Népkonyhák már korábban is működtek Magyarországon, az viszont új jelenség, hogy már nemcsak Budapesten vagy a nagyobb vidéki városokban, hanem az aprófalvakban is megjelentek. Eddig zömmel a hajléktalanok ellátását szolgálta, ma azonban már olyanok is járnak ide enni, akik korábban elképzelni sem tudták, hogy rászorulhatnak az ingyen ebédre. Izsófalván szinte minden harmadik ember ilyen.
„Nem magamnak viszem. Rám főz a lányom. De a szomszédasszony eltörte a lábát, ki se tud kelni az ágyból. Neki viszem. Sárgaborsófőzelék. Az illata jó volt, biztos az lesz az íze is. Sovány kis nő, talán elég neki egész napra. Aztán ha tudok, jövök holnap is.” Miskolcon vagyunk, a rossz hírű, de jobb sorsra érdemes Avas lakótelepen, a Szentgyörgy utcában, egy lapos tetős, jellegtelen tömbépület előtt, amelyik most népkonyhaként működik. A férfi magas, borostás, meghatározhatatlan korú, s még az is lehet, hogy valóban a szomszédasszonynak viszi kis műanyag szatyorban az egytálételt. Odébb a buszmegállóban négyen ülnek, rongyos kabátban, a szájukat törlik, s a műanyag kanalat pakolják vissza egy zacskóba.
Ők is a népkonyháról hozták ki a főzeléket, de mert megszokták a szabad ég alatti létet, inkább kint ebédeltek. Egyiküktől megtudom: nyitáskor, délelőtt tizenegy órakor már negyvenenötvenen állnak az ajtóban, mindenki éhes, ilyenkor egy füst alatt reggeliznek és ebédelnek is. Délután háromig több százan jönnek, kisnyugdíjasok, sokgyerekesek, közmunkások.
Egyhangú kanalazás
Kinyitjuk az ajtót, beljebb megyünk.
A fémpult tiszta, mögötte három fehér köpenyes alkalmazott. Jöttünkre kupaktanács alakul, azonnal a főnököt tárcsázzák, fényképezni nem engednek, noha a bent ebédelő embereknek nincs kifogásuk ellene. Aztán a dolgozók rövid megbeszélés után arra hivatkoznak, hogy hatósági ellenőrzést várnak, ezért tilos a fotó.
Az ebédelők sztoikus nyugalommal néznek maguk elé, semmi sem zökkenti ki őket az egyhangú kanalazás nyugalmából, megszoktak ennél nagyobb balhékat is. Az egyik idős asszony hajdan szebb napokat látott szőrmebundában eszik, szája kirúzsozva, szeme elnagyoltan kifestve. Később az egyik kisboltban látjuk viszont: előbb linzert kér, aztán tétován visszakozik, s inkább egy kétdecis keserű likőrt rak a táska mélyére, a legolcsóbból. „Na, pá, jövök holnap is” – int vissza az eladónak, tettetett méltósággal.
18 éven felülieknek
Harminc kilométerrel odébb, a kétezer lelkes, Borsod megyei faluban, Izsófalván már okosabbak vagyunk, nem fedjük fel mindjárt újságíró kilétünket. Még kóstolót is kérünk, lássuk, milyen minőségű az ingyen étel. Tészta, olcsó főzőkolbász és zöldbab lapul a vastag rántás alatt. Az íze nem rossz, az ecet és a fűszer kicsit feldobja, de azért mindennap nem ennénk meg, legfőképp azért, mert nem tudjuk eldönteni, tésztát, főzeléket vagy levest kaptunk.
„Nagyon finoman főznek – mondja hálás tekintettel egy középkorú asszony, aki négy adagot pakol a csíkos pamuttáskába: a gyerekeinek is visz, haza. Tizennyolc év alattiak nem látogathatják a népkonyhát, de rászoruló családok több adagot is kaphatnak. Tizenkét badellával – húszliteres, vastag falú ételszállító edénnyel – érkezik a szállítmány innen jó hatvan kilométerről, s mind a hatszáz adag elfogy – tudom meg az egyik konyhásnénitől.
Ők közmunkásként dolgoznak itt, műanyag edényekbe mérik ki az ételt, s mindenkit figyelmeztetnek: ha nem ízlik a koszt, ne dobják a műanyag szemeteszsákba az egészet, hanem vigyék vissza a pultra. Házirend is van. Bódult, részeg ember nem kap ingyen ételt, s az intézmény területére tilos bevinni alkoholt, kábítószert, tűz- és robbanásveszélyes anyagot, aromás hígítót, ragasztót, mérget.
Minden felnőtt fejenként két tál ételt kaphat, de egy nap csak egyféle ételt mérnek. Van, hogy csak mákos tésztát, más napokon tökfőzeléket, savanyú krumplilevest, szárazbabot, feles borsót. „A kalória megvan mindegyikben” – magyarázza a konyhásnéni, és jó szívvel kínál kenyeret is a csuszpájz mellé.
Nehéz bevallani
Az ebédlőben itt inkább férfiak ülnek. Közmunkások, akiknek béréből amúgy nem futná a mindennapi meleg ételre. A rutinosak már ételízesítőt, borsot és pirospaprikát is bepakolnak reggelente, hogy ha nem elég ízletes a kaja, kicsit feltuningolják. „Belevágom az erős paprikát, s onnantól csak azt érzem” – magyarázza egy tagbaszakadt férfi, a csípőstől kivörösödött arccal. Az ajtóban két fiú ácsorog, nem ide várnak, azt mondják, ha agyonvernék őket, akkor se tudnák megenni ezt a fajta ételt. Inkább az anyjuk hús nélküli spagettijére vagy a cigányhurkára szavaznak: utóbbi krumplival, liszttel, hagymával, fokhagymával és pirospaprikával töltött fodros bél, amit forró vízben főznek ki, majd tepsiben lesütnek.
Izsófalván és a miskolci Szentgyörgy úton is az Evangélikus Egyházhoz tartozó Élim Szolgálat tartja fenn a népkonyhát, de a falra kifüggesztett tanúsítvány szerint ők felelnek az alsóvadászi, a felsőzsolcai, a kazincbarcikai, a sajószentpéteri, a rudabányai, az alsózsolcai, a szikszói, valamint még másik három miskolci népkonyháért.
Nemcsak az evangélikusok, hanem több más egyház és karitatív szervezet is működtet hasonlót, de van – például Egerben, a „krisnások” éttermében –, hogy kispénzű egyetemisták kaphatnak egy tál meleg ételt.
Vidéken a népkonyha sok helyen még új jelenség. Ahol mindenki ismer mindenkit, nehéz bevallani a szegénységet, s eddig a családok szégyellték, ha nem jutott meleg ételre. Ráadásul szegről- végről majdnem mindenki rokona vagy ismerőse, sógora vagy komája a másiknak, s mint ilyen, magától értetődőn segítették egymást az emberek.
Ez mára megváltozott. Ott, ahol nincs munka, vagy csak közmunka van, megszűnt az egymás közti szolidaritás, a „nincs”-ből nem jut. Az ingyen ebéd, a népkonyha a vidéki hétköznapok szomorúan természetes része lett.
Ez is uniós pénz
Nagy Gábor, a Vöröskereszt főigazgató-helyettese másfél évvel ezelőtt a Kossuth rádió egyik műsorában még azt mondta: Szabolcstól Vas megyéig mindenhol vannak népkonyhát működtető ellátók, de a kisebb falvak problémásak, ide nehezebb eljutni.
Nos, úgy tűnik, ez a helyzet azóta megváltozott, s ez nem kis részben az uniós pénzeknek köszönhető.
A Rászoruló Személyeket Támogató Operatív Programban (RSZTOP) ugyanis több mint 34 milliárd forint fejlesztési forrás áll rendelkezésre, melynek keretében öt alprojekten keresztül segítik a rászorulókat – olvastuk a kormany.hu-n. Tavaly decemberben indult a hajléktalanokat segítő négymilliárd forintos projekt, amelynek során életszerű, gyors és kézzelfogható segítséget kapnak a közterületen élők: négy éven át négyezer hajléktalan kaphat egy tál meleg ételt hétköznaponként a fedél nélkülieket segítő és ellátó intézményeken keresztül. A többi projekt – élelmiszersegély, alapvető fogyasztási cikkek biztosítása szegény, gyermekes családoknak, valamint élelmiszersegély biztosítása szociálisan rászoruló, megváltozott munkaképességű és rendkívül alacsony jövedelmű időskorúaknak – ebben az évben fokozatosan indulnak el, s ezekre a feladatokra 30 milliárd forintot kaptunk az EU-tól. A programot egy európai segítségnyújtási alap, a FEAD finanszírozza, amelynek célja a leginkább rászorulók támogatása, s a szegénység csökkentése.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!