Egy apróhirdetésben írónak kínáltak állást. Jelentkeztem rá, megbeszéltünk egy időpontot, és fölmentem hozzá. A férfi gazdag vállalkozó volt, aki mindenét pénzzé tette, és csak spiritiszta dolgainak élt. A feladatom az volt, hogy elkészítsem az életrajzi könyvének kéziratát.
Rendelkezésemre állt néhány írásos anyag róla, ezek alapján többször is leültünk interjúzni. Élt vele egy csinos, fiatal lány, amolyan segédangyal szerepkörben. Ahogy ezt most leírom, egészen hihetetlennek tűnik, de így volt. Az első interjú után a lány megvizsgálta az aurámat, rendkívül figyelmes volt, azt mondta, egészséges vagyok és alkalmas erre a nagy feladatra, amit elvállaltam. Furcsán éreztem magam, mert otthon a feleségemmel megegyeztünk abban, hogy ez az egész csak valami játék. Másfelől viszont, amikor náluk voltam, nem tűnt játéknak.
Amikor egy-egy résszel elkészültem a könyvből, a férfi egy inga segítségével átvizsgálta a kéziratot, hogy van-e benne hiba. Az első részt elfogadta, a másodikba pedig direkt vétettem olyan apró hibákat, amik olvasva sem nagyon tűnnek föl. Gondoltam, kiugrasztom a nyulat a bokorból. Újra ingázott a kézirat felett. És megtalálta őket. Kivert a víz. Miközben lassan elkészültem a kézirattal, ő a segédangyallal pokrócokat, élelmet osztott a városban a hontalanoknak.
Amikor átadtam a teljes kéziratot, megkaptam érte a megbeszélt összeget. Indulni akartam, de kérte, maradjak még. Ott ültünk a lesötétített szobában hárman egy olvasólámpa fényénél. Azt mondta, most már hozzájuk tartozom, és fölkért, legyek a személyi titkára. Hamarosan föl kell másznia egy bibliai hegyre, és ott étlen-szomjan el kell töltenie egy hetet, ott fogja megkapni az elkövetkezendő utasításokat a legfelsőbb szellemi világból. És nekem mindezt meg kell írnom.
Gondolkodási időt kértem. Akkoriban szerkesztettem az azóta is egyetlen verseskönyvemet. Amióta a férfival dolgoztam, nem tudtam a versekhez nyúlni. Azt éreztem, ha elfogadom az állást, beszippant, mint egy feketelyuk. Megszűnnek a kétségeim és mindenre magyarázatot találok az ő univerzumában. Kétségek nélkül pedig az írói késztetésemet veszítem el. Mert megszűnik a személyiségem, és része leszek egy gépezetnek, amely olajozottan működik. Néhány nap gondolkodás után megkerestem a férfit, és nemet mondtam. A kétségeimet választottam. A férfi nem haragudott, tiszteletben tartotta a döntésemet. A segédangyal kikísért a bejárathoz, és elköszöntünk.
Tudtam, hogy jól döntöttem, mert föllélegeztem. Pedig jól jött volna a titkári fizetés. Elkezdtem szerkeszteni a verseskönyvet a számítógépen. De nem hagyott nyugodni az ügy. Kinyitottam a férfi dossziéját, hogy újra átolvassam az életrajzát, hogy rájöjjek a titokra. Mert valami titoknak lennie kellett benne. És akkor nem akartam hinni a szememnek: a dosszié üres volt. Eltűnt az összes vázlat és a kész könyv is. Átfésültem az egész gépet, de sehol nem találtam. Még azokon a lemezeken sem, amelyekre ezt-azt lementettem belőle. Azt mondtam magamnak, vírus. De tudtam, hogy nem az. A gyerekeknek soha nem beszéltem róla.
A témáról bővebben munkatársunk, Rácz I. Péter "Biztonság a felhőben" címmel készített összeállításában olvashat az október 15-i Vasárnapi Hírekben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
