Az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó díszvendégeként Szabó Magdát idézi meg, nyár végén pedig „kipróbálja” magát Petőfi Sándorként. Nincs hiányérzete a pályájával kapcsolatban, de nem is üldögél tétlenül. Mindennap kifulladásig játszik az unokáival. A Kossuth-díjas Piros Ildikóval beszélgettünk.
– Meglepődött, hogy a POSZT díszvendége lett?
– Ez felér egy kitüntetéssel. Azért, mert a játszótársaim szavazták meg, ki legyen a díszvendég. A döntés előtt sok vita is volt, nyilván több név szóba került. Nem tudom, mit kell ilyen helyzetben csinálni, de én „megnyitóbeszédet” is írtam. Június 10-én a Momentán Társulat Főhős című, rögtönzésre épülő produkciójának főszereplője leszek, majd 13-án este Szabó Magdát idézem meg a velem történő egyórás beszélgetés során, itt lesz egy „képes” meglepetés is.
– Az Abigél miatt fontos önnek az írónő?
– Nem csak azért. Illés Endrénél találkoztam először vele 1972-ben. A róla szóló visszaemlékezésemnek a Találkozások címet adtam, sok mindenről szót ejtek benne a szülővárosomtól, Kecskeméttől kezdve a legkedvesebb szerepeimig bezárólag, és természetesen tőle is idézek gondolatokat. Jövőre lenne százéves, szeretnék egy róla szóló estet bemutatni. Abban a szerencsében volt részem, hogy az Akadémián én is köszönthettem a kilencvenedik születésnapján. Akkor még nem gondoltuk, hogy három héttel utána Huszti Péterrel együtt a temetésén emlékezünk rá a rádiós közvetítőkocsiban. Szeretném a szellemi örökségét továbbvinni.
– Azt hallom, Petőfi Sándort is megidézi.
– Miller Lajos készül bemutatni a Kacsóh Pongrácféle János vitézt a kisnánai várrom szabadtéri színpadán, és megkérdezte tőlem, mit szólok az ötletéhez. Hangosan felkiáltottam: „Én vagyok Petőfi Sándor!” Mármint a mesélő, fejemben van a teljes szöveg. Mivel a daljáték és az elbeszélő költemény némileg különbözik, ezért bizonyos dramaturgiai feladatokat rám bízott a rendező. Egy trónuson ülve beszélek majd különleges ruhában. Nagyszerű operaénekesek lesznek a darabban, alig várom a próbákat.
– Nem örülne jobban, ha nagyívű produkciókat kellene a vállán cipelnie?
– A Madách Színházban eltöltött 37 évem alatt Ádám Ottó rendező-igazgató pontosan tudta, hogy a vezetőszínészeknél évadonként egy-két magasugrás lehetséges. Akkor ezt bírtam, de ma nem vágynék rá. Hetvennégy főszereppel a hátam mögött semmiféle hiányérzetem nincs. Elfogytak azok a darabok, melyekben játszhatnék. Szépen lecsengett a színházi életem intenzív időszaka. Nekem az nem tetszik, ha valaki öregkorában is fel akarja dobni a lábát az orráig. Gondolkodó, kreatív emberként állandóan mocorgok, keresem azokat a másfajta kihívásokat, melyekben részt vehetek. Ha felfedezem a játék lehetőségét, akkor a legextrémebb feladatokba is belevágok.
– Manapság keveset játszik színházban. Azért este hétkor jelez a biológiai órája?
– Persze. A színész másként nem tud működni. De nekem nem feltétlenül kell a rivalda, mindennap történik velem valami. Ha mégsem, akkor teszek érte. Még a falakat is arrébb tolnám, mintsem tétlenül üldögéljek. Nyughatatlan természet vagyok, állandóan készülök, utánaolvasok dolgoknak. Nehéz engem elviselni, remélem, Huszti Péternek a következő 43 évre is lesz még türelme velem szemben.
– Átér a játék a magánéletre?
– A színházon kívül is fontos. Az unokáimmal is a játékra helyezzük a hangsúlyt. A két hétéves, Janka és Buda már a tekintetemből tudja, hogy valamit kitaláltam nekik. A fiúval simán focizok, s a kedvéért megtanultam az összes autóversenyző nevét. Más a kislány, őt a lovak érdeklik. A harmadik unokánk már 15 éves, komoly gimnazista. Nagyon kell az ilyesfajta nemes játék. Ezt megtapasztaltam a Magyar Táncművészeti Főiskolán is, ahol 14 évig tanítottam a balettnövendékeket. Nemrég búcsút mondtam a katedrának, de az unokák miatt nem érzem hiányát.
– Több ideje jut a barátokra is?
– Sajnos sokan elmentek már közülük. Érdekes, régebben főleg írókkal, irodalmárokkal jártunk egy társaságba, az utóbbi nyolc-tíz évben pedig orvosokkal, jogászokkal. Tízen vagyunk titkos szövetségben, mindig máshol találkozunk, a vacsorát a vendéglátó ház asszonya készíti. Persze nem az étkezés a lényeg, hanem az utána következő szellemi játék. Mindenki elmeséli az aktuális olvasmányélményét, amit mellékletekkel együtt egy nagyméretű naplóban rögzítünk. Érdekes kordokumentum lesz, ha majd sok-sok év múlva visszanézzük.
– Színész kollégákkal sosem jártak össze?
– Pályánk kezdetén, az 1960-as évek végén volt egy csapatunk. Minden gyönyörűség akkor történt velünk, színházban és magánéletben egyaránt. Szomorú tény, hogy közülük sokan fiatalon meghaltak, például Tímár Béla és Kalocsai Miklós. Mondhatni, árván maradtunk. Természetesen néhányan máskor is leültünk beszélgetni, de aztán valahogy elváltak az útjaink. Idős korban pedig nagyon nehéz új barátokat találni. Az egyívásúak közé ritkán kerülnek be fiatalok.
– Amikor 2012-ben megkapta a Kossuth-díjat, nem érezte úgy, hogy adhatták volna korábban is?
– Érdekes, ezt más is mondta. Nekem nem jutott eszembe. Soha nem figyeltem, ki kapja, ki nem kapja. Szabó Magdával együtt én is azt vallom, hogy a tenyerén hordozott az Isten. Márpedig, aki ilyen szerencsés, az nem lehet irigy ember. A sors úgyis teszi a dolgát: ad és elvesz. Péterrel szinte egyszerre vesztettük el az édesanyánkat, ő 2009-ben, én 2010-ben. És 2009-ben két unokánk született! Amikor 2012-ben átvettem a Kossuth-díjat, nem tudott eljönni a nagyobb fiam, mert aznap délben meghalt az édesapja. Gondolhatja, milyen érzések kavarogtak bennem. Sokszor éltem át efféle kettősséget. Premierek előtt nemegyszer voltak betegek a gyerekeink, de mindebből senki nem vehetett észre semmit.
– Ha a színész átlépi a művészbejáró küszöbét, kívül hagyja a privát életét?
– Korábban én is így gondoltam. De történt valami, amit soha nem bocsátok meg magamnak. Máig furdal a lelkiismeret, hogy amikor az édesanyám meghalt, nem mondtam le az előadásaimat. Rohannom kellett volna hozzá a szegedi kórházba és fogni a kezét. Pesten tanítottam, majd Sopronban játszottuk négy napon át Arthur Miller Édes fiaim című darabját. Végig rossz érzéseim voltak, majdnem elájultam a színpadon. Egész nap be volt kapcsolva a telefonom, pontosan azért, hogy bármikor el tudjanak érni. Azon az éjszakán viszont épp az ellenkezőjét tettem, lenémítottam a készüléket. Végig azt álmodtam, hogy édesanyámmal repülök, repít bennünket a szél. Hajnali kelő vagyok, mégis fél kilenckor ébredtem fel. Kétségbeesve láttam, hogy a telefon kijelzője sötét. Bekapcsoltam, és várt egy üzenet. Hajnali fél háromkor küldte a húgom: „Mama elment.” Anyu akkor hagyott itt bennünket, amikor velem repült a soproni erdők fölött.
– Tud nemet mondani?
– Ha valami nincs kedvemre, abba nem megyek bele. Most kaptam egy filmes felkérést, de nemet mondtam. Vannak döntéseim, melyeket nem másítok meg. Hátrafelé nem lépek! Édesanyám 72 évesen költözött el Kecskemétről Szegedre. Ott sírtunk a várostáblánál, s azt mondta a három lányának: „Ne nézzetek hátra!” Amit már megcsináltam, azzal nem foglalkozom. Persze az az út, amelyen kezdettől fogva haladok, most sem szeretnék letérni. De nem a múltamból akarok élni.
Piros Ildikó
• Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész
• 1970-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán
• A Madách Színház és a Soproni Petőfi Színház örökös tagja
• Legismertebb szerepeinek egyike a Szabó Magda regényéből készült Abigél című tévésorozat Zsuzsanna nővére
• Férje Huszti Péter színművész
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!