A brüsszeli ebédet nem zavarta meg az Európai Unió Nobel-békedíja.
Trükkös papírtölcsérekben felszolgált sült krumpli illata száll az étteremben, a pincér ordít a pultosnak, hogy adjon két meggyes sört, én meg a vol-au-vent-omból (leveles tésztából készült pogácsa különféle húsokból és gombából főzött tejszínes raguval) szeretnék minél több ízt egyszerre a villámra ügyeskedni, mikor az okostelefonomra befut a hír, az Európai Unió elnyerte a Nobel-békedíjat. Várom, hogy nemsokára össznépi örömmámorba boruljon Brüsszel, mégiscsak ez az EU fővárosa.
De nem történik semmi. A szomszéd asztalnál ülő jól fésült eurokraták továbbra is arról beszélnek, hogy Jürgen mit mondott Céline-nek, mikor Thomasszal azt a jelentést készítették, amit Jaroslaw visszadobott. Hiába próbálok figyelni, elvesztem a fonalat, de nem is értem, hogy miért a folyosói pletykákról beszélgetnek ezek, mikor egy icipici részét ők maguk kapták a Nobelnek.
De nem. Egy vén rocker kinézetű amerikai, akit lehet, hogy fel kellene ismernem, elképesztően utálatos stílusban rendel, majd telefonálni kezd, bár azon, hogy ő az üzleti ügyeiről tárgyal, nem lepődöm meg annyira. És ekkor egyik pillanatról a másikra enyhe szélvihar kíséretében elkezd zuhogni az eső, egyre több snájdig öltönyös szalad be, de csak letekerik a kabátot helyettesítő sikkes sáljukat, és kérnek valamit enni. Hiába pötyögtetik ők is a mobiljukat, szemmel láthatóan nem örülnek.
Aztán rájövök a dolog nyitjára: Brüszszel mégiscsak Belgium, ez pedig nem az az ország, ahol az evésen kívül bármi is történhetne a szigorúan betartott ebédszünetben. Utána viszont legalább a politikusok elkezdenek vérmérsékletük szerint reagálni a jó hírre. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke kijelenti, hogy a Nobel-díj „az Európai Unió egésze, mind az 500 millió polgára számára nagy megtiszteltetés”, Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke pedig „meghatódik”. Herman Van Rompuy, az Európai Tanács elnöke, volt belga miniszterelnök is megszólal, szépen befejezve beszédsorozatát, amellyel a héten végigturnézta az országot. Szerdán megnyitotta a tanévet a Louvaini Katolikus Egyetemen, ahol fél óra alatt minimum ötször ismételte el a felelősségvállalás és a szolidaritás szavakat, miközben biztosította a hallgatóságot, hogy Európát a meglévő 27 taggal akarja tovább építeni, és a Nyugat- Balkán államait is szeretettel látja. Majd csütörtökön a Friends of Europe (Európa Barátai) agytröszt konferenciáján jelentette ki, hogy „Európa jó úton jár”. Így pénteken már igazán megérdemelten szólíthatott fel minket arra, „őrizzük meg emlékezetünkben ezt a boldog pillanatot”, és becsületére legyen mondva, nem tette hozzá, na, ugye, én megmondtam.
Elio di Rupo miniszterelnök sem maradhatott ki a sorból, kijelentette, büszke, mert „Belgium, az alapító országok egyike, mindig is példát mutatott és kezdeményező szerepet játszott az európai integráció folyamatában”. Beszédében viszont nem tér ki három tényre, amelyeket nem szabad szem elől téveszteni: a) Az 1950-es években Belgium nem szerette volna, hogy Brüsszel legyen az EU (akkor még Európai Gazdasági Közösség) fővárosa; b) Di Rupót egészen pontosan 541 napig tartó, miniszterelnök nélküli politikai válság után sikerült megválasztani; c) Két hete még arról beszélt, hogy a gazdag országoknak nem kell többé törődniük a rosszul teljesítőkkel.
De szerencsére itt van Guy Verhofstadt liberális európai parlamenti képviselő, aki az 541 napos válság előtt kilenc éven állt az ország élén. Szokása szerint jól kioszt mindenkit, aki éppen el akarná magát bízni a Nobeltől, mondván, „nem szabad abba az illúzióba esnünk, hogy most is olyan jól teljesítünk, mint az Európai Unió alapító atyái”. Az meg már megint más kérdés, hogy Verhofstadt valójában elődje, Paul- Henri Spaak egykori belga miniszterelnök és alapító atya nyomába akar lépni, és ennek a jegyében a másik liberális fenegyerekkel, Daniel Cohn-Bendittel közösen ki is adott a múlt héten egy könyvet, amelyben az Európai Egyesült Államokról vizionálnak. A nyilatkozatokkal szépen el is telik a délután, és végre a belgák is észbe kapnak. Alapvetően mindenki azt gondolja, hogy a kitüntetés szép üzenetet hordoz, de vannak fenntartásaik. „Az Európai Unió kapta a Nobel-békedíjat. Mindig nevetnem kell, mikor posztumusz tüntetnek ki valakit” – ironizál egy twitterező, míg egy másik azon poénkodik, hogy „nem véletlen, hogy nem a közgazdasági Nobelt kapták meg”. Egy harmadik pedig ezt írja: „mikor tudjuk, hogy Magyarországon, az EU szívében, felfegyverzett milíciák cigányokat üldöznek, kétlem, hogy ez egy alapos döntés lett volna”. Ez nagyon fáj, még ha van is benne igazság.
Abba is hagyom a Twitter böngészését, és átnyergelek a Facebookra. Ismerőseim közül érdekes módon csak egy találja említésre méltónak a hírt, pedig akad jó néhány, aki az unióval foglalkozik. Ő viszont olyan lelkes, hogy még a háttérképét is erre az üzenetre változtatja. Annyi csak a baj, hogy eredetileg teológiát végzett, és csak egy hónapja mélyedt bele a témába, így most mindenhova a „L’Europe pour des nuls” (Európa kezdőknek) című könyvével jár.
Feladom a küzdelmet, ha nem örül itt senki, akkor inkább követem a belgák példáját, eszem vacsorára egy kis kagylót sült krumplival.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!