Orbán vacsorája - Nyílt leveléről beszélgettünk a Széchenyi-díjas professzorral

– Nem akarok olyan kérdést feltenni, amire nem szívesen válaszol, de muszáj megtudnom: van valamiféle kiemelkedő sportteljesítménye?

– Negyven évvel ezelőtt csaknem sárga öves dzsúdós voltam, ám az övvizsgán kiderült, hogy az egyik ujjam – a benne lévő jóindulatú daganat miatt – eltört. Így véget is ért a „dzsúdópályafutásom”. Sajnáltam, mert jó testmozgás volt.

– Csak azért kérdezem, mert manapság úgy alakultak a dolgok, hogy kiemelkedő sportmúlttal is lehetne professzor.

– Itt most bárkiből bármi lehet, ha a hatalom úgy gondolja. Caligula, az őrült római császár is így tett, amikor szenátorrá nevezte ki lovát, Incitatust. Ezzel azonban nem csak a szenátori tisztséget degradálta, hanem a lovat is – azt ugyanis nem ló mivoltából fakadó erényei miatt becsültette az emberekkel. De a lényeg: káros téveszme munkálkodik azokban, akik azt hiszik, hogy bárkit bármilyen tisztségre kinevezhetnek. Az ilyen hatalom a névmágia bűvöletében él, mert azt hiszi, attól válik valami jóvá vagy rosszá, aminek nevezi – ezt látjuk akkor is, amikor utcákat, tereket, gimnáziumokat neveznek át –, miközben még arra sincs garancia, hogy aki hatalommal vagy szakértői kinevezéssel bír, annak esze is van hozzá.

– Mocsai Lajos egykori kiváló kézilabdázó, volt szövetségi kapitány a rá szabott törvény alapján lett a Testnevelési Egyetem rektora, majd a Debreceni Egyetem oktatóinak és professzorainak elutasítása ellenére a hatalom díszdoktorrá avattatta, Áder Jánostól pedig éppen a beszélgetésünk napján vehette át professzori kinevezését. Ezt a folyamatot minek kell tekinteni?

– Tudni kell, hogy ez a történet nem Mocsai Lajosról szól, hanem egy jelenségről. Arról, hogy a hatalom nem engedi, hogy a tudományos testületek szabályosan működjenek. A Magyar Akkreditációs Bizottság ma már nem mondhatja meg, kiből lehet egyetemi tanár, ahogyan az egyetemi szenátus sem, kiből díszdoktor. A kompetenciák, a fékek és ellensúlyok rendszere itt is felbomlott.

– Kinek a hibája ez?

– A politikai rendszeré, amely még az egyetemi tanári és rektori kinevezésekbe is beleszól. A politikusok órási károkat okoznak ezzel. Az egyetemeket, de még a Magyar Tudományos Akadémiát is megfosztják autonómiájuktól, ami azért nagyon nagy baj, mert jó pár száz éve az egyetemek képviselik a tudás megszerzésének, megtartásának, megőrzésének és átadásának jogát és kötelességét. Ez adja az európai típusú társadalmak közös gondolkodásmódját. A módszertant, ami összeköt bennünket; ami alapján kialakulnak értékrendek és arányok; amelyek irányt mutatnak a globalizálódó világban. A közös tudásra, a közös világlátásra épül a nyugati típusú oktatási rendszer is, amely megmutatja, megtanítja, hogyan kell tudást szerezni, és képes arra, hogy korrigálja, megítélje és fenntartsa önmagát. Mindezek alapján csak együtt tudjuk eldönteni, mit tekintünk tudásnak; egymásnak tudjuk elmondani, hogyan gyűjtsünk tényeket, hogyan rendszerezzük és dolgozzuk föl azokat; hogyan igazoljunk vagy vessünk el egy állítást. Nekünk, magunknak kell kiszűrnünk a tévedéseket, a csalókat és szélhámosokat – mert ez elemi érdekünk.

– Vagyis, ha jól értem, a kierőszakolt kinevezésekkel ebbe a metódusba szól bele a politika, a hatalom?

– Így van. Ha ugyanis beleszól a tudomány dolgaiba és módszertanába, eljárásrendjébe, akkor azzal káoszt teremt. Mondok egy népszerű példát: klímaváltozás. Évtizedek óta óriási tudományos viták folynak erről, hiszen a tudomány sem egységes, de a kutatók közösen akarnak választ találni arra, hogyan mérsékeljék a változás hatásait. A politika azonban mintha ellenérdekelt lenne ebben a folyamatban, különféle gazdasági érdekekre hivatkozva elodáznak minden fontos döntést. Miközben ebben a küzdelemben a tudomány is áldozatává válik gazdasági érdekeknek. A kutatás ugyanis költséges műfaj, a tudós rászorul a cégek támogatására, az állami forrásokra. A multinacionális vállalatok kezdetben saját kutatási részleget tartottak fent, ahol tudósokat foglalkoztattak bérmunkában. Mára ez inkább úgy néz ki, hogy a nagy cégek pályázatot írnak ki, mit kellene fejleszteni, s még azt is előírják, mire kell jutnia egy tudósnak, vagy éppen mire kellene. Vagyis: mivel ma már a tudományban is nagyon erős a gazdasági érdekérvényesítés, sokkal jobban illenék vigyázni az elért eredményeinkre. De a gazdasági beavatkozás ellensúlyozására jobb demokráciákban még lehet jogi vagy politikai fórumokat találni. Ha az intézményes ellensúlyok kiiktathatók, akkor a tudás egész rendszere válik kiszolgáltatottá.

– Vagyis félő, hogy eszközzé válik a tudós és a tudomány?

– Ezt ismerte fel a politika nálunk. Rájött arra, hogy a nyugati típusú államokban, és még nálunk is a tudomány az emberiség egyetlen olyan maradvány értéke, amely iránt töretlen az emberek bizalma. Erre mit tesz a politika? Azt mondja: ide nekem a tudomány karizmáját! Az elfogadottságát, a valódi tekintélyét. És vele együtt a híres tudóst, de lehetőleg a hírnevét. Ez nem annyira szép dolog, ám Magyarországon még ennél is továbbmegy a hatalom: saját értékrendjétől fosztja meg a tudós-, kutatói és oktatói közösséget, és arra törekszik, hogy a tudós meritumát, vagyis érdemeit használja önös céljai eléréséhez. Nálunk azt ismerte fel a politika, hogy egyrészt maga mellé sorakoztathatja (látványos ünnepségeken is) a valódi, elismert tudósokat, másrészt – minden rizikót elkerülendő – kinevezhet (elnevezhet) tudósnak neki tetsző embereket. Bár ez, mint már említettem, kétélű helyzet: „a királyon nincs ruha” helyzethez vezethet. Hogy még ezt a rizikót is csökkentsék, kiterjesztették a beavatkozást a teljes alsó-, közép- és felsőoktatásra is.

– És mi történik akkor, amikor egy élsportoló érdemeit akarják ráerőszakolni a tudományos követelményrendszerre?

– A politikusok ilyenkor elképesztő butaságról tesznek tanúbizonyságot. Mocsai Lajos ugyanis alighanem kiváló sportoló volt, és kiváló sportszakember. De miért nem lehetett kinevezni a Nemzet Sportolójának vagy a Magyar Olimpiai Bizottság tiszteletbeli tagjának? Ha viszont „tudósnak” nevezik ki, a nem rá szabott ruhában, álruhában büszkélkedve elveszítheti megérdemelt nimbuszát, és még a „mundér becsületét” is. Ezt előidézni, még ha rövid távon „be is jön”, ostobaságra vall.

– És miért nem tesz ellene a tudós társadalom? A céhek kivetik magukból a kontárokat.

– Ez nagyon nagy probléma, és nem csak a tudomány területén tapasztalható. A tétlenség miatt már most nagy a káosz. Meggyengült és felbomlott sok hagyományos és modern, formális és informális társadalmi kohéziós rendszer. Az ázsiai, afrikai menekültek is ezért vannak itt, Európában, mert hazájukban társadalmi káosz uralkodik, ami elől menekülnek. Nálunk meg intellektuális káoszt teremt a kormány azzal, hogy rátelepszik mindenre. A tudomány esetében olyan folyamatot indított el, amelynek csak az lehet a vége, hogy – sarkosan fogalmazva – előbb vagy utóbb a szobafestőt kötelezi vagy nevezi ki arra, hogy hajtson végre agyműtétet. Vagyis: valóban intellektuális káosz fenyeget, ha összekeverjük vagy felülírjuk a kompetenciákat. Az egyetemhez konzisztóriumot nevezett ki a hatalom, majd kancellárt – de miért is? Ráadásul, ha hagyjuk, hogy a tudományos világra rátelepedjen a politika, akkor nem csak egy-egy egyetem kerül veszélybe, hanem az egész társadalom. A Római Birodalmat is a Caligula-félék intézkedései sodorták végveszélybe, a meggyengült birodalmat aztán darabokra szedte az ideológiai-gazdasági háború, valamint az akkori népvándorlás.

– Amikor megírta a nyílt levelet, arra kérte Széchenyi-díjas professzortársait, hogy ne menjenek el a miniszterelnök úr szeptemberi díszvacsorájára. Miért döntött úgy, hogy ily módon tiltakozik az Orbán-kormány fent említett hatalmi gyakorlata ellen?

– Már tavaly sem vettem részt az MTA új elnökének, Lovász Lászlónak rendezett állami díszvacsorán. Utólag hallottam, hogy Orbán Viktor szóhoz sem hagyta jutni ezt a remek és kiváló akadémikust. De a kormányfő mindig ezt csinálja: szándékosan ad egy sallert vagy kokit, aztán megsimogatja az emberek fejét. Ráadásul az idei, szeptemberi vacsorát a Vigadóba szervezik, a Fekete György-féle Művészeti Akadémia épületébe, amely riasztó szimbólumává vált annak, ahogyan a mai hatalom bánik a művészekkel.

– Hányan csatlakoztak az ÉS-ben közzétett protestálásához?

– Nem az volt a szándékom, hogy tábort gyűjtsek magam köré. Számoltam, persze, különféle reakciókkal és hatásokkal. De illúzióim nem voltak. A magam lelkiismeretének megnyugtatására és jus murmurandi (a morgás, az elégedetlenség kimutatásának joga – a szerk.) érvényesítésére írtam meg ezt a felhívást.

– Egy időben művészeknél és politikusoknál is divat lett átvenni díjakat, de kezet már nem fogtak azzal, akitől kapták. Mennyiben hasonló az, ha nem megy el egy vacsorára?

– Más a helyzet. A díjak átadása előtt ugyanis mindig megkérdezik, hogy elmegy-e az illető az átadásra, vagy postázzák a díjat. Diszkrét letapogatás.

– És miért nem választotta azt az utat, hogy elmegy arra a vacsorára, és ott mondja el, miért tartja hibásnak azt a gyakorlatot, amit a kormány a tudománnyal (is) művel?

– Bevallom, tűnődtem ezen, de a Lovász László elnöki díszvacsoráján tapasztaltak alapján biztos vagyok benne, hogy nem engednék elmondani. Nem adnának erre lehetőséget. Talán még le is fognának, ha megpróbálnám. Éppen ezért inkább megírtam, mit gondolok – jóllehet tudom, ezzel sok tudósprofesszor társamat kínos helyzetbe hoztam. Most aztán magyarázkodhatnak szegények, ha betegség vagy külföldi út miatt nem tudnak részt venni a vacsorán. Sajnálom, és lehet, sokan átkoznak is ezért, de úgy vagyok ezzel, hogy valakinek muszáj kimondani az igazságot. Sok ember tűr és hallgat, de nekem ez már nem árt. Belátom, egy fiatalnak még van mit vesztenie, sokan el is mennek kutatni máshová – de én annyit még tehetek értük, hogy felhívom a figyelmet a tudóstársadalom megtépázott becsületére és megcsonkított autonómiájának sanyarú helyzetére.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!