Egy tragédia margójára

Az elmúlt napokban a „combinós gyilkosságként” elhíresült tragédia kapcsán a közös nyárspolgári tudatalattiból előtört a „bolondpara”. Az ezer sebből vérző pszichiátriai ellátórendszer legfőbb hiányosságaként sokan a pszichiátriai betegek „szabadon kószálását” sérelmezik, az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetet (OPNI), ismertebb nevén Lipótot siratók legtöbbje sem a szellemi műhely bezárását sajnálja, hanem a rozsdás rácsokat. Pedig a világ fejlettebb országaiban évtizedekkel ezelőtt felismerték, hogy a komoly mentális problémákkal küzdő emberek humánus és hatékony kezelése csak közösségbe integráltan valósítható meg.

Több mint tíz éve nálunk is kötelezően működik területi alapú közösségi pszichiátriai ellátás, amelynek lényege, hogy a betegek állapotát saját környezetükben felügyeljék a pszichiátriai segítők, s hogy feltárják azokat a körülményeket, amelyek az egyén viselkedését meghatározzák. „Beépítsék” őket a társadalomba, emellett pedig értelmes napi elfoglaltságokat biztosítsanak számukra. Ezzel ráadásul némileg mentesít(het)ik a túlterhelt pszichiátereket; és az ellátásból szinte teljesen hiányzó pszichoterápia alternatívájaként is funkcionál. Ugyanakkor a súlyos mentális betegek jellemző szociális problémáira is reagál – optimális esetben.

Egy olyan helyen jártunk, és kísértük végig az intézmény (segítők és betegek) egy napját, ahol talán a város pszichiátriai hagyományai, talán az elkötelezett szakemberek miatt jól működik a rendszer. Pécsett, az Integrált Nappali Szociális Intézmény Közösségi Pszichiátriai Ellátása és Kapcsolat Klubjában töltött órák alatt sok mindent megtudhattunk a súlyos pszichiátriai betegségek (skizofrénia, paranoia, kényszerbetegség, bipoláris zavar) természetéről. Ezekkel a bajokkal élni sokszor nehezebb, mint valamely testi-szellemi fogyatékossággal – nem függetlenül attól, hogy a társadalom bármely krónikus betegséget jobban tolerál, s hogy a pszichiátria egészségügyben elfoglalt pozíciója nagyjából leképezi ezt a mentalitást.

Krónikus emberi bajok

A „Hogy vagy ma?” kérdés kevés embernek fontosabb, mint egy pszichiátriai betegnek. Éppen ezért indul a nap ennek feltevésével és a „Nagyon köszönöm a kérdést…” kezdetű, jellemző válaszokkal, amelyekből az egyformán élt mindennapok jellege és az egészen apró események, mikrosikerek súlya mérhető föl. A közös reggeli beszélgetésen akad olyan, aki csak ennyit mond, „Nem jó ez a nap”, van, aki az előző napi társas programok hatása alatt áll még, egy férfi pedig a többiek lelkesedésétől kísérve arról számol be, hogy úgy tűnik, sikerül elintézni a részleges leszázalékolását, s talán munkát is talál – mindez ebben a közegben mérföldkőnek számít.

Győző kétéves kálváriája lassan ugyan, de a végéhez közeledik. Ő az, akit egy semmiből jövő őrület pár éve még talán örökre a rácsok mögé száműzhetett volna. A jól szituált, kiegyensúlyozott életet élő férfinak kényszerképzetei támadtak, úgy érezte, megfigyelik, a téveszme eluralta elméjét. Kisebbnagyobb kihagyásokkal kórházba került, egy időre zárt osztályra is, a gyógyuláshoz vezető első lépcső – bevallása szerint – az volt, hogy felismerje, beteg. Mikor kikerült a pszichiátriáról, már minden emberi kapcsolata tönkrement, lakókörnyezetében megbélyegzetté vált, anyagilag ellehetetlenült. Innen építi magát újra, melyben, mint mondja, elvitathatatlan szerepe van a klubnak és a segítőjének, Mihaldinecz Csaba szociális munkásnak. Ő „bevette” Győzőt az intézmény focicsapatába is, az edzések, s hogy olaszországi rangadóra készül a csapattal, sokat jelentenek számára. A mai különleges edzés csak délután kezdődik, ott találkozunk még Győzővel.

A nap további részét sokan töltik együtt a társaságból az intézmény klubhelyiségeiben, ki a foglalkozásokon vesz részt (relaxáción, zenehallgatáson, filmklubban), ki társasozik vagy csak beszélget a többiekkel, a segítőjével. Huszonéves szép arcú fiú és nagymamaforma asszonyság éppúgy idejár „krónikus emberi bajával”, többen családként tekintenek a társaságra. Különösen azok, akik – nem függetlenül betegségüktől – elvesztették az eredetit. A törzstagok közül mindenkinek megvan a szerepe a csapatban. Annak az elsőre kissé zord fellépésű, de mindenkihez figyelmes férfinak is, aki láthatóan a társaság egyik motorja. A pécsiek évekkel ezelőtt a város kötekedő, folyton „balhét csináló” figurájaként ismerték, ma talán rá sem ismernének.

Herold Krisztián, az intézmény közösségi koordinátora felidézi, hogyan „fedezték fel” a férfit, akinek több bírósági ügye volt folyamatban. „Rájött, mit okoz magának és a környezetének, bár nyilván előtte sem élvezte az állapotát. Megfogalmazta saját célját – nálunk ez a kulcsa a gyógyulásnak –, nap mint nap azért dolgozik, mi pedig segítünk neki ebben. Akkor ezt a bírónak is el tudtuk magyarázni, aki felmentette – mondhatni a gyógyulás útjára engedte a büntetésé helyett.” A férfi pedig él a lehetőséggel, mióta elfogadta a betegségét és részt vesz a közösségi ellátásban, nincsenek agresszív megnyilvánulásai.

A közös ebéd után jön az edzés. Ma a tiszteletünkre csak „elméleti”: arról beszélgetnek a csapattagok, hogy kinek mit jelent a foci, az edzések, a pár hónappal ezelőtti és a nemsokára megismétlődő olaszországi szereplés. „Én egész héten nevettem – mondja Máriusz most is fülig érő szájjal. – Amikor hazajöttem, még akkor is, és a többiek is velem nevettek.”

A depressziós férfi egyfajta energiaátvitellel magyarázza a „kinti” felszabadultságot, és azzal, amit már együtt fejtünk meg a többiekkel: Olaszországban nemcsak elfogadják, de szeretettel állnak a pszichiátriai betegekhez és más, segítségre szoruló csoportokhoz: számos futballrangadót szerveznek drogfüggőknek, menekülteknek és mentális problémákkal küzdőknek, utóbbit például Foolish (bolond) bajnokság név alatt – ez a kifejezés náluk nem megbélyegző, hanem szeretetteljesen elfogadó. Ezek lényege a közösség- és élményterápia, a csapatokban orvosok, segítők és betegek együtt játszanak, ami a közös munka szempontjából is fontos. Sanyi, aki szintén részese volt a második helyezés megszerzésének, azt hangsúlyozza: biztonságban érezte magát odakint és a csapatban.

Arra, hogy mennyire különböző szintjei lehetnek a sikernek egy pszichiátriai beteg gondozása esetén, számtalan példát látunk a nap folyamán. Norbi például, aki némán cigarettázva üli végig a beszélgetésünket, nagyon nincs jól, skizofrénia tombol a fejében, de itt van, és egyértelmű, hogy a segítőjéért van itt, miközben legszívesebben kiszaladna a világból. Felismerte a szociális munkás szerepét, ahogy délutáni „családlátogatásaink” alanyai is, akik segítőjükön keresztül a világot is beengedik egy kicsit az otthonukba.

Beágyazott stigma

Hogy a segítők alapvetően szociális munkások, jól mutatja, hogy Krisztiánnak indulnia kell Győző társadalombiztosítási ügyeit intézni, engem pedig elkísér a pécsiek számára híres Rét utcába, azaz a pécsi klinika pszichiátriai osztályára, hogy elbeszélgethessek dr. Kovács Attila klinikai főorvossal, aki munkakapcsolatban van Krisztián – ahogy ő fogalmaz – különös érzékenységű csapatával. Ez az együttműködés mindkét fél szerint nagyon hasznos, ám nem ez a tipikus hozzáállás. Az elöregedő pszichiátriai szakma alapvetően konzervatív, és mint ilyen, nem túl nyitott a közösségi és alternatív terápiás megoldásokra, illetve meglehetősen gyógyszerközpontú.

Kovács doktorral beszélgetve a délelőttinél komorabb kép rajzolódik ki a rendszerről. Mint az orvos fogalmaz: a pszichiátriai ellátás elérhetősége, lefedettség szempontjából rendkívül aránytalan az országban. Az egyik térségben van elég férőhely, máshol, mint például náluk, zsúfoltak a kórtermek. Bár a rendszerváltáskor dolgozó 1300-1400 pszichiáterből mára csupán 800 maradt, nem biztos, hogy ez veszélyesen kevés, mert fontosabb lenne a szociális háttérintézmény-rendszer megerősítése és a közösségi ellátás felfejlesztése a kistérségekben is, mint csak az orvosok számának növelése. „Talán a pszichiátriai betegek társadalmi megítélése és a pszichiátriának az egészségügyben beágyazódott mostoha sorsa teszi ilyen kevéssé vonzóvá ezt a területet a rezidensek számára” – magyarázza Kovács doktor, hozzátéve, jól árnyalja a képet, hogy szinte minden kórházban a pszichiátriai osztályt fejlesztik utoljára – egy vezető ezzel társadalmi elvárásokat szolgál ki.

Az orvos szerint az elmúlt években hihetetlenül sokat fejlődtek a pszichiátriai betegségek esetében használható gyógyszeres terápiák, a skizofrénia az esetek többségében jól egyensúlyban tartható – amennyiben elérhető a beteg. A kezeletlen betegek jelzik a rendszer fehér foltjait, illetve az orvoslástól független, de a betegségtől, illetve a betegek életminőségétől nem függetleníthető szociális háló lyukait.

„Ha a szüleik meghalnak, magukra maradnak, valakinek figyelnie kell rájuk, gondoskodni róluk, ráadásul a legtöbbször komoly anyagi problémáik is vannak, hiszen a betegségük munkaképességüket is károsítja. A bentlakásos pszichiátria otthonokba többéves várólisták vannak, ez az egyik fő ok, amiért ennyi krónikus pszichiátriai beteg »kószál szabadon « az utcán – akár hajléktalanként. Az ő látványuk, magatartásuk – ami nagyon is szem előtt van – zavarja leginkább az utca emberét, hozzájárulva a pszichiátriai betegekről alkotott egyoldalú, előítéletes képhez és a stigmájuk fennmaradásához.”

Vigyáznak rájuk

A délután hátralévő részében Csabához csatlakozom, aki szokásos látogatókörútjára indul, hogy felkeresse azokat a betegeket, akik nem tartanak még ott, hogy belátogassanak az intézménybe. Az elsőként felkeresett Ferenc évtizedek óta üldöztetéses téveszmékkel küzd, betegsége mélypontján késsel látogatta meg kezelőorvosát, aki nem rendőröket hívott rá, hanem – ahogy Csaba fogalmaz – szakértő szívvel hozta jobb állapotba a férfit.

Ez az orvos hívta fel Krisztiánékat egy éve, hogy Ferenc Pécsre költözik, „vigyázzanak rá”. A hatvan felé közeledő férfi, aki egész felnőtt életét téveszmék között élte le, és csak a boltig vagy az orvosig hajlandó elmenni, vendégeket pedig soha nem fogad, Csaba előtt szélesre tárja az ajtót – úgy, hogy azon a hívatlan vendég (újságíró) is befér. Sőt beszélget velünk. Arról, hogy hogyan alázták meg odakint az utcán a roma gyerekek – Ferenc Pécs egyik legszegényebb környékén lakik, ahol a szerencsétlenek között a legszerencsétlenebb „lehet”. Csabát – aki csöppet sem finomkodik vele, és azzal piszkálgatja, hogy ideje lenne kilépni az elefántcsonttoronyból – Apának szólítja a segítőjénél idősebb férfi. Mikor rákérdezünk, miért, azt mondja: tiszteletből. Ugyanez a tisztelet és feltétlen elfogadás sugárzik Marikáról is, akinél zárjuk a napot. A skizofrén asszony, aki korábban ki sem tette a lábát a lakásból, pár hónapja bejár ebédelni az intézménybe, sőt néha bennmarad egy-egy foglalkozáson is, és barátkozik a többiekkel.

Ki tudja, a társadalom egy jelentős része által visszavágyott rácsalapú pszichiátriai ellátórendszerben hol lenne Marika, Ferenc, Győző és a többiek helye? Valószínűleg egy – jó esetben – ablak felé fordított ágyon. Talán ettől érezhetnénk biztonságos helynek a világot?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!