Nemrég katartikus pillanatokat élt át Erika és Krisztina is – pedig alkatukból és hivatásukból adódóan hozzászoktak már a sors megrázó fordulataihoz.

Erikát egy távoli városban élő olvasója-kollégája nevezte a hétköznapi hősnőknek járó Aranyanyu-díjra, melyet végül a fővárosi gálán könnyek között átvehetett, Krisztina pedig megtudta, hogy hamarosan beteljesülhet 30 éve elengedett álma: legújabb munkahelyén felajánlották, hogy tanfolyamra küldik és a képzés után babákat segíthet a világra. „Ha olvasta a könyvet, tudja, mit jelent ez” – mondja a nővér arra a részre utalva, amelyben egy nagy hatalmú főnővér pár megsemmisítő mondattal eltántorítja a húszéves lánykát a szülésznői hivatástól. „Ezzel a testalkattal maga soha nem lesz szülésznő” – mondja a frissen végzett ápolónőnek a Schöpf-Mérei Kórház nagyas?- szonya, és Krisztina akkor még nem hiszi el magáról, hogy bármit meg tud csinálni: 120 kilós májkómás férfit egyedül átpelenkázni vagy 100 fonttal a zsebében nulláról új életet kezdeni Angliában.


Az ígéret

Az Ápolónő blog bejegyzéseit vagy a Válaszútont olvasva arra a következtetésre jut az ember, hogy nővérnek születni olyan lehet, mint abszolút hallással vagy mérnöki tehetséggel a világra jönni: előbb-utóbb előbújik és pályára állít az eredendő képesség.

Erika egyszerű, szegény családban nevelkedett, átlagosnak érezte magát, az életüket, amelyben a dolgok kiszámítható rendben csordogálnak, az ég kék, a kenyér zsíros, az élet már gyerekként is munkával teli. 10 éves volt, amikor megbetegedett a szeretett szomszéd bácsi, akit Erika látogatott, etetett az utolsó hetekben, ahogy egykor neki a bácsi, most ő olvasott fel a legyengült idős embernek, aki az utolsó estéjén megígértette a kislánnyal, hogy „minden emberen így fogsz segíteni, mint rajtam. Te erre születtél.” Orvos a családi háttere miatt nem lehetett Erikából, így nem is volt kérdéses számára, hogy nővérnek tanul.

A szentesi aprócska Dr. Bugyi István Kórházban dolgozik immáron 30 éve, korábban a sebészeten és traumatológián, pár éve pedig a belgyógyászaton. „Nagyon szerencsés vagyok, csodálatos helyen szolgálhatok, hazai viszonylatban jó körülmények között, és remek csapatban – feleli a nővér arra a kérdésre, hogy miként van ideje blogolni és (ahogy a bejegyzésekből kiderül) a betegekkel hosszan beszélgetni. – Itt nincs nővérhiány, és így láthatóvá válik, hogy milyen csodálatos ez a szakma, ha jut idő a betegre, és nem pusztán a betegségre koncentrálni.

Így is nagyon bánt, hogy nem tudjuk méltó módon elbúcsúztatni őket, hogy teli van haldoklóval egy-egy kórterem, és egy paraván adhat csak intimitást a távozásnak.” Erika blogbejegyzései sokszor szólnak az ápolás lelkileg legnehezebb pillanatairól, a megszeretett betegek elengedéséről, a veszteségről.

„Most is szoktam sírni, ahogy a többiek is, ez így természetes, úgy hívom, ez a mi biztonsági szelepünk, amit hagyni kell működni – vallja be Erika. – Bár elvileg nem szabad érzelmileg túl közel kerülni a betegekhez, de nem lehet méregetni a távolságot. Ha akkor találkozol valakivel, amikor még nem látszik rajta a betegség, csak a szorongás, és végül ott ülsz az ágya szélén, mikor meghal, akkor nagyon hozzád tud nőni egy beteg.” Ahogy a részévé válik, a pórusaiba ivódik maga a szakma is, amit nagyon keveseknek „sikerül” végleg otthagyni. „Bennem soha nem merült fel, hogy mást csináljak, pedig tönkrement a házasságom, és sosem voltak ünnepeink a gyerekemmel” – mondja Erika, hozzátéve, hogy mégis boldognak tűnhetett, hiszen a lánya követte az útját, most a szegedi klinika nefrológiai osztályán dolgozik, „már hajnali 4-kor ott van 6 helyett, ahogy mondani szokta, megy a mamikáihoz és a papikáihoz”. De a londoni ápolónő is szinte szóról szóra ezt vallja: Krisztina négy gyerekét nevelte fel egyedül, éjszakai műszakok mellett, küzdelmesen, mégis mind követték a pályán.


Az igazi otthon

Krisztina három fia szintén kint van Angliában, mind időseket ápolnak, ketten édesanyjukkal laknak, aki ma már egy nagy kórház nőgyógyászati osztályán dolgozik. Egy-két évvel ezelőtt, a könyv írásának idején valóban nem látszott még, hogy a nem is olyan távoli jövőben „kisimul” Krisztina kinti élete.

A Válaszúton éppen azt az átmeneti állapotot, azt az őrlődést mutatja meg, amikor a szeretett hivatás a szeretett szülőhazában már nem folytatható (mert jön a végrehajtó, mert már nem lehet kialudni a végtelenített műszakokat, mert nem lehet felelősséggel ellátni egyszerre 18 demens beteget), az új országban viszont visszaállítják a kezdővonalra, és az ott is megterhelő munka monotóniáját nem töri meg a család, a barátok. Krisztina könyvének elején gyomorszorító szikársággal sorolja, hogy miért hagyta el Magyarországot. Most is azt mondja, amit a sorstársai közül nagyon sokan: „egyszer még nagyon szeretnék újra magyar betegeket ápolni, de még nem tudok hazamenni”.

Felidézi az aranykort, és az okokat, amiért nővér lett. Kamaszként ő is egy ismerős idős embert ápolt annak utolsó hónapjaiban, és nem sokkal később neki is egyértelmű volt már a pályaválasztás.

Az ezredforduló környékén csodálatos csapatokban dolgozott (például a Tűzoltó utcai Gyerekklinikán vagy a Szabolcs utcai kórházban), ahol tanult, fejlődött, és még az éjszakai műszakok végére sem fáradt el. Aztán egyre többen mentek el a kollégák közül az egyre rosszabb körülmények miatt külföldre, a munka megduplázódott, csak a pénz maradt ugyanannyi: két éve, heti négy-öt éjszakai műszakkal sem vitt haza többet 152 ezer forintnál, amiből nem tudta tovább fizetni a hiteleit.

A könyv legmegrázóbb része egy állásinterjú, ahol az őt vizsgáztató angol menedzserek gunyoros arccal kérdeznek vissza arra, hogy Magyarországon milyen munkákat, hogyan végzett Krisztina, látszik, hogy nem hisznek neki, bukja is az állást. Két évet tölt segédápolóként idősotthonokban, pont úgy, mint sokezer sorstársa, mert hosszú hónapokon keresztül nem tudja honosíttatni a bizonyítványait. A nővér Angliában írt könyvében azt is bemutatja, hogy mennyire más a hozzáállás Angliában a betegekhez és milyen szigorúan betartják a magyarok számára néha teljesen illogikusnak tűnő szabályokat. És azt is elmeséli, hogy a kisöregek, akiket gondoz, hívják őket Jane-nek vagy Michaelnek, ugyanan?- nyira a szívéhez nőnek, mint az itthoni ápoltjai, és ugyanúgy elsiratja őket, ha lejárt az idejük.

„Sokan vannak, akik nem voltak olyan szerencsések, hogy a hazájukban tudjanak tovább boldogulni” – mondja Krisztina, hozzátéve, hogy a Válaszúton című dokumentumregényt, annak ellenére, hogy a történet egyes szám első személyben íródott és személyes epizódokat oszt meg az olvasókkal, annak a több mint tízezer magyar ápolónőnek a tapasztalatai alapján is írhatta volna, akikkel sorsközösségbe került. Miattuk is vállalkozott a könyv megírására, mertúgy látta, hogy akezdeti nehézségek, a küzdelmek: a folyamatos éberség, a talpon maradni akarás, a tanulás szükségessége, majd a lépésről lépésre való lassú előrejutás mind azonos élmények mindahányuk életében.

Arra gondolt, hogy így ez a könyv vigasztalás is lehet. Az otthon maradottaknak pedig hiteles információ arról, hogy hogyan élték meg a távozást azok a kollégák, akiknek nem maradt más választásuk, mint útra kelni.

Ezért is olyan fontos dolog, hogy a nővérek billentyűt ragadjanak és megosszák egymással, illetve a laikusokkal örömeiket, bánataikat. „Mindig megdöbbent, hogy sokan közülünk mintha szégyellnék a munkánkat, nem engedik, hogy leírjam a nevüket egy-egy bejegyzésben – meséli Erika. – Pedig nem a mi szégyenünk, hogy ennyit keresünk és ilyen körülmények között dolgozunk. És hogy mennyire csodálatos ez a munka, jól mutatja, hogy ha őszintén beszélünk róla, ahogyan ezt az Ápolónő blogban tesszük, sok fiatal pályaválasztását dönthetjük el és sok-sok elkeseredett nővérnek adhatunk erőt a folytatáshoz.”  

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!