– Hoztam neked is – kínál egy energiaitallal Krisztián. – Mielőtt beérnénk Bécsbe, egyet minden reggel megiszom, hogy felébredjek. – Szabadkozom, hogy én inkább nem, de Krisztián hajthatatlan. – Ebben igazi taurin van, nyugodtan igyad. Szisszen a fémdoboz, szétfut a számban az a jellegzetes, kicsit édeskés, de nagyon nem természetes íz. – Három évig a 4.48-as eurégiós vonattal jártam, és télen, mire begurultunk a Hauptbahnhofra, akkor jött fel a nap. Nyáron sokkal jobb volt a helyzet, mert már Hegyeshalomnál világosodott. Azt szeretem, napsütésben lépni át a határt. – Nézünk ki a vonatablakon, most Bécs előtt világosodik. Fémszürke az ég. Krisztián 45 éves, története három évvel ezelőtt fordult nagyot, pontosabban vette fel a magyar életpálya bukó ívét. Munka, család, gyerek, hitel, ház – és válás. A válás után persze már nem jött ki a matek. Addig valahogy elment az élet hónapról hónapra, de albérlettel és gyerektartással már nem volt elég a 150 ezer nettó plusz teljesítménybér.

Krisztián eredeti szakmája szerint informatikai rendszerek fizikai részének kiépítésével foglalkozott az egyik nagy kommunikációs cégnél. Ő volt az, aki kijött a lakásunkba, ha televíziót, internetet, telefont rendeltünk, ő kötötte és állította be a modemet, hangolta be a tévét, és rá haragudtunk, ha késett. És gyakran késett, hiszen a pénz nagyon kellett, ezért szinte sohasem mondtak vissza címet. Inkább pár morcos ügyfél, mint havi 30 ezerrel kevesebb…

Ez volt az üzletfilozófia.

Ma már nem késhet, mert minden perce pontosan kiszámolt. Mint egy precíz hadászati műveletben, úgy telik a napja. Négy órakor kelés, 5.48-kor indul az Euregio vonat, átszállás 6.24-kor a Bécsbe menő csatlakozásra, így 8-ra bent van a munkahelyen.

Krisztián egy multicég menzáján dolgozik mindenesként: mosogat, ebédet oszt, záráskor takarít. A nagy roham 11-től kezdődik, de délután négyre lecsendesedik a menza. Akkor kezdődik a takarítás, és legkésőbb hatkor kilépnek a menzáról, Krisztián pedig a 18.42-es Rail Jettel utazik haza, este 9 körül ágyba kerül, hogy másnap ismét induljon a verkli.

Magdival a hegyeshalmi átszállónál, már az osztrák vonaton találkoztunk. Ő huszonöt éve kel hajnalban és érkezik este haza. Egy takarítócégnél dolgozik, a szabadnapokon pedig osztrák családoknál bejárónő. Harmincévesen maradt egyedül a gyerekével, és meg kellett élnie valahogy. Az idő múlásával nyilván nehezebb a munka, de ez már így marad. Komoly elismerés, ha valaki bejárónő lehet, ez bizalmi állás – magyarázza. Szájról szájra adják a címeket és a neveket, de a Facebook is segít, hogy valaki megbízhatóságát igazolják.


Minden út a migránsokhoz vezet

Meglepő, hogy akármiről kezdünk beszélgetni, előbb-utóbb a migránsoknál kötünk ki. Többnyire az a leggyakoribb kifogás, hogy a migránsok úgy kapnak az államtól albérlet-támogatást és havi 800 euró segélyt, hogy semmit nem kell csinálniuk. Különösen ez fáj az ingázó magyarok többségének.

Szerintük ezek az emberek nem is akarnak dolgozni. Azt nem tudni, hogy ebben a kérdésben ki mire alapozza az állítását, de az biztos, hogy a Bécsben dolgozó magyarok legalább látnak migránsokat.

A Hauptbahnhofon, a bevásárlóközpontokban, a nagyobb tereken valóban szép számmal jönnek-mennek muszlim nők, színes bőrű férfiak. Végül is Sebastian Kurz kancellár, a Szabadságpárt vezére és Európa legfiatalabb vezetője is a látványra építette kampányát. Be is jött. A gyűlöletkampány itthon is működik, csak mi itthon dolgozó magyarok a válság óta elvétve találkozhattunk migránssal.

Gondoltam, csak azért sem adom fel, hátha rábírom Magdit, hogy személyes történetet is meséljen. Mégiscsak osztrák családok magánszférájában mozog… – Tudod, furcsák az osztrákok – kezd belelendülni Magdi. – Nekünk, magyaroknak mindent igazolnunk kell, de a migránsokkal szemben nincsenek fenntartásaik. – A reményem eddig tartott. – A migránsválság idején például az egyik család azt mondta, hogy ő nagyon sajnálja a migránsokat, mert most nagyon rosszul bánnak velük Magyarországon. Nem akartam hinni a fülemnek. És képzeld el, még arra is képesek voltak, hogy ételeket vittek az autópályán Bécs felé tartó migránsoknak. Mert sajnálták őket. Ma már azért nem mindenki így gondolja az osztrákok közül sem. Most már kezdik megismerni őket – néz rám sokat sejtetőn.

– A konyhán, ahol én dolgozom – meséli Krisztián –, azzal szoktunk viccelődni az egyik osztrák kollégámmal, hogy itt ő a külföldi, mert nálunk rajta kívül senki sem osztrák. Az osztrák kolléga mellett négy bangladesi dolgozik, akik már osztrák állampolgárságot is szerzetek. Ők naponta kétszer előveszik az imaszőnyeget, kelet felé fordulnak, és dicsőítik Allahot. Krisztián addig sem áll meg: takarítja a grillpultot, a palacsintasütőt.

– Hát igen – folytatja Magdi. – Amikor két éve a nagy áradat volt, mi például egy hétig nem tudtunk munkába menni. A migránsokat ugyanis a magyarok elvitték a határokig, de ott az osztrákok egy héten át nem küldtek vonatot a határhoz. Akkor senki sem aggódott, hogy a mi fizetésünkkel mi lesz, pedig nekem is ugyanúgy felelősséget kell vállalnom a gyerekemért, és egyheti bér kiesését mi is megérezzük.


Szerezzé mán ki…!

De ne gondoljuk, hogy a magyaroknak csak másokkal van bajuk. Ha pontokba kell szedni a jó tanácsokat, mire figyeljen, aki magyarként Ausztriában munkát vállal, az első pont egybehangzóan így szól: magyarral ne dolgozz egy munkahelyen. Még évtizedes barátok is képesek kijátszani egymást, ha arról van szó, hogy több pénzhez lehet jutni vagy esetleg hirtelen meg kell válni valakiktől a cégben.

Akivel beszélgettünk, mindenkinek van rémtörténete magyar kollégákról.

Többnyire két forgatókönyv szerint történnek az események. Az első szerint megérkezik a második magyar a munkahelyre és pár hónapon belül azon kapja magát a régóta ott dolgozó, hogy honfitársa ezerrel fúrja. Az addig barátságos, együttműködő főnök gyanakvóan néz rá, és hamarosan meg is születik a felmondás. Nem egy ilyen történet kering hajnalonta az ingázó vonaton.

A második változat sem kellemesebb. A magyar munkás elnyeri a főnöke bizalmát, és erre építve beajánlja másik magyar társát, aki három nap után felmond. Az indok többnyire ez: nem gondoltam, hogy itt ennyit kell dolgozni. A főnök hoppon marad, a nehezen kiépült bizalom pedig könnyen meginog.

Aki kint munkát talál, és kint is marad, ritkán kerül ki ismerős révén. Mindenki magának kaparja ki a gesztenyét. Az egyik kedvenc főhadiszállás a Donau Zentrum: van wifi, lehet tölteni a mobilt, a vécé nagyon kulturált, és közvetlen a U1 metró mellett fekszik. A hadművelet egyszerű: álláshirdetések böngészése, telefonálás és telefonálás, e-mailezés, állásinterjúkra utazni, és ezt addig-addig, mígnem egyszer csak pozitív válasz érkezik.

És amikor állásba kerül az ember, szép lassan, többnyire a saját kárán azt is megtanulja, a „Szerezzé mán ki…” mondat után nagyon gyorsan el kell köszönni. Ez a mondat ugyanis azoknak a magyaroknak a védjegye, akik önállótlanok, dolgozni nemigen akarnak, de a pénz azért jöhet.


A kis üzlet is üzlet

Haza már Rail Jettel érkezünk. Este az állomáson találkozunk Évával és Józsival. Józsi szakmája szerint nyomdász, 51 éves és hat éve dolgozik Bécsben, ő is mindenes egy menzán. Éppen azt meséli, hogy így év végén kaptak 50 euró értékben Gutscheint (ajándékutalvány), amelyet az egyik üzletláncban lehet levásárolni, de csak egy kijelölt üzletben és a kijelölt városrészben. – Én arra egyáltalán nem járok, így gyorsan eladtam az osztrák kollégáknak 40 euróért. Mindenki jól járt. A készpénznek én is jobban örülök. Arra költöm, amire akarom.


Lincshangulat a vonaton

Éva kicsit feszült. Ő ugyan nem kapott jegyet a Rail Jetre, de a többiek nyugtatják, ha megvan Győrig a jegy, nem lesz semmi gond. – Korábban ugyanis kifejezetten konfliktusos volt az utazás, gyakorlatilag mindenből gond volt. – meséli Éva. Az életünk így nézett ki: az Euregio vonattal elértünk Hegyeshalomig vagy Bruck an der Leitháig, és itt át kellett szállnunk. Ezeken az állomásokon vált a magyar és az osztrák vasút.

Ausztriában szigorúbb a vonatok műszaki követelményeinek a szabályozása, és a magyarok által indított euregios vonatok közül nem mindegyik felelt meg ezeknek a szabályozásoknak. Így az osztrákok ezeket a vonatokat kiállították, és nem engedték be osztrák területre, hazafelé pedig nem küldték tovább saját vonataikat, hanem át kellett szállni a magyar szerelvényre. Teljesen kiszámíthatatlanná vált az utazás, a csúszások 20-40 percesek voltak. – Azt pedig, hogy miért állunk éppen, sohasem lehetett tudni, mert mindenfélét mondtak – meséli Éva. Hivatkoztak arra, hogy nincs mozdonyvezető, az osztrákok nem küldtek vonatot, vagy azt is gyakran mondták, meg kell várni az EuroCityt. Hogy ebből éppen mikor mi volt az igaz, sohasem lehetett tudni. Éppen ezért nem egyszer kisebb lincshangulat alakult ki, amikor értelmes magyarázatot senki sem tudott adni, hogy miért nem lehet tovább utazni. Olyan is előfordult, hogy a MÁV annyira nem volt ura a helyzetnek, hogy taxival kellett elmenni a következő állomásra, mindezt úgy, hogy a havi bérlet 208 euróba került.

Így ment ez évek óta, aztán a történetben feltűnt Éva, aki kezébe vette a dolgokat. Ő alig egy éve ingázik, és elszántan hisz abban, hogy minden helyzetre van megoldás, csak meg kell keresni. Éva úgy képzeli, hogy az állam a polgárait szolgálja és nem fordítva.


Összefog a magyar

Évának éppen ezért elege lett a tehetetlen siránkozásból. Petíciót fogalmazott meg az ingázók nevében, amelyben az utazás körülményeinek javítását kérték a MÁV-tól, illetve azt, hogy a megvásárolt Győr–Bécs jeggyel az ingázók bármelyik vonattal utazhassanak az adott szakaszon.

Az ötletet többen díjazták és pár hétig gyűjtötték az aláírásokat. Az 5.48-as vonat könnyen ment, Krisztiánék hozták az aláírási íveket, találtak embert, aki 6.48-ason gyűjtött. Ez a vonat a szállodai takarítók járata, ugyanis nekik elég 9 órára beérni. Végül 178 aláírás került a petíció aljára, amelyet Éva el is juttatott a MÁV régióvezetőjének. Az ingázók közössége egyfajta mini társadalmat alkot, amelynek így vagy úgy, de a kalauzok is a tagjai. Éva is egyszerre használta a formális és az informális csatornákat, hogy a beadvány eljusson az illetékeshez.

És úgy tűnik, lett eredménye: megszűntek a várakozások, átalakították a jegyvásárlási rendszert, így ma már az ingázók mindegyik irányba tartó vonatra átszállhatnak a határon.


Miért éri meg ingázni?

A kérdést ketté kell választani. Az egyik az anyagi része, a másik az emberi, pontosabban munkaminőség kérdése. Éva története sok mindent megmagyaráz.

Ő a szegedi egyetemen végzett, de úgy döntött, hogy Angliában próbál szerencsét. Nagyon sok mindennel foglalkozott kint, végül 10 év után visszatért Győrbe. Irodavezetőként dolgozott, de sem az anyagiak, sem a munkakörülmények nem feleltek meg. – Elszoktam a magyar munkaviszonyoktól, az úrhatnám főnököktől, munkahelyi keverésektől – magyarázza Éva. Kint a lépcső legalsó fokán sem beszéltek velem úgy, ahogy itthon irodavezetőként. Tulajdonképpen fél év után döntöttem: újra külföldre szeretnék menni. Nekiálltam felfrissíteni a német tudásom, és amikor már elfogadhatóan ment a nyelv, ráfeküdtem én is az ausztriai álláskeresésre.

Éva élete most jó irányba tart. Egy élelmiszeripari cég dolgozóinak gyerekeivel foglalkozik animátorként, de már látja a következő lépcsőfokot. – Kiköltöztem Bécsbe, csak hétvégére járok haza, és egy kis múzeumban szeretnék elhelyezkedni.

Az ingázók elégedettek azzal, amit csinálnak.

A fizetés leggyakrabban az osztrák minimálbér, amely 1200 euró (378 ezer forint) körül mozog. És ugyan mindenki sokat dolgozik, a pénzért valójában az életüket adták, de egyelőre senki sem kíván hazatérni.

– Lehet, hogy az osztrák társadalmi ranglétrán mi vagyunk a legalacsonyabban – foglalja össze a fő motivációt Krisztián –, de még így is sokkal jobban megbecsülnek minket Ausztriában, mint ezt otthon bármikor, bármilyen magyar munkahelyen érezhettük volna. Mert rendben van, a pénz is jó, de az különösen, hogy figyelnek ránk, emberszámba vesznek, és ugyan otthon túl sok életünk nincs, de a megbecsültség is egyfajta élet. Nem?”

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!