– Társadalmat mondok, nem kormányt, mert ez a mostani kurzus 3 év múlva alighanem eltűnik – teszi hozzá. Az íróval legújabb kötetének megjelenése alkalmából beszélgettünk.

– Mintha mostanában többet politizálna írásaiban. Tévedünk?

– Folyamatos dilemma számomra, hogy a művein túl, melyekkel akarva-akaratlanul is politizál, állást foglal, miként beszéljen egy író, itt és most konkrétan én, a közösség ügyeiről. Nem mindenki lehet úgy és annyira politikus alkat, mint Petri György vagy Eörsi István, de nincs rá szabály. Főként nem írható elő senkinek, hogy a műveiben vagy az egyéb literátori megszólalásai­ban mennyire legyen közéleti. Úgy gondolom, ha kérdezik, nem tehetem meg, hogy nem mondom el a véleményem, natúr civil kurázsiból, már csak a saját mentálhigiéném miatt is.

– Szükség is van a hangjukat hallatni nem tudók képviseletére, a politikai és közbeszéd elsődleges célcsoportja: a hiszékenyek.

– Nem olyan bonyolult az átverés mechanizmusa. Valamit sokszor kell elmondani, szúrósan, meggyőzően kell nézni. A politikai nagyotmondás képlete eléggé a dilettantizmuséra hajaz: mindig két számmal nagyobbat kell ígérni, mint amit a kompetenciánk elbír, mint ami a szánkon kifér. Ez ebben a látványpolitikában persze súlyos nyelvi zavarokat okoz, ami néha vicces, néha nem.

– Néha meg fenyegető.

– Naná! Ez kell ahhoz, hogy komolyan vegyék a terméket, hogy elhiggyék, a megváltás ott van X. vagy Y. kezében!

– A közbeszédbe egyre inkább beépülnek a rasszista, populista elemek. A cigányozás, zsidózás, buzizás mellett megjelent a fogyatékosok, hajléktalanok, munkanélküliek kirekesztését jelző szóhasználat is. Ami íróilag kincsesbánya, emberileg már kevésbé.

– Ha valaki elementárisan fenyegetve érzi a maga helyzetét, mondjuk egy kormányintézkedés, vagy annak hisztérizált interpretálása révén, védekezni kezd, elhatárolódni. „Nekem kicsivel kevesebb adósságom van nála…”, „Én legalább magyar vagyok, nem cigány, …”, illetve „Legalább nem vagyok buzi…”, s így a végtelenségig… Azt hiszem, ilyen az ember… Újra kellene gondolni azt az irodalmi, 20. századi szegénységképet, ami az iskolai oktatásból kisejlik, hogy a szegénység pillanatnyi, hogy tisztaság és méltóság jellemzi, szemben a frusztrált gazdagsággal. Ez a kép hamis, nincs dehonesztálóbb, deformálóbb állapot a szegénységnél. Szegénynek, kitaszítottnak lenni borzasztó rossz, kifordítja az embert méltóságából, s nem segíti a szolidaritást, amely lehetőséget teremthet visszailleszkedni a társadalomba. A magyar társadalom szegényeinek lassan húsz éve semmi esélyük munkát találni. Esélyük sincs a minimális szocializációra. Egy év alatt persze nem lehet csodát tenni, hisz korábban sem történt lényeges változás: ugyanúgy nem érdekelte a kormányokat, ahogy a társadalmat sem ez az időzített bomba. Most, hogy a szélsőjobb a maga mocskos, velejéig nyilas, rasszista retorikájával, úgymond, tematizálta a közbeszédet, már nem lehet homokba dugni a fejünket. Ha van nemzeti sorskérdés, ha van magyar kérdés, az a szegénység, ezen belül a cigányság helyzete. Hogy képes-e a magyar társadalom az elkövetkező 10-20 évben európai módon, a jogállam keretein belül kezelni ezt a problémahalmazt. Társadalmat mondok, nem kormányt, mert ez a mostani kurzus – a jelenlegi teljesítményük alapján – 3 év múlva alighanem eltűnik…

– Nem látunk kormánybuktató tömegeket az utcán. Miért?

– Tán mert Magyarországon nincs komoly múltja, kultúrája a protestálásnak. Sok oka lehet. Igazán nagyméretű, békés demonstráció ’89 előtt voltaképp csak ’56-ban, illetve azt követően ’57 májusában volt. A közösség nem gyakorolta, hogy kell dühös, nagy, de békés tömegként demokratikusan tiltakozni.

– Kevésbé békés tüntetésre láttunk példát.

– Igen, elrettentő példát. Bárki bármit mond utólag a 2006-os tüntetésekről, ott nagyrészt egy szélsőjobboldali, hungar- és brahista futballnáci csürhe gyűlt össze, legalábbis ez határozta meg az eseményeket. Meg persze egy hitelét vesztett kormány tehetetlen, rosszul felkészített, brutálisan beijedt rendőrsége. Hogy most szabadságharcosokat csinálnak előbbiekből, az gátlástalan hazugság. Párizsban, ha tüntetnek a szakszervezetek, 300 ezer ember megy ki az utcára, tüntetnek, ahogy csak bírnak, de azután békésen hazamennek.

– Nálunk lehet ilyesmire számítani?

– Mifelénk a nagy tömegek a külön-külön kis életükben még nem igazán érzékelik a friss megszorításokat. Télre-tavaszra nyilván még többen lesznek elégedetlenek. Ráadásul a legszegényebb egyötöd, akitől már elvenni sincs mit, nem tud megszerveződni, kiállni magáért. Vagy ha igen, ha elszakad a cérna, azt főleg a szélsőjobbnak köszönhetjük majd, attól pedig az isten mentsen meg mindenkit!

– Sokan mintha nem is tudnák, mi folyik körülöttük.

– A többség nem olvas újságot, nem tájékozódik a hálón, legföljebb a ValóVilág valótlanságát és világtalanságát bámulja a reklámtévékben. Főleg ködbe vesző féligazságokkal és elhallgatásokkal teli, megkomponált hírekkel találkozik. Ezek nem törik át az ingerküszöbét, ezért nem is háborítják fel. Egyre kevesebben látják összefüggéseikben az ország és saját környezetük ügyeit.

– A felismeréshez idő kell, még önnek is. Új kötete 10 éve fogant, kihordani csak most sikerült. Miért?

– Sok oka van, bizonytalanság, lustaság, fontosabb, vagy annak tűnő munkák. Van ilyen, hogy egy mű elindul valami felé, aztán egyszer csak megáll, évekig nem tud vele mit kezdeni, az ember. S egyszer csak megint ott van, újra kell írni, és be kell fejezni. Nem hosszú szöveg, nagyjából 150 könyvoldal. Hogy most van-e készen, azt nem tudom, de most egyszer készen van. Könyvvé lett, örülök, hogy kiadja a Magvető.

– Korábbi művekből ismerős alakok, problémák is megjelennek a könyvben. Ilyen például a főhős kövérsége, a falánkság. Magyar sajátosságok?

– Dehogy. A falánkság, a mértéktelenség, a zabolátlanság, a szenvedély, a testnek való kiszolgáltatottság – univerzális dolgok. Tán ezek speciális kezelése, az értelmezése a magyar sajátosság. Bár a főhős a magyarság táplálkozásáról tart előadást, mivel ez alig különbözik a nem magyarságétól, folyton az étkezés univerzális ártalmasságáról beszél, illetve, ehelyett és ennek ürügyén a tovaszálló életről, akár Csehov előadója A dohányzás ártalmasságáról című egyfelvonásosában.

– Színpadi műnek indult megírásakor, „előadás”-szöveg lett belőle. Drámaíróként hogyan látja a színházak jelenlegi helyzetét? Mintha azok lennének leginkább elszenvedői a jelenlegi kultúra elleni harcnak.

– Ennek a nem létező, s magát mégis oly markánsnak mutató kultúrpolitikának pillanatnyilag nem a színházak a legnagyobb vesztesei, hanem a filmművészet. De ez pillanatnyi helyzet, bármikor megváltozhat. A színházak ellen folytatott offenzíva pontosan beleillik a sorba: megszerezni-lenyúlni, magunk alá gyűrni, birtokolni, megfélemlíteni, hatalmat gyakorolni minden fölött – le kell rombolni, ki kell cserélni, be kell zárni, addig se kell gondolkodni, hogy mi legyen azután. Úgy látom, ennek a kurzusnak nincs kultúrpolitikája, sőt, zavarba ejtően nem érdekli a kultúra. A futball az ő kultúrpolitikájuk, minél jobban pironkodnak a lelkük mélyén, annál inkább.

– Úgy tűnik, a focihoz mindenki ért. És a kultúrához?

– Ahol az orrunk előtt bontják le a kultúra egész kuratóriumi rendszerét, ahol az „egy az ablak – egy a zászló”-elv győzedelmeskedik, ott nem kell csodálkozni, hogy a teljesítmény, a szakértelem abszolút felülírható szempont. Egy szabad kurátor gyanús, mert netán szembeszáll. A színház reflektorfényben van, meg elég sok közpénz van benne, a filmben persze még több. A többi művészetben kevesebb a közpénz, a zene jóformán akkor került csak szóba, amikor Fischer Iván elmondta markáns és felelős értelmiségi véleményét abban az Európában, ahová magyarként tartozunk, ezért aztán megnézhette magát. Az irodalom momentán nem kerül szóba…

– Hacsak nem Réthelyi miniszter által…

– Ha a múltkori Kertészező, Spirózó, Thomas Mannozó félresikerült, rém otromba megjegyzésre gondolnak – hát, az ember eléggé elképed a módon, ahogy egy európai ország parlamentjében a jobboldali populisták csitítgatják-dorgálgatják a szélsőjobboldal heccista nyilasait. Persze ez nem az irodalomról szól… Ahogy nem a színházról szól az Alföldi Róbert elleni keresztény-nemzeti hecckampány egyre szennyesebb parlamenti habzása sem.

– Egy ilyen közegben nehéz boldogulni.

– Egyre több félelem van bennem. Tudják, nekem elég kicsi gyerekeim vannak. Korábban evidens volt, hogy mindez, Magyarország jövője lassan, vacakul, de egy európai demokrácián, illetve az EU-n belül képzelődik el. Mára ez sajnos nem evidencia. Borzasztó érzékelni, ahogy nem utálják, egyszerűen lesajnálják Európában Magyarországot. Ha végleg ellehetetlenül itt a helyzet, és az ember még bírja, akkor a gyerekeit megpróbálja külföldre segíteni, ott egyetemre járatni. És aki nem bírja? Én igazán nem vagyok egy nagymagyar… illetve, de, bizonyos szempontból az vagyok! Nagymagyar vagyok, mert azt mondom, itt kéne boldogulni. Az EU-hoz, az Európához való tartozásnak nincs alternatívája, viszont ehhez, egyáltalán a talpon maradáshoz, be kell bizonyos játékszabályokat tartani. Például, aki nem tudja féken tartani a szélsőjobbját, az nem tud talpon maradni.

 

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!