőg? Az Akik már nem leszünk sosem című regény minderre megadja a választ, a szerzője, Krusovszky Dénes pedig a kulturkampf sötétségébe is bevilágít.
– Számomra teljesen idegen médium, talán ezért is olvasom nagy élvezettel a Magyar Narancsban kéthetente publikált rádiókritikáit. Honnan ered a vonzalom iránta?
– Amikor az egyetemi kollégiumba kerültem, nem volt televízió a közelben, jött helyette a rádióhallgatás, amiből aztán függőség lett. Nagyobb szabadságot is ad a tévénél, nem kell ülni előtte, közben tehetek-vehetek, mászkálhatok is. Az internet révén pedig bármikor belehallgathatok fővárosi vagy vidéki kisrádiók műsorába. A Mancs kulturális szerkesztője nevetett is, hogy nincs még egy ismerőse, aki ennyit rádiózik, s most már fél évtizede írom ezeket a kritikákat.
– A műsorválasztást menynyire szabja meg a NER-kritikus hevület?
– Csak nagyon ritkán szoktam közvetlenül politikáról írni, viszont a rádiókritika olyan határterület, ahol egyszerre lehet a műsorról és a politikáról is szót ejteni, az engem érdeklő közéleti problémák mentén. Az ironikus felhangot pedig eleve a műfaj hozza, még ha lelkesen, pozitívan is írok valamelyik adásról, óhatatlanul lesz benne valami fura fintor, annyira régies médium a rádió. A magas labdáknak persze nehéz ellenállni: azt gondolom, érdemes szóvá tenni a nagyon sötét vagy kiábrándító műsorokat. Miközben a rádiós piac egyfelől szűkül, másfelől bővül is, méghozzá elég érdekes módon – párhuzamba állítható a folyamat a vidéki lapok központi szerkesztőségek alá sorolásával. Például a Rádió1 úgy ért el országos lefedettséget, hogy megszerezte a vidéki frekvenciákat, aminek folytán a helyi közösségek elvesztették a számukra fontos tájékozódási csatornáikat.
– A rádiókritikák mellett is megfogalmaz időről időre éles véleményt a közélet, a kulturális intézmények visszásságairól. Mostanság viszont mintha már nem reagálna az Orbán János Dénes és kompániája, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. (KMTG) keretében működtetett íróakadémiája lépéseire, szemben a korábbi vitacikksorozatával. Feladta?
– Korántsem. A Pislogó szobrok blogomon rendszeresen írok a „kulturkampf” újabb és újabb húzásairól. A KMGT ügyei ellen én is akkor tiltakoztam a leghangosabban, mikor elindult, de folyamatosan ugyanazt mondani nem érdemes. Nehéz is reagálni, mert az egyik súlyosan sötét cikket annyira gyorsan követi a másik, hogy mire az Esterházyt vagy Parti Nagy Lajost pocskondiázóra felvennéd a kesztyűt, már Tóth Veránál tart Szakács Árpád.
– Akkor nem arról van szó, hogy a passzivitást választja, belemenekül a magánéletbe, amitől a regényében az újságíró Lente Bálintot is óvja a főszerkesztője, mikor Bécsbe költözik, hátrahagyva a magyar vircsaftot?
– Szó nincs róla, bár néha az ember elgondolkodik rajta, ahelyett, hogy ezekkel a nehezen komolyan vehető, mégis kétségbeejtő dolgokkal foglalkozna, írhatna egy verset is. Jelenleg nem az íróakadémiára kihegyezett, hanem az egész kulturkampf-problémát egyben láttató cikk írását tervezem, amiben arra keresem a választ, miről is szól ez a látszatra fideszes belharc, amely azonban mégis érint bennünket, hiszen ott áll a hatalom mögötte. Emellett mostanság a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjpályázata frissen közreadott nyerteseinek névsora is elgondolkodtatott: ahogy az íróakadémia nem tudott indulása óta egyetlen elismert nevet sem felmutatni az oktatói között, úgy ezen a listán sem találtam az elviselhetőnél több ismert nevet. Dacára a 3 éven át folyósított havi 200 ezer forintnak. Kis öröm, de jó látni, hogy van még belső tartás.
– A regényben viszont, mely három idősíkban (’56-os forradalom, ’86-os csernobili katasztrófa, 2013–17) építkezik, a jelen rezsimje csak érintőlegesen, indirekt módon szerepel. Miért döntött így?
– Egyfelől nem a politikára akartam kihegyezni a regényt, ami egy harmincas férfi életéről szól, aki láthatóan nem érzi magát otthonosan ebben a közegben. Másfelől kihagyhatatlan volt, ha ezeket az éveket ábrázolom. Így csak a korfestésben játszik végül szerepet a politika, jelzésértékűen, konkrét nevek nélkül.
– A társadalomkritika nyilvánvalóbb, amikor a magyar vidéket ábrázolja – távolságtartást, lenézést, de legfőképp idegenséget kelt a főszereplőben Hajdúvágás közege. S önben a település mintájaként szolgáló szülőföldje, Hajdúnánás?
– Lente Bálint gőgje éppúgy elpárolog, amint tisztázza viszonyát az elhagyott vidéki múltjával, mint az enyém is, miután a fővárosba szabadulás örömét a kijózanodás követte, amikor rájöttem: nemcsak közöm van a helyhez, de felelősségem is iránta – még ha visszaút nincs is hozzá. A fő probléma, hogy a vidéki közösségek a maradék szabadságukat, az önrendelkezéshez való jogukat is elvesztették mára. Nem túl vonzó senki számára ez a felülről irányítottság, amikor az iskolaigazgatót sem a tantestület választja, de még a könyvtárak beszerzését is a központi akarat szabja meg. Legyengítve, igazodásra vannak kényszerítve. Amikor egy akárhol kiöntött, kitalált ideológián alapuló ’56-os szobor kerül Hajdúnánás közterére, függetlenül attól, mi is történt valójában a településen abban az időben, abból nem lesz botrány. Csupán megmutatkozik a közösség említett önállótlansága, infantilis szituációba kényszerítettsége – amire infantilisan is reagálnak az emberek: isznak, mint a kamaszok, és akkor sem szólalnak meg, ha kérdik őket.
– ’56 kapcsán elsősorban nem a zsidó pogromok jutnak eszünkbe, az emlékezetpolitika erre nem nagyon ad teret sem. Hogy talált rá a történetre?
– Gyerekként számtalanszor átbicikliztem a nánási zsidó temetőn, ami fura, idegen elem volt a város határában. De soha nem esett róla szó, mit is keres itt, hogy mekkora zsidó közösség élt a településen, és főleg, hogy hová tűnt. Az viszont utólag feltűnő, hogy az iskolai holokauszt megemlékezéseken csak Auschwitzról beszéltek, a helyi vonatkozásokról nem. Arról, hogy a hajdúnánási zsidó közösség végnapját nem a ’44-es elhurcolásuk jelentette, hanem 1956. október 25., mikor az antikommunista tüntetés néhány óra alatt antiszemita villongásba csapott át. Minderről Völgyesi Zoltán Kisvárosi történet – Az 1956-os forradalom és a zsidóellenes megmozdulások Hajdúnánáson című doktori disszertációjában olvastam, ami 2001-ben könyvként is megjelent. Kísérteties volt, ahogy egyre-másra ismerős családnevek kerültek elém az olvasásakor. Amikor eldöntöttem, hogy megírom a történetet, rögtön tudtam, hogy nem az áldozatok nézőpontjából fogom ábrázolni az eseményeket. Illetve, hogy nem is közvetlenül az eseményekről akarok írni, hanem hogy miért nem tudunk mi erről, és hogy ez a nemtudás a későbbi generációkat mennyire befolyásolja – mind egyénileg, mind közösségileg. Hogy utólag mit lehet vele kezdeni, ha egyáltalán; van-e nyeresége a róla való beszédnek? Eldöntetlen kérdés számomra is. Ráadásul a mai társadalmi környezet nem kedvez az ilyesféle önkritikus feltárásoknak, inkább a leegyszerűsítő ideológiák határozzák meg a társadalmi „párbeszédet”.
FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM
Krusovszky Dénes József Attila-, Artisjus- és Junior Primadíjas költő, író, műfordító. A Versum külföldi költészettel és műfordítással foglalkozó online világirodalmi folyóirat alapító főszerkesztője. Első verseskötete Az összes nevem címmel 2006-ban jelent meg. Az idei könyvhétre kiadott Akik már nem leszünk sosem az első regénye. Jelenleg Bécsben és Budapesten él; két kisgyerek édesapja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
