Titokban Berlusconi pártjáért szorítottak uniós és üzleti vezető körökben a márciusi olasz választások előtt, s ennél többet nem is lehet mondani arról, mekkorát változott Európa azóta, hogy Merkel felhívta Napolitanót, s ultimátumot adott az itáliai elitnek: nincs pénzügyi segítség, ha nem ebrudalják ki végre a Lovagot.
De mára az elnyűhetetlen exkormányfő is kiszámítható partnernek tűnt a szélsőséges szólamokkal kampányoló – és végül győztes – populista politikusokhoz képest. Ám a pár hónapos huzavona után csakis a bizarr – hiszen gyakran ellentétes politikával házaló – két párt (egy balra és egy szélsőjobbra húzó) alakíthat kormányt. Az első menetet vitathatatlanul ők nyerték, a hasonszőrű európai (közte budapesti) politikusok óriási örömére.
De már az első menet is jelezte, hogy a nagyja még hátra van: most kezdődik az igazi tánc, a kontinentális párharc a populistákkal. Ami már érlelődött első komoly csatanyerésük, a Brexit óta (a magyar vagy lengyel diadalaik, országuk súlytalansága okán, még nem rengették meg Európát, legfeljebb – Orbán lankadatlan akciózása folytán – megriasztották, s elé, mint láthatjuk, néppárti ultimátumokkal azért lehet stop táblát állítani…). Itália viszont az Európai Unió egyik kulcsországa, az előd Közös Piac alapszerződését is Rómában írták alá, gazdasága negyedik az unióban és négyszerese a lengyelnek, tizenötszöröse hazánkénak. S persze az eurózóna törzstagja is. Vagyis, amikor koalíciójuk az euró esküdt ellenfelét jelölte pénzügyminiszternek, az uniónak és – a populisták által defenzívába kergetett, ám a gazdaságot kézben tartó – olasz politikai és üzleti elitnek rá kellett szánnia magát a kétségtelenül bájtalan lépésre: az államelnök, élve jogosítványával, megvétózta. Pár nap populista szemforgatás után a kormányzásra áhítozó vezérek ejtették emberüket, s tagadják euróelhagyási szándékukat. A szélsőjobboldalivá fejlődött Északi Liga milánói székháza mellett pedig estéről reggelre lefestették a céljukat harsogó jelszót: „Basta Euro!”, elég volt az euróból.
Sejthetően nem kábították el őket a mai felmérések esélyeikről az új választásokon: ha ugyanis minden olasz számára egyértelművé válik a tét, hogy uniós és eurózóna-tagságuk (és bankbetétjük!) forog kockán, akkor egykönnyen elveszthetik a pusztán elitellenes protest voksokat. Ugyan illetlenül goromba volt a pénz- ügyek német uniós biztosa, amikor közölte: majd a piacok „eligazítják” az olasz szavazókat, s móresre tanítják a populistákat, ám ettől még igazat mondott. A pénz- ügyi összeomlás réme sokakat megtört már, a görög Ciprasz a megmondhatója. S történetesen az itáliai felmérések szerint kétharmados többsége van mindkét tagságnak. A Basta Euro! jó volt igazi szélsőségesek, de nem a többség megnyerésére.
Nem véletlen, hogy nemcsak honi jobboldalunk kedvenc mumusa, Soros sürgeti a kockázatvállaló frontális támadást a populista előretörés megfékezésére. Mindenekelőtt a fordulatot hozó (és csalárd kampánnyal elért) Brexit visszacsinálására, amit Blair és Major brit exkormányfők is szorgalmaznak. Lényegében ezt vallják az európai középbal hangadói is, ám ők óva intenek a brutális „görög menet” megismétlésétől, amit éppen az eurózóna megreformálásával lehetne elkerülni. Tehát kiengedni a déli uniós országokat a megszorító politika kényszerzubbonyából (történetesen a szocdem német pénzügyminiszter kerül komoly dilemma elé). A populisták hangzatos „nemzetmentő” szólamaikkal addig maradnak offenzívában, amíg nem sikerül a többséggel megértetni, hogy valójában elrabolni akarják a közös Európát.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!