A Kiss-botrány újra rávilágít arra, hogy Magyarországon a szexuális erőszak és a nők fizikai bántalmazása még mindig tabutéma. Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) 2014-ben megdöbbentő kutatást publikált: a 18 és 74 év közötti magyar nők 28 százaléka vált 15 éves koruk után fizikai vagy szexuális erőszak áldozatává.
A 2011-es népszámlálási adatok alapján ez több mint egymillió nőt jelent. E kutatásból derül ki az is, hogy a magyar nők 6 százaléka él olyan kapcsolatban, amelyben fizikailag és/vagy szexuálisan bántalmazzák.
A sokkoló tények ellenére a kormány nem tett semmit ebben az ügyben, holott lenne rá módja, ha ratifikálná az Isztambuli Egyezményt, amellyel utat nyithatna a több évtizedes kutatási tapasztalatok átvételéhez, a bűnmegelőzéshez, az áldozatok védelméhez, a hatóságok képzéséhez. A Kiss-botrány túlmutat ugyanis az uszodán, a sporton – a nők elleni erőszak kérdését valójában csak tágabb társadalmi ügyként lehet értelmezni. Cserháti Éva Zsófia, aki 2013-ban alapította meg a MUSZÁJ elnevezésű munkacsoportot a gyerekkori szexuális abúzus áldozatainak jogaiért, úgy véli: az elmúlt évek botrányaiban – a Sipos-botrányban, a pannonhalmiak gyerekmolesztálási ügyeiben, vagy a gyerekeket szexuálisan bántalmazó gyúró, Kicsi bácsi esetében – sok a közös vonás. Eleinte sokan elsiklanak a lényeg felett, s azt kérdezik, „miért pont most?”, „kinek állt érdekében nyilvánosságra hozni az esetet?”, aztán jön a mentegetés, a „nem is úgy volt”, „megbánta a tettét”, „eleget vezekelt már”. Kiss Lászlónak is az volt az első reakciója, hogy leülte, kapott egy második esélyt.
A kommentáráradatban, ami a hír kirobbanását követte, sok hozzászólónak az fájt, hogy miért engedték ki, hogy besúgó volt-e? – emlékeztet Cserháti Éva Zsófia, rámutatva arra, hogy az ilyen típusú bűncselekményeknél nagy a látencia, de a hatvanas-hetvenes években még ennél is nagyobb volt.
„Azokat ítélték el, akiknél annyira egyértelműek voltak a bizonyítékok, hogy már nem lehetett maszatolni” – szögezi le, hozzátéve: a hír hallatán automatikusan azon kezd morfondírozni az ember, hogy vajon akkoriban kinek volt érdeke leültetni a csoportos nemi erőszak elkövetőit? De ez az érvelés az áldozathibáztatásról szól. És hogy mennyire ebbe az irányba halad a diskurzus, azt jelzi az a tény is, hogy Kiss László perújrafelvételt kér, sőt az Adatvédelmi Hivatalhoz fordul az eset nyilvánosságra kerülése miatt.
A szakember úgy véli, szimptomatikus, hogy a magyar társadalom vezető véleményformálói úgy beszélnek erről az ügyről, mintha a nő „kapható lett volna”.
„Összezár a férfi korporativizmus. Látjuk ezt az úszószövetség minden megnyilvánulásán” – mondja Cserháti Éva, hangsúlyozva, hogy Szepesi Nikolett ügye éppen arra világított rá, mennyire haszontalan segítséget kérni. „Mindez generációkat rettentett el attól, hogy egykori áldozatként beszélni merjenek.”
Magyarországon hiányos a tudás a szexuális és/vagy párkapcsolati erőszakkal kapcsolatban, az ilyen ügyek csak akkor érik el az emberek ingerküszöbét, ha valami egészen durva dolog történik. A szakértő szerint ilyen a Kiss-ügy is. Arra a kérdésre, hogy miért nem jönnek elő a nagy megbecsültséggel övezett úszónők a tapasztalataikkal, azt mondja: nem csak az úszónők nem jönnek elő. „Az áldozatok általában hallgatnak. Az uszodai történetek majd’ mindegyike a gyerekkorba nyúlik vissza, ott még inkább jellemző a tabusítás.” A háromszoros olimpiai bajnok amerikai úszónő, Nancy Hogshead- Makar erről úgy vélekedett: egyebek mellett a Stockholm-szindróma lehet az oka annak, hogy az uszodai közegben gyakoribbak a szexuális bűncselekmények, mint más sportágakban. Jellemző, hogy Dániában például krízisvonalat hoztak létre, hogy a sportban áldozattá válóknak segítséget nyújthassanak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
