Ötven éve divatban - Interjú Szilágyi Tiborral

– Oszi bátyám, milyen a jó palacsinta?

– Jaj, ez nagyon jópofa történet… Aki látta a filmet, az tudja, hogy a palacsintának félreérthetetlen szexuális töltése van. Rudolf Péter Üvegtigris című sikerfilmjében alakítom Oszi bátyámat, ezt a tutyimutyi, de jólelkű alakot, és mindig meglep, hogy milyen sokan idézik ezt a kedves és mókás jelenetet. A szerzőket, a rendezőt dicséri, hogy rendre kérdezik, mikor jön a folytatás. Merthogy minden faluban vannak Oszi bátyámok, akiket az emberek kedvelnek, még akkor is, ha a film eléjük, magyarok elé tart görbe tükröt.

– S miközben a mai generáció Oszi bátyámként ismeri önt, az elmúlt ötven évben több mint kétszáz színpadi szerepben játszott, nem beszélve filmes alakításairól.

– Nincsen ezzel semmi baj. Az oszibátyámos szerepek népszerűséget hoznak. A mai napig azzal állítanak meg meglett családapák és családanyák, hogy ők a Kántor nyomoz című filmsorozaton nőttek fel – miközben a Kántor-sorozat mindössze öt epizódból állt. De ez így van jól. Örülök, ha azonosítanak egy-egy filmszerepemmel – csak időnként jöjjenek el színházba is.

– Merthogy Szilágyi Tibor az elmúlt ötven évben mindegyik nagy, Kossuth-díjas színésszel, a Nemzet Színészével játszott színpadon és filmben. Ezt azért kevesen mondhatják el magukról.

– Valóban, színészóriásokkal játszottam együtt, akik ráadásul a barátaim is voltak Sinkovits Imrétől kezdve Agárdy Gáboron át Kállai Ferencig. De a színészt nem a barátai vagy a partnerei teszik emlékezetessé, hanem azok a színdarabok, drámák és vígjátékok, amelyekben emlékezetes alakítást nyújt. Major Tamás mondta mindig: ezen a pályán nem lehet megsértődni. A cél az, hogy mindig a legjobbat hozzuk ki magunkból.

– Ebből a szempontból mintha túlságosan szerényen fogalmazna legújabb, Katonai szakképzettsége: SZÍNÉSZ című könyvében, amikor így ír önmagáról: „Én sosem jöttem divatba.” Hiszen, mintha egyfolytában „divatban” lenne.

– Még a diplomát sem kaptam kézhez, de Radó Vilmos már azzal hívott Kecskemétre, hogy játsszam el Petruchio szerepét Shakespeare Makrancos hölgy című darabjában. Remek kezdés volt. Mégsem akartam önfényező könyvet írni, és a kijelentés is inkább arra vonatkozik, hogy nekem nem voltak olyan rendezőim, akik vittek volna magukkal filmbe, színházba. Mindig az én döntésem volt, ha elszerződtem valahová, mint ahogyan az is, ha elszerződtem valahonnan. Számomra is hihetetlen, hogy ötven év áll mögöttem. Ötven év színészet. Csodás szerepekkel, kiváló partnerekkel.

– És véletlenül mindig volt színház, ahová mehetett.

– A véletlent azért próbáltam befolyásolni. Valószínűleg én vagyok a legnagyobb magyar vándorszínész, de mindig szakmai okokból álltam tovább.

– Ha visszanéz a fiatal Szilágyi Tiborra, milyennek látja őt ötven év távlatából?

– Bátor palinak. Bátornak, mert az is volt. Huszonévesen még Both Bélának, a Nemzeti Színház igazgatójának is mertem nemet mondani, amikor le akart szerződtetni, mert nem tudta felsorolni, miket játszanék. De nemet mondtam Kazimir Károlynak is, amikor marasztalni akart a Tháliában.

– Honnan volt ez a bátorság?

– Fogalmam sincs. A mai napig ilyen vagyok. Engem mindig is a szakma érdekelt, mindig oda mentem, ahol a színház színház volt.

– Manapság már nem olyan könnyű kilépni egy társulattól, majd belépni egy másikba. A bátorság, 2015-ben, lehet, állástalansághoz vezet.

– Garas Dezső mondta, isten nyugosztalja, óriási színész volt, hogy aki nem akar a legjobb és leghíresebb lenni, az ne álljon színésznek. Ez egy sikerorientált, önkifejezős és szemérmetlen pálya, hiszen a színész a legbelsőbb énjét tárja fel egy-egy szerep kedvéért, sír, zokog, levetkőzik. Itt nincs helye a kamunak, mert akkor semmi sem lesz hiteles. Ez a pálya ettől szép.

– Régen minden színész a fővárosba vágyott, miközben vidéken kellett kezdenie a pályát. Ma is megvan még ez a kettősség?

– Sajnos a szakma eléggé fölgyengült ahhoz, hogy nagy legyen a különbség. A fővárosban három-négy nagyon erős színház működik, de senkinek nincs megtiltva, hogy megrengesse a világot.

– Mitől nem reng?

– Téved, aki azt hiszi, hogy a társadalmi vagy a politikai körülmények miatt. A hibát a szakmában kell keresni. Amikor színésznek álltam, csak Budapesten, a Színház- és Filmművészeti Főiskolán képezték a színészeket, rendezőket, operatőröket stb. Ma ez már egyetem. Akkoriban kimondva-kimondatlanul elitképzés folyt. Népszerű pálya volt a színészet, ám több ezer jelentkezőből mindössze harmincat vettek fel, és az első két évben kirostálták a felét. Deklaráltan a színészet krémjét nevelték akkoriban. Ma viszont azt látjuk, hogy bár rengeteg fiatal tehetséges színész van az országban, szinte minden szoba-konyhában működik három színi iskola, ahol – tisztelet a kivételnek – olyanok is oktatnak, akik maguk sem tudták megtanulni azt, amit tanítanak.

– Ön például miért nem tanít?

– Mert nem hívtak.

– Menne, ha hívnák?

– Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem vagyok jelentkezős alkat. Miközben kollégaként és rendezőként folyamatosan tanítok – csak nem a katedrán, hanem a színpadon. Munka közben. Kérdezek, magyarázok, segítek. Kezdő színész koromban én is így tanultam a nagyoktól. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy amikor fölgyengülésről beszélek, nem azokra gondolok, akiknek képesítés nélkül is a vérükben van a színészet. Latinovits Zoltán eredetileg mérnök volt, akárcsak Tordy Géza, és legyen színész egy vasutas is, ha tehetsége van hozzá. Csupán azzal nem tudok mit kezdeni, amikor egy egész, eleve nem értékközpontú celebvilág művészei nyüzsögnek a címlapokon, s hogy egy szép kebel és a hozzá társuló mosoly elegendő ahhoz, hogy valaki szerepet kapjon bármiben, és művész legyen két hétre. Miközben önmagában az alapképzés sem elegendő ehhez a pályához. Még nekem, aki ötven éve állok elöl a színpadon, sem sikerült mindig minden, és a kétszázvalahány szerepem közül alig tucatnyi az, amit hosszú éveken át örömmel és felhőtlen boldogsággal játszhattam a közönség, a szakmai kritika és a saját megelégedésemre. Sok-sok tanulási folyamaton kell átesnie annak, aki meg akarja állni helyét a színpadon. A színészeknek és rendezőknek jobban kellene figyelniük és ügyelniük arra, hogy ne gyengüljön fel a szakmánk.

– A mai fiatalok vannak olyan bátrak, mint ön volt egykoron?

– Miben lennének azok? Attól, hogy elmennek az országból?

– Anno ön is elmehetett volna, Kanadában maradhatott volna az édesapjánál.

– Eszembe nem jutott. Én ide tartozom. A színészet kiemelten nyelv- és kultúraközpontú szakma. Páger Antalok, Szabó Sándorok, Jávor Pálok, Kabos Gyulák sem vitték sokra odakint. Miközben, akiket színészóriásként emlegetünk, életre-halálra gondolták a színészetet. Aki arra vágyik, hogy az első színpadi éve után drága autót vezessen, s hogy lakása legyen, az menjen inkább brókernek.

– A könyvében idéz Várkonyi Zoltántól, hogy a színészt a színház csinálja. Viszont mintha mindenki filmben szeretne szerepelni, mondván, az hozza az ismertséget.

– Az, hogy ki miben akar szerepelni, még nem jelenti azt, hogy színész lesz. Ami éppen sikeres, az nem biztos, hogy minőségi is. Saját, főleg könnyed műfajú szerepeimből ismerem az érzést. A színház mindig komolyabb felkészülést igényel, mint a film, arról nem beszélve, hogy az előadáson nem lehet újra és újra felvenni a jelenetet.

– Miközben az már régen is úgy volt, hogy a pénzt a mellékessel lehetett keresni: film, szinkron, egyéb fellépés.

– Persze, és születnek komoly alkotások, örök érvényű filmek is. Ilyen volt mindjárt az első filmem, a Hideg napok – a története ma is aktuális. A generációm szerencsés ebből a szempontból, mert kiváló filmekben, tévéjátékokban kaptunk komoly szerepeket. Ráadásul a retro csatornán újra vetítik ezeket a műsorokat, s mivel ismétléspénzt is kapunk, most kezdik megfizetni azt, amit anno nem adtak oda. De ez is azt mutatja, hogy igény van a minőségi színjátszásra, arra a tudásra, amit a generációm képvisel. Másrészt mi a mai napig figyelemmel követjük egymás pályáját, nincsenek allűrjeink, nem irigykedünk a másik sikerére, fölhívjuk egymást, érdeklődünk. És ami a fontos: nem panaszkodunk. Persze mindenkinek vannak kisebb- nagyobb gondjai, de mégsem panaszkodunk. Köztünk még az sem téma, ezt többnyire csak a sajtó nagyítja fel, ki hogyan gondolkozik a világról, milyen érdeklődésű vagy vallású. Egyet ugyanis meg kellene már tanulnia mindenkinek: nincs jobb- vagy baloldali film, sem színház. Csak rossz vagy jó színház van.

– Az igazgatókinevezések viszont a politikáról is szólnak.

– Ez mindig is így volt, és persze politikai kérdés, ki a Nemzeti Színház igazgatója. Hát aztán. Jó lesz-e a színház vagy rossz, az itt a kérdés. Sopronban például jó színházat csináltam, s bár a város idővel mást ültetett a direktori székbe, a mai napig tárt karokkal fogadnak, ha arra járok.

– Mitől jó egy színház?

– Attól, hogy tehetséges emberek szövetkeznek egymással, életre-halálra, még akkor is, ha valami vagy valaki mindig közbeszól. Tudom, mert sokfelé járok, szenvedélyes színháznéző vagyok. Tátott szájjal tudok csodálni bármilyen darabot, ha az jó. Játsszák azt bármelyik teátrumban, Veszprémben, a fővárosban, a Katonában, a Nemzetiben vagy Pintér Bélánál. A lényeg ugyanis az, hogy objektíven lássuk a dolgokat, még akkor is, ha az szubjektíven hat ránk. Aki pedig színész akar lenni, annak több dolgot is szem előtt kell tartania: vállalnia kell önmagát. Önmagának sem hazudhat, és minden szerepre olyan lelkiismeretesen kell készülnie, mintha nem lenne második előadás. Persze nem olyan egyszerű ez, ahogyan kimondjuk, mert az alapokat lehet ugyan tanítani, a tehetséget nem. Egyszer egy fiatal kollégával szöveget olvastunk fel a rádióban, s míg nekem folyékonyan ment, ő mindig bakizott. Mondtam neki, azért akad meg rendre, mert a sormintától nem látja a szöveget. A lapján mindent bejelölt, a szünettől kezdve a hangsúlyon át. Minket megöltek volna a mestereink, ha nem tudtunk volna blattolni.

– Színészként, rendezőként mennyire érintik meg a mai magyar közállapotok?

– Nem tudom, látszik-e rajtam, de nyugodt ember vagyok. Sok mindent elolvasok, mindent látok, de mindig az egészet nézem. Ha csak az elmúlt huszonöt évet nézzük, mindenki követett el hibákat. Minden szinten. Miközben tisztán látszik, hogy azok a városok működnek jól, ahol nem a politikai szembenállás alapján dőlnek el az ügyek. Vagyis azt kellene felismernie mindenkinek, hogy egy ország mindig olyan, amilyenné a polgárai teszik. A kultúrától kezdve a termelésen és adózáson át egészen a közlekedésig. Nem a csodára kell várni vagy arra, hogy Európa majd eltart minket.

– Könyvének ajánlása így szól: „Családomnak, barátaimnak, fiatal pályatársaimnak. Talán tanulságul.” Mi a tanulság?

– Örkénnyel szólva, bizakodó ember vagyok, és azt teszem, amihez értek. Ha mindenki azt tenné, amihez a legjobban ért, alapból jobb lenne minden. Szeretném sokáig megőrizni jó kedélyállapotomat, szellemi és fizikai erőmet, mert nem akarok színház nélkül élni. Boldog vagyok, hogy színész lehetek, s hogy erről szólt és szól az életem.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!