Az elmúlt évek egyik legjelentősebb magyar filmsikerének írója szerint nemcsak a politika, hanem az értelmiség is felelős azért, hogy a mai napig nem sikerült lezárnunk és megfelelően értékelnünk múltunk sötét foltjait. Szántó T. Gáborral zsidóságról, identitásról és lelkiismeretről is beszélgettünk.
– Az 1945 sorra hozza el a díjakat a nemzetközi fesztiválokról. Meglepte a film sikere?
– Tudtuk, hogy fontos témán dolgozunk. Bíztunk benne, hogy élénk visszhang fogadja majd, de ekkora sikerről nem álmodhat az ember.
– Melyik elismerésre a legbüszkébb?
– A Berlinale közönségdíjára, a hollandiai irodalmi adaptációs fesztivál fődíjára és a legutóbbira, Michael Moore Traverse City független filmfesztiváljának a legjobb külföldi film díjára, ahol az Oscar-díjas Egy fantasztikus nőt és egy Oscar-jelöltet, A négyzetet is megelőzte az 1945. A történet a világ minden pontján hat. Rendkívül erős sajtóvisszhang kíséri mindenütt a filmet. Több mint harminc országba vették meg eddig, és amerikai forgalmazónk a mozik után nyilván valamelyik nagy tévécsatorna kínálatába is eljuttatja majd, amivel újabb több tucat országot érünk el.
– A filmben (1945) másképpen végződik a történet, mint a novellában, pontosabban kiegészül egy fontos „mellékkörülménnyel”: egyetlen embernek megszólal a lelkiismerete, és nem bírja elviselni ennek terhét. Mivel győzte meg Török Ferenc rendező, hogy ennek az öngyilkosság epizódnak szerepelnie kell a filmben? Jelenti-e azt, hogy nem kell elszámolnunk a lelkiismeretünkkel addig, míg van egy, akinek helyettünk is van lelkiismerete?
– Az elbeszélésben a figura küzd a lelkiismeretével, de szegénységére és öt gyerekére gondolva, hazasomfordál a kocsmából. A filmben Kustár a jegyző eszköze, aki feljelentést íratott vele, ezért kapta jutalmul a deportált Pollákék házát. Amikor megszólal a lelkiismerete, a pap, a jegyző és a rendőr megalázza, a jegyző meg is fenyegeti. Egyes változtatások éppen sötétebb karaktereket eredményeztek, de Kustárnál, a forgatókönyvet fejlesztve, dramaturgiailag az összeomlás látszott indokoltnak.
FOTÓ: DRASKOVICS ÁDÁM
– Az 1945 és más történetek, de korábbi könyvei közül is több – így vagy úgy – valamiféle zsidó tematikát jár körül. Létezik kortárs magyar zsidó irodalom? És ha igen, akkor ennek ön is része?
– Létezik zsidó létállapot, identitás, problémavilág. A nemzeti irodalmi kánonokon belül egy-egy irodalmi részhalmazként lehet elképzelnünk a zsidó élményanyagot megörökítő műveket, és gyakran motívumbeli hasonlóságokat is ki lehet mutatni közöttük. A részhalmazok nem zárják ki az egyetemességet, és az egyetemes mondanivaló sem zárja ki a részhalmazokhoz való kötődést. Foglalkoztam a téma nemzetközi szakirodalmával, tanítottam is.
– Könyveit számos nyelvre lefordították, lefordítják. Az 1945 sikere nyomán úgy tűnik, élénk az érdeklődés a magyarországi zsidóság iránt. Hogy említik külföldön az 1945 szerzőjét: magyar író? Zsidó író? Ön hogyan határozza meg saját identitását?
– Író vagyok. A zsidóság az egyik hangsúlyos aspektusa könyveimnek, ahogy az emberi lét más dimenziói is. Például, hogy mások gyerekei, szülei vagyunk, erotikus vonzalmak alanyai, vagy éppen politikai hatalmak elnyomottjai. Magyar író vagyok, európai író, zsidó író. A 20. századi traumák utáni hontalanság írója.
– Magyarországon – több forrás szerint is – valamiféle reneszánsza van ismét a zsidó kulturális és vallási életnek. Egy nemrég elvégzett kutatás adatai azt mutatják, hogy folyamatosan nő azoknak a száma, akik tartanak valamilyen vallási hagyományt, és ez a szám jóval magasabb, mint a megkérdezettek családjában. Ön szerint mi az oka, hogy egyre többen vallják magukat büszkén zsidónak? Nem mond ez ellent annak, hogy Magyarországon, de Európában máshol is erősödik az antiszemitizmus?
– A traumaalapú, negatív identitásnál: mi nem vagyok, lelkileg egészségesebb a kötődés: mi vagyok. A kultúrához, közösséghez, vallási hagyományhoz való visszanyúlás struktúrát, értékrendet adhat a diktatúra identitásokat bedaráló, homogenizáló viszonyai után, illetve a fogyasztói társadalomban megtapasztalt kiüresedésben, bizonytalanságban. Hiányérzetből, másrészt dacból, ellenállásból is lehet zsidóvá válni.
– Több elbeszéléséből is az tűnik ki, hogy sem a zsidók, sem az úgynevezett többségi társadalom nem tudott mit kezdeni ennyi év után sem a holokauszttal és az az után történtekkel. Mit gondol: ebben a kérdésben előbbre tartunk, mint 10-20 évvel ezelőtt, vagy leragadtunk valahol?
– Az emlékezetpolitikai küzdelemben az egyik tábor a Horthy-korszakot főleg a vége felől látja és láttatná, a másik főleg az eleje felől. Előbbiek szemében Horthy a nácik szövetségese és a deportálások kollaboránsa, utóbbiak szemében Trianon utáni országmentő, aki a megcsonkított Magyarországot vezette az anyagi és mentális újjáépítés idején. Bővül a tudásunk, de láthatjuk, soha nem lesz egyetlen, közös narratíva. Mindez világosan kiderült a Szombat folyóirat körkérdésére érkezett válaszokból.
– Sokszor a holokausztot túlélő zsidók és leszármazottaik sem képesek a múlt feldolgozására. Erről szól a többi között Az első karácsony című elbeszélése, amelyben a gyerekek már karácsonyoznának, de az édesapa még traumaként éli meg az ünnepet. Mi kellene ahhoz, hogy ez megváltozzon?
– Az apa traumája a történetben saját 1944-es tapasztalataiból ered, így fordul abszurdba a ’60-as években egy családi ünnep. Megpróbálni úgy tenni, mintha nem szenvedett volna valaki, zsákutca. Nincs univerzális megoldás, ami mindenkinek megkönnyebbülést hoz, de bizalmi viszonyban beszélni az átéltekről, segíthet. A következő nemzedékeknek persze a túl sok múlt is megárthat, ahogy a lappangó titok is, ami érthetetlen viselkedést eredményezhet.
– Egy esszében írta néhány éve: „Aktuálpolitikai érdekek által is meghatározott, szomorú és erkölcsileg romboló hátránylicitjáték folyik a jobb- és a baloldali totalitarizmus okozta szenvedés mértékéről ahelyett, hogy kőbe vésnénk: mindkét rendszerben égbekiáltó bűnt követett el ember ember ellen. Ha lenne Magyarországon a szabadság és demokrácia alapértékei iránt szilárdan elkötelezett, véleményformáló, nyomásgyakorló réteg, melyet a napi politika nem kényszerít taktikai megalkuvásokra, mindez nem történhetne meg. De nincs.” Ez ma is így van?
– Egyelőre nem jellemző a honi politikára és az értelmiségre a konszenzuskeresés. Nagy, nyugati ábrándokat kergettünk egy kis kelet-közép-európai országban.
– Mint a kortárs magyar próza művelője, a magyar kulturális élet szereplője, mit gondol az elmúlt hónapokban dúló „kultúrkampfról”? Létezik egy „elnyomott” irodalom, amely valamilyen balos, liberális megfontolásból nem tudott a felszínre törni?
– Kis piac vagyunk, sok sérelemmel, időről időre felhorgadó vitákkal. Nemcsak az irodalomnak tenne jót, ha több pénzt lehetne fordítani a hazai művek külföldi fordításának támogatására. Ez az összeg elenyésző más kulturális költségekhez képest, és nagy országimázshaszna lehet. Csodákra viszont senki ne számítson: a külföldi kiadói világ így is, úgy is csak azt szívja majd fel, amit eladhatónak ítél.
Szántó T. Gábor Író, költő, forgatókönyvíró, a Szombat című folyóirat főszerkesztője. 52 éves. Végzettségét tekintve politológus. Első elbeszéléskötete, A tizedik ember 1995-ben jelent meg. Műveit számos nyelvre lefordították. 2003-ban az Egyesült Államokban megjelent Kortárs Zsidó Irodalom Magyarországon című kötetbe több művét is beválogatták. Legutolsó, tavaly megjelent könyvéből, az 1945 és más történetekből készült Török Ferenc 1945 című filmje.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
