Oktoberfest miatt zárva - Riport Münchenből, a megtelt városból

Béke a Hauptbahnhofon

A müncheni főpályaudvaron és a reptéri váróra emlékeztető metróaluljáróban kényelmesen sétálnak az Oktoberfest tiszteletére lágy barna bőrnadrágba, kockás ingbe öltözött férfiak és a tekintetet a dekoltázsra vonzó dirndlit viselő nők. Bajorország fővárosa emberfeletti teljesítményére és a mézeskalács-házikóba oltott sörsátrak ünnepére való tekintettel lezárták a német–osztrák határt. Azt a pár ezer migránst, akit átengednek, a német hatóságok igyekszenek más városokba irányítani. A menekültek csak szállingóznak.

Pakisztániak egy csoportja száll le a vonatról, honfitársuk, Mobasi fogadja őket. München kiterjedt metróhálózatának térképét mutatja a telefonján. A fiatal férfi, aki programozónak tanult, néhány hónappal korábban érkezett, így már el tudja nekik magyarázni, hova kell menni, hogy regisztrálhassanak. Az utazókon látszik, kezdi elfogni őket a cél előtti fáradtság. De nincs már sok hátra: el kell metrózni a külvárosi Heidemannstrasséra, beállni a sorba, kitölteni a papírokat és felvenni a sárga igazolványt, amivel bejuthatnak valamelyik táborba.

A regisztrációs központból jön éppen Fadi és egy népes család. A srác hat éve hagyta el Irakot. Egy barátja kérte meg, hogy kísérje el a Moszul környékéről származó családot a pályaudvarra, mert egy másik város menekülttáborába kell utazniuk, ahol a hatóságok kivizsgálják majd, járe nekik a menekültstátus. Fadi, mikor teheti, nyelvtudásával és helyismeretével segít a menekülteknek. Családja Irakban maradt, nem vállalják a veszélyes utat Európába, hiába alakult jól a fiuk élete. „Most már német vagyok. Idén fejezem be a fodrásziskolát, és akkor saját szalont nyithatok.” Látszik is: a vékony fiú haja egy szakmai műremek. A németekről általánosságban nem beszél: „Van köztük jó és rossz is. De az a hölgy, akinek a szalonjában dolgozom, remek ember.” A metróaluljáró üzleteiben – mint az Nyugat-Európa nagyvárosaiban gyakori – a személyzet jó része szemmel láthatóan bevándorló vagy azok gyermeke. Fekete vagy arab férfiak mossák a padlót, fejkendős lány adja a bajor sós perecet a pékségben. Nemcsak alkalmazottak a bevándorlók, de főnökök is. Yakubi úr huszonhét éve jött el Afganisztánból. Kemény munkával sok vállalkozást indított. Ezek közül a legújabb egy kávézó, ahol formás kancsókból narancssárga és málnapiros gyümölcsleveket is kínálnak. Jó főnökként vigyáz a boltra, öltönyben is nekiáll pénztárgépet szerelni. Az éppen soros műszakot vivő alkalmazottja pakisztáni. Négy éve jött Németországba, ahol szavakba sem tudja önteni, mennyivel boldogabb.

A mosdóban dolgozó takarítók műszakvezetője, Juma is Afrikában született, de már Németországban nőtt fel. „Mondjátok meg, hogy viselkedhet így Orbán miniszterelnök? Hogy lehet könnygázzal meg vízágyúval lövetni a menekülteket? Emberi lények!” – magyarázza egyre nagyobb hévvel a nagy és elegáns, félkör alakú pult mögött. A nyilvános vécé kifejezés ezen a helyen új értelmet nyer: vakítóan fehér csempék, fény, aminél műteni lehetne, elképesztő tisztaság és több, állandóan dolgozó munkás. Itt megérezni Európát. „Amúgy sem értem, minek keménykedik velük, hiszen az összes menekült ide akar jönni” – a műszakvezető már éppen rátérne a történelmi párhuzamokra, mikor csöng a telefon. „Juma herceg” – veszi fel vigyorogva a kagylót, majd mikor mindent megbeszélt a felettesével, végre felemlegetheti azokat a 20. századi eseményeket, amikor európaiak milliói – közöttük magyarok is – hagyták el otthonaikat, és találtak menedéket egy másik országban. Gyakran szokott veszekedni a mosdóhálózat egy másik egységében dolgozó magyar asszonnyal, aki teljesen egyetért Orbánnal, bár ő maga is bevándorló Németországban. Majdnem belekezdene, hogy elismételje a kolléganője meggyőzésére felhasznált érveit, de egy kapatos férfi, akinek nem sikerült az elektromos kapun pénzbedobás nélkül beslisszolni, reklamálni kezd. „Mégis miért kerül 1 euróba a pisi?” – kezdi. Juma herceg pillanatok alatt helyre teszi. „Néha látsz itt csúnya dolgokat. Ez van. Mind emberek vagyunk. De ha szólsz, kitakarítunk, mielőtt bemennél. Ez kerül ennyibe.” Jumáról igen hamar kiderül, két dologban szilárdan hisz: az emberiességben és abban, hogy a dolgoknak rendben kell menniük. Németnek vallja magát, és büszke az országára, ahol biztonság van, és az emberek jószívűek.

Itt káosz nem lehet

Csak a hihetetlen precizitásuk és szervezőkészségük mentette meg a münchenieket attól, hogy a szeptember 2. és 12. között érkezett 70 ezer migráns ne okozzon katasztrófát. Amint az első csoportok özönleni kezdtek, 20-30 helyi nézett ki a pályaudvarra, hátha tehet valamit. „Itt a téren tartottunk egy rögtönzött gyűlést, és megbeszéltük a feladatokat” – mutat a váróterem előtti placcra a szociális munkásnak tanuló Christie. Így alakult meg a Flüchtlingshilfe (Menekültsegítség) München, amelyhez napokon belül ezrek csatlakoztak. Az első lépések azonban nem voltak könnyűek. „A környező éttermek tulajdonosaitól kértünk ételt vagy italt, de eleinte nem adtak. Egy kebabos viszont gyűjtést rendezett a vendégek között. Több mint 1000 euró jött össze egy este alatt.” Az önkéntesek ebből ásványvizet és ételt vettek egy éjjel-nappali boltban. Másnap már özönlöttek a felajánlások és a segíteni vágyó emberek. Christie csak beugrott, hiszen óránként jó, ha 10-15 főt kísérnek be a Hauptbahnhofon szolgálatot teljesítő rendőrök a váróteremből rögtönzött fogadócsarnokba. A szomszéd pékségből azért zárás előtt átviszik a megmaradt árut, hogy a most érkezettek is jóllakhassanak.

Nyugalom terül el a katasztrófák idején orvosi segítségnyújtással foglalkozó Medizinsches Katastrophen-Hilfswerk (MHW) bázisán is. A korábbi 500-hoz képest mindössze 30 önkéntes van szolgálatban, de ők is csak unatkoznak. Monitorokon figyelik a pályaudvart, hogy ha egy nagyobb csoport érkezne, akkor azonnal meg lehessen őket vizsgálni. „Az orvosi központot 24 óra alatt alakítottuk ki a német vasúttársaság használaton kívüli gyárépületéből” – mondja Robert Schmitt, a segélyszervezet elnöke, aki egyébként a legnagyobb bajor mentővállalat tulajdonosa. Tíz éve alapította az MHW-t. Haitin és Nepálban is segítettek. Most otthon volt rájuk szükség. A Deutsche Bahnnal és a szövetségi kormány által fenntartott Technisches Hilfwerkkel együttműködve szereltek be fűtést és új ajtókat a régóta üresen álló három nagy csarnokba, alakítottak ki orvosi vizsgálókat és állítottak fel 16 sátrat, amelyekben összesen 2 ezer ember várakozhat.

Ki kellett szűrni a fertőző betegségeket, de a pályaudvar nem volt erre alkalmas. Az emberek egyszerűen összenyomták egymást, és a belvárost is tehermentesíteni kellett. A gyárépület azért volt jó választás, mert a HÉV-hez hasonló S-Bahnnal könnyen meg lehet közelíteni. „Tíz nap leforgása alatt 70 ezer embert vizsgáltunk meg. Volt olyan nap, hogy 5 ezer, és olyan is, hogy 13 ezer ember ment át a kezeink között” – idézi fel az MHW elnöke. A legtöbben a rossz higiéniai körülmények miatt kialakult betegségektől szenvedtek, bolha, tetű kínozta őket. Ami nem volt meglepő, hiszen jó néhányan hónapok óta nem fürödtek. A vizsgálat után zöld vagy piros karszalagot kaptak. Utóbbiak közül a bőrbetegségben szenvedők 24 óra múlva távozhattak, míg a tbc-seket akár egy hónapra is elkülöníthették.

Önkéntesek ezrei jöttek, akik a rendőröktől és a mentősöktől kérdezték, miben segíthetnek. Konyhát építettek, ahol egyszerre 4000 emberre főztek: a migránsok mellett az MHW-ről és a rendőrökről is gondoskodtak. Mikor elfogytak a matracok, és felhívást tettek közzé a Twitteren, hogy szükség lenne rájuk, három óra múlva jöttek az adományok, amit a tűzoltók szállítottak el a helyszínre. Magánemberek, pékségek, hentesek annyi élelmiszert hoztak, hogy egy nagy áruházláncnak, a REWE-nek kellett öt hatalmas teherautóval elszállítania a felajánlásokat, nehogy megromoljanak. Az egykori gyárban készítettek játszószobát, babasarkot és „ruhaboltot” is, ahol a migránsoknak csak rá kellett mutatniuk az asztalra celluxozott rajzon szereplő ruhadarabra és méretre, ha szükségük volt valamire.

„Úgy dolgoztunk, mint egy nagy család. De a teljesítőképességünk határára jutottunk. Tovább nem bírtuk volna. De megoldottuk” – Schmitt úr szemében a jól végzett munka iránt érzett büszkeség csillog. Napi három órát aludtak. De úgy tették oda a dolgokat, ahogy kell.

Az igazsághoz viszont az is hozzátartozik, hogy bár a németek nyitottak, ők is félnek. „Nem csak szentek és angyalok jönnek, lehetnek közöttük olyanok is, akik rosszat akarnak” – véli a segélyszervezet vezetője. Már az egészségügyi központban is megmutatkoztak a kulturális különbségek. Néha a különböző nációk tagjai összevesztek egymással. Mások nem akartak sorba állni. Az emberek 30 százaléka eltűnt regisztrálás nélkül, mert megijedt a helyzettől, vagy nem tetszett neki az a város, ahová a német hatóságok szállítani akarták. „Hárommillió magyar vagy olasz integrációját sokkal könnyebben meg lehetne oldani. A törökökkel sem lehet az új migránsokat összehasonlítani, mert ők sokkal nyitottabbak. Akik most jönnek, zárkózottak, szűk látókörűek” – mondja. Az egészségügyiseknek például nehézséget okozott, hogy sok férfi azt sem engedte meg a doktornőknek, hogy a fülükben megmérje a lázukat. A nők pedig a férfi orvosokat utasították el, így ha épp nem volt doktornő a közelben, egy rendőrnőt kellett megkérni ugyanerre. Robert Schmitt hangsúlyozza, ez csak a személyes véleménye, de „a menekültektől függ, be tudnak-e illeszkedni. Ha nyitottabbak lesznek, sikerülhet, de ha nem, akkor nagyon nehéz dolguk lesz.”

Sramli és sörpatak

Az már az Oktoberfest bejáratánál megmutatkozik, van olyan migráns, aki szívest-örömest igazodik a bajor szokásokhoz. Egy szenegáli srác arra kéri a kapuban vigyázó rendőrt, pózoljon vele egy képhez. A rendőr nevet és igent mond. „Apukámnak akarom a képet elküldeni, hogy lássa, ide is eljutottam” – mondja. Annyit még elárul, hogy négy hónapja jött Németországba. „Most buli van” – hárítja el az életére vonatkozó többi kérdést.

A németek közül viszont nem gondolkozik mindenki így, és még egy liter Paulaner felett is képes kinyilvánítani: „Szégyenletes és igazságtalan, amit Orbán tesz. Példát vehetne Merkelről.” A véleménynyilvánító egyetértést keresve rápillant a feleségére, majd folytatja: „Mi itt lakunk Münchentől öt kilométerre egy kisvárosban. Sokat láttunk. Igenis szükség van a bevándorlókra, mert hamarosan hárommillió munkahelyről öregszenek ki a németek.” Majd elmegy, hogy kávét hozzon a tolókocsis feleségének, aki a gyógyszerei miatt nem ihat alkoholt. A bájos giccsparádéhoz méltó kávésbögrével tér vissza, amin hózentrógeres-bőrnadrágos manók libikókáznak piros sipkában.

A fa sörsátor homlokzatán szürreális szerkezet mozog: jobb és bal oldalon is egy népviseletes pár forgat egy malacot, fel és le hajolgatnak. Mindezt műanyagból. Bent felszolgálók rohangásznak hatalmas söröskorsókkal és a fejük fölé tartott fatálakkal. Ők echte németek. De a rendet vigyázó fekete svájcisapkás biztonsági őrök szülei biztos nem itt jöttek a világra, ahogy azok sem, akik a sört csapolják.

Ahhoz is emberfeletti szervezőmunka szükséges, hogy a sörfesztiválra ellátogató 5 millió ember különösebben komoly balesetek nélkül részegedhessen le, majd egy darabban jusson haza. Őrök tucatjai állnak a peronokon: minden ajtóra jut valaki, aki azt felügyeli, nehogy rosszkor ugorjon fel a szerelvényre egy mindenre elszánt tántorgó alak. A Theresienstrassénál két török őr minden pillanatot megragad, hogy kifejezze a hódolatát a becsípett dirndlisek iránt, nevetnek, ugratják egymást és a lányokat. A főbb metróállomásokon a hangosbemondó visszaszámol, hány másodperc van addig, míg az ajtók záródnak.

SZÖVEG: SZŰCS ÁGNES
FOTÓ: NÉMETH ANDRÁS PÉTER
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!