Önbeteljesítő irodalom

Vannak, akik úgy tartják, hogy minek most törődni a jövő dolgaival, amikor a jelent sem egyszerű túlélni, de ismerve az irodalom és tudomány kapcsolatát, látható, erre igény van. Irodalom és tudomány átszövik egymást. Hatnak egymásra, kölcsönöznek, tanulnak egymástól.

Jules Verne francia író például előszeretettel használta műveiben korának legújabb tudományos és technológiai fejlesztéseit (elektromosság, autózás, repülés), már 1865-ben a Hold felé indított egy emberek által irányított rakétát, Isaac Asimov biokémikus pedig 1941-ben, a Körbe-körbe című írásában megfogalmazta a robotika három alaptörvényét (lásd a keretben), amit a robotok fejlesztésénél, a mesterséges intelligencia innovációi során a mai napig figyelembe vesznek a gyártók, kreatív gondolkodók.

Amiben mégis fontos és kiemelt szerepet kap az irodalom a technológiához viszonyítva: képes arra, hogy felvesse azokat a kérdéseket, s még válaszokat is adhat rájuk, hogy mi történik akkor, ha például robotok dolgoznak helyettünk, ha számítógépek tervezik házainkat, szervezik napirendünket, s végső esetben irányítják az életünket. Az elképzelt vagy továbbgondolt hatásmechanizmus az irodalom erőssége, mert amíg használjuk a technológiai fejlesztések vívmányait (mobiltelefon, internet, virtuális tér), talán nem is törődünk azzal, mennyire és hogyan változik a világ körülöttünk, s mennyire változunk benne magunk.

A robot (szláv eredetű, jelentése: szolgamunka) szót Karel Čapeknek köszönhetjük, ő használta először a R.U.R. (Rosumovi Univerzální Roboti) című darabjában, 1920-ban. A történet egy szigeten játszódik, ahol robotokat gyártanak. Már itt felvetődik a robotlázadás gondolata, de ez legszebben talán Asimov robotokkal foglalkozó regényfolyamában jelenik meg. Ennek része az Én, a robot (1950), amelyben az öntudatra ébredő, lázadó gép motívumát helyezi középpontba, 1976-ban írt novellájában (A két évszázados ember) pedig már az emberként élni és halni vágyó gépezet lélektanát boncolgatja.

Ezt a kérdéskört Philip K. Dick amerikai író már igen hatásosan elénk tárja 1968-ban: az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regényében, ahol arra keresi a választ, hol van a határ ember és android (emberforma) között. Talán ez a mű áll a legközelebb az 1950-ben kifejlesztett, emberszerűséget vizsgáló Turing-teszthez, hiszen Dick regényében empátiateszttel, jól és pontosan irányított kérdésekkel kiszűrhető, ki az ember és mi a gépezet.

Ami azonban a lényeg: Gólem agyagember, Frankenstein lénye halottak testrészeiből összerakott ember, az első robot fémszerű gépezet. Az irodalom első robotjai lélek nélküli testek, némák, feladat- végrehajtók. Ez változik meg gyökeresen a technológia fejlődésével, és a regényekben egyre emberszerűbb formát ölt a mechanika, parányi számítógépek teszik egyre interaktívabbá, elemzővé, önállóan cselekvővé a gépezetet. Beszélni kezdenek a robotok, testükre műanyag, bőrszerű szövet tapad, és idővel annyira emberivé válnak, emberszerűvé, hogy talán a gépek is kezdik elhinni magukról azt, nem csupán teremtett lények, de valójában ők maguk is teremtők. Érdekes, nemde?

Éppen úgy van ez, mint az embernél, aki önmagát reprodukálja akkor is, amikor a DNS-ből próbál új életet teremteni. Az androidok mellett azonban megindul egy szuperintelligens számítógép fejlődéstörténete, amely olyannyira nem emberi, hogy jelenléte bitek és változók formájában létezik csupán. És többnyire nem is szeretik vagy nem értik az embert. Arthur C. Clark HAL9000 számú, az űrhajót irányító számítógépe például a küldetésre veszélyesnek ítéli meg az embert, ezért végez a tudósokkal (2001: Űrodüsszeia, 1968).

Mindez, persze, csak képzelet és fantázia, de ha az írók, a tudományos-fantasztikus világ mesterei már a múlt század közepére eljutottak az emberfeletti szuperintelligencia megalkotásához, nem nehéz elképzelni, hol tarthat a tudomány 2014-ben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!