Orvosbárók esete a meztelen királlyal - A teljes interjú Lantos Gabriellával

– Több mint félmillió olvasó, sok tízezer megosztás…

– …tudom, hogy az egészségügy fontos téma, de bevallom, meglepett ez az óriási érdeklődés. Az elmúlt öt évben egy magánkórház operatív igazgatójaként dolgozom, de előtte 15 évig újságíró voltam, úgyhogy nem esett nehezemre megfogalmazni a rengeteg információt és a sok történetet, amit a nálunk dolgozó orvosok, nővérek, beszállítók és persze azok a páciensek mesélnek, akik hozzánk jönnek, vállalva azt, hogy a tb-járulék után másodszor is fizetnek az ellátásért.

– Magára is haragította a szakma egy részét, sőt vannak, akik ingyenreklámot, lobbitevékenységet sejtenek a cikk mögött.

– Lobbiznom az államtitkár előszobájában kellene, ráadásul azt csöndben csinálják, nem a nyilvánosság előtt. Én viszont a közvéleményt tájékoztattam a hamis mítoszokról és az egészségügy valódi problémáiról.

– Máshogy látszódnak ezek a problémák egy magánkórház irodájából, mint mondjuk egy közkórház alagsori büféjéből?

– Közel ülök a közegészségügyhöz, de mégis elég távol ahhoz, hogy reális képem legyen. Így nem vagyok elfogult, és ki merem mondani, amit látok. A saját kórházam működését lépésről lépésre raktam össze. Végig kellett gondolni, hogyan működik egy ilyen üzleti környezetben a szolgáltatás, ahol nagy a különbség az információ és a tudás tekintetében betegek és orvosok között, ahol ilyen sok korszerű eszközre és élő munkára van szükség. Ez a tudás hiányzik az állami egészségügyet vezetők fejéből, de a megrendelők és a finanszírozók fejéből is. Ami a legfontosabb: nem igaz, hogy ha több pénzt adnának az egészségügynek, akkor minden rendben lenne. Ugyanazok még többet vinnének haza. A pénzhiány következmény, nem pedig ok.

– A bajok forrásai – a cikke szerint – az orvosbárók. De kik ők?

– A nagyjából 30 ezres orvosi létszám 10-15 százaléka tartozik ide, 3-5 ezer nagyhatalmú orvos tevékenykedik. A pozíciójuk a közös bennük: a rendelkezésükre álló erőforrásokat saját szájuk íze szerint osztják el, holdudvart tartanak fenn, egy hűbérbirtok felett gazdálkodnak. A saját környezetükben véleményvezérek, s mivel az OEP csak szűkkörűen, papírból ellenőrzi a kórházakat, az orvosbárók azt csinálnak, amit akarnak. Valószínűleg minden kórházban van minimum egy-kettő belőlük. Általában aki vezeti az osztályt, úgy tesz, mintha az az övé lenne, mintha ő tette volna bele a pénzt, holott a társadalombiztosítás finanszíroz mindent, az alapanyagokat, az eszközöket, az ápolókat, a takarítót, ők pedig zsebre teszik a pénzt adózatlanul. Így még a nyugat-európai átlagnál is kétszer-háromszor több pénzt keresnek. Ez egy hierarchikus rendszer: a főorvos határozza meg, hogy ki kit műt meg és azt is, hogy kinek nem jut műtét. Első az akut beteg, utána jönnek a főorvos betegei, és ha belőlük túl sok van, akkor másra nem jut idő, ekkor mondják, hogy tessék felöltözni, ma már nem lesz műtét. Sokszor azért jönnek hozzánk, a magánkórházba dolgozni az orvosok, hogy ők is tudjanak műteni. De például az onkológián nem is kell műteni ahhoz, hogy fizessen a beteg: ha az életéről van szó, eladja a házát is. Vannak fertőzöttebb szakmák: a hálapénz ott magasabb, ahol műtétek történnek. Innen az az orvosi bon mot, hogy a hálapénz a vágott seb nagyságával arányos. És egy saját példa: tőlem eleinte a beszállítók megkérdezték a számlaszámomat. Ahhoz voltak ugyanis szokva, hogy tejelniük kell a vezetőnek.

– Mióta működik az orvosbárók köre?

– Az elmúlt 40 évben biztosan, de lehet, hogy még régebben. A hűbéri viszonyrendszernek, a csendőrpertunak, hogy a főorvos tegezi a kisorvost, aki viszont magázza a főorvost, több évtizedes múltja van. Az az érdekes, hogy mindez az összes szektorban már megváltozott, tisztult a terep, kivéve az egészségügyet.

– Miért?

– Mert alig piacosodott. Ma már több telefonszolgáltató, rengeteg repülőtársaság és tengernyi üzletlánc közül választhatunk, hiszen amikor verseny van, akkor piac is van. Az egészségügyben viszont nincs piac, kevés a magánszereplő, szinte az egész állami fennhatóság alatt áll. Ahogy a török birodalomban a szpáhik kihasítgatták a maguk birtokait, úgy az orvosbárók is ezt teszik az állami egészségügyben, kialakítva a saját egyéni hűbérbirtokaikat. Csak az változik, hogy ki ül bele: a kiöregedettek kinevelik saját utódaikat.

– Akkor tehát az egészségügy az orvosbárók foglyává vált?

– Igen, és ebben vergődik a politika. Tapolcán a Jobbik azzal tudott győzni, hogy megígérte az egyébként jogosan bezárt kórházi osztályok újranyitását. Bonyolult átlátni mindezt, és minden politikai szereplő arra gondol: anyám is lehet beteg, akkor hova viszem, tehát egyszerűbb nem nyúlni a rendszerhez, inkább oldja meg más, gondolják, csak ne nekik kelljen foglalkozni ezzel a népszerűtlen területtel. Nagy az ellenérdekeltség, de egyszer ki kell mondani: a király meztelen.

– Egyelőre nem sokan kiáltják ezt önnel együtt. A Kórházszövetség hamar reagált az írására. Szerintük az orvosbárók sok tudást, tapasztalatot is hozzátesznek az egészségügy rendszeréhez, s miközben szerintük is túl sok a kórházi ágy, felhívják a figyelmet arra is: senki nem maradhat ellátatlanul. Egy másik reakció is azzal kritizálta a megállapításait: kimaradt belőlük az emberi, például egy nehezen megközelíthető kistelepülésen, rossz anyagi körülmények között élő beteg szempontja.

– Sokan fognak most számolni, biztosan többen cáfolnak is majd, szeretném, ha ezek a modellt érintő érdemi cáfolatok lennének. Egyébként már az jó, hogy beszélünk a valós bajokról. A Kórházszövetség érdemben nem cáfolta a megállapításaimat, csak árnyalta. Hogy nincs is 160 kórház, mert abból ennyi ilyen, annyi meg olyan. Ez a szakemberek számára nyilván nagyon érdekes részlet, de a közvéleménynek egyáltalán nem. És ugyanez igaz az orvosszámra is. Ha 30 ezer orvosi pecsétszámmal írnak fel Magyarországon gyógyszert, akkor 30 ezer orvos dolgozik, és mindegy, hogy ki a munkáltatójuk.

– Javulna a helyzet, ha mindenki bejelentve, adózva, hálapénz nélkül dolgozna?

– Ha nem lenne hálapénz, akkor 200–400 ezer forint nettóból kellene megélniük az orvosoknak, tehát még többen elmennének, hiszen külföldön ennek sokszorosát keresik meg. A társadalomnak tudomásul kellene vennie, hogy az orvosok csak 30 éves korukban kezdenek pénzt keresni, addig tanulnak, tehát tisztességes értelmiségi fizetést érdemelnek. Az új generáció nem akar 250 órát dolgozni havonta, orvosbáróságra várni, inkább külföldre megy, ahol sokkal kevesebb helyen dolgozva, korrekt módon többet keres.

– Az orvoselvándorlás okozta gondokról beszél most, miközben azt írja a cikkében: orvosból van elég, a szakképzett ápolók hiánya sokkal nagyobb probléma.

– Orvosból jelenleg még van elég, de mivel a 160-ból 130 kicsi kórházban dolgoznak, „eltűnnek” a szem elől. A nagy tudású orvosok lehajolnak a legkisebb műtétért is, mert abban van a (hála)pénz, ahelyett, hogy abból csinálnának napi tizet, amihez értenek. Így nem gyakorolják azt sem, ami a szakterületük. Az ápolóhiány az igazán aggasztó: fele annyian vannak, mint kellenének. Emiatt sem látszanak az orvosok: ahelyett, hogy gyógyítanának, az ápolók munkáját is nekik kell ellátni az infúzió bekötésétől az adminisztrációig. Egyértelmű: az alapellátást úgy meg kell erősíteni, hogy ne egy, hanem több nővér jusson egy orvos mellé. Ennek érdekében Ónodi-Szűcs Zoltán egészségügyi államtitkár egyes lépései megfelelőek. Például, hogy az egészségügyi rendszerből kiveszik az ápolási, krónikus osztályokat, hiszen az szociális feladat.

– Ha a megoldás a szakápolók bérének jelentős emelése, akkor mégiscsak pénzkérdés az egészségügy állapotának javítása, nem?

– A meglévő pénz jobb elosztásának kérdése. Most is azt látjuk: hónapról hónapra romlik az egészségügyi ellátás színvonala, hiába tolnak bele 40–80 milliárdokat évente konszolidációként, nincs javulás. A finanszírozási problémát a potyautasok okozzák. Nagyjából 3,5 millió felnőtt tartozik ide, mert nem tesznek bele semmit a közösbe, csak kiveszik az ellátásból a maguk részét. A járulékfizető meg, ha nem kapja meg az elvárt színvonalat, hálapénzt vagy magánellátást fizet. Persze érthető: az emberek azt várják az egészségügytől, hogy az idejüket, a személyiségüket és a pénzüket tartsák tiszteletben, de mivel ezt a közellátásban nem kapják meg, ezért jönnek a magánkórházba, még akkor is, ha így kétszer fizetnek. Ha a társadalom szerint az normális, hogy egyharmad fizet csak tb-t, akkor tudomásul kell venni, hogy ennyiből ilyen közegészségügyre futja. De a mostani összegből is meg lehetne jobbanfizetni az alacsonyabb rangú orvosokat és az ápolókat, ha bezárnák a kisebb kórházakat. Illetve, ha az állam lemondana arról a 28,5 százalékos szociális adóról, amelyet a kórházak fizetnek az államkasszába, és ezt az összeget megkapnák a szakdolgozók, akkor ez egy 35 százalékos béremelést jelentene számukra. Anélkül, hogy hozzá kellene nyúlni a struktúrához. Ha ez nem történik meg, akkor a szakdolgozók elfogynak, valóságos lesz az orvos- és a nővérhiány, és végképp ellehetetlenülnek a kórházi osztályok.

– Írásával szinte egy időben került nyilvánosságra az a Századvég-tanulmány, amelyből kiderül: még a mostani kormány is felismerte a problémákat, tervezte például a kórházak számának csökkentését, sőt még egy vizitdíjszerű hozzájárulás bevezetését is, csakhogy a közvélemény-kutatások komoly társadalmi ellenállást mutattak. Általános állampolgári vélekedés: alanyi jogon jár az egészségügy, az nem egy szolgáltatás. Valamint, hogy az évi 70 milliárdos hálapénz rendben van, de a néhány száz forintos vizitdíj nem.

– A politikusok azt mondják, hogy az egészségügy jár, de nem tudják megadni, tehát saját csapdájukba esnek. Ki kell mondani: nem ingyenes az egészségügy, mert ami az egyik embernek ingyen van, az a másiknak nagyon sokba kerül. A szükséges kórházbezárások kapcsán pedig ideje szembesülni a ténnyel: ha az orvoskivándorlás ilyen ütemben folytatódik, akkor öt év múlva tényleg nem lesz elég gyógyító a jelenlegi 160 kórházban, vagyis a kórházbezárás „magától” is el fog kezdődni. Sok helyen ma sem tudják teljesíteni a minimumfeltételeket. Ráadásul öt éven belül a háziorvosi praxisok negyede is kiürül, ez is óriási baj. Mivel nem maradhat ellátatlanul egy település sem, még nagyobbak lesznek a háziorvosi körzetek, tehát még több orvos fogja azt mondani, hogy nem utazik 50-80 km-t, így még inkább kiürül a szakma. Most még fel lehet készülni a szükséges lépésekre, igaz, kellene hozzá nemcsak belátás, de bátorság is. De amikor majd az élet kényszeríti ki, akkor nem lesz lehetőség a mérlegelésre, és akkor lesz csak igazán nagy a politikai veszteség.

 

Lantos Gabriella
újságíró, a Magyar Rádió munkatársa volt, majd fejlesztéspolitikai szakértőként és a Nemzeti Fejlesztési Ügynökség kommunikációs igazgatójaként dolgozott, öt éve a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója.

 

70 milliárd forint
forint hálapénzt adnak az orvosoknak a magyar betegek évente. Az összeg nagy része (80 százaléka) az orvosok egynegyedének zsebében landol.

 

Milliós csalások
Havonta ezerszer továbbítanak a kórházak hibás TAJ-számot
az Országos Egészségbiztosítási Pénztárnak. Sokszor figyelmetlenség,
azaz elütés miatt keletkezik a hiba, de van, hogy
egy elhunyt TAJ-számával „próbálkoznak” a betegek. Tavaly a
kórházak 16 281 esetben adtak le nem megfelelő TAJ-számot
az OEP-nek és 3,6 millió beavatkozás után kértek finanszírozást
a kórházak. Az OEP csak a rendben lévő TAJ-számok után
finanszírozza a kórházakban történt beavatkozások költségeit.
Nagyjából 300 ezren egyáltalán nem fizetnek tb-t.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!