A válasz főként az adott kultúrában keresendő.

A 46 éves múlt, házasságban élő Christopher Lee kongresszusi képviselő egy internetes társkereső oldalon „39 éves elvált lobbistának” adva ki magát jelentkezett egy hölgy hirdetésére, mint „pénzügyileg és érzelmileg stabil” férfi, aki „nem olyan ronda, mint egy varangy”. Lee – vesztére – a saját e-mail címét használta, és még egy félmeztelen képet is küldött magáról. A nő a Facebookon kutatva hamar rájött, hogy az ismert politikus hazudott neki, megszakította vele a kapcsolatot, de a levelezésüket azért elküldte egy pletykalapnak. A képviselő kezdetben azt állította, hogy betörtek az e-mailfiókjába, de szerdán végül lemondott.

Amerikában több száz éves hagyománya van szexbotrányoknak. Még az alapító atyák, Thomas Jefferson és Alexander Hamilton is kényes ügyekbe keveredtek. Nem véletlen ez, ugyanis a puritán gyökerű angolszász kultúrában a politikus közszereplő, akinek példát kell mutatnia az embereknek, így még a magánélete is közügynek számít. Emellett az is közrejátszik, hogy a média a „hírverseny” miatt előszeretettel vájkál a magánéletükben. Az, hogy végül hogy ússzák meg, függ a kapcsolat jellegétől, a média és az ellenzék mértékletességétől, a politikus kommunikációs stratégiájától. Van, aki tagad, van, aki macsós viccel üti el, van úgy, hogy még időben sikerül eltussolni az ügyet. De a leggyakrabban végül bevallják és „vezekelnek”.

Így tett a szexbotrányok alfájának és omegájának tartott, a szexuális kultúrában új dimenziót nyitó („az orális szex nem is szex”) Monica Lewinsky-ügy után Bill Clinton is. A felesége és az emberek is megbocsátottak neki, mert a közérdek ezt kívánja meg. „Abba senki nem halt bele, hogy Clinton hazudott” (When Clinton lied, nobody died) – mondta találóan a közvélemény. Sőt az egykori gyakornok még előnyt is tudott húzni az esetből: először egy cég szóvivője lett, majd műsorvezető, valamint egy táskakollekciót is piacra dobott.

Európában más a helyzet: a szabad sajtó eleinte tabuként kezelte a politikusok magánéletét. A 19. század második felében Franciaországban például nem is számított igazi férfinak (igazi politikusnak) az, aki nem tartott szeretőt. Még a szigorú erkölcseiről híres vikto­riá­nus Angliában is bevett szokás volt a bordélyházak látogatása. A 20. század első felében Lloyd George brit miniszterelnök például 30 éven át folytatott viszonyt titkárnőjével, amit senki előtt sem titkolt – 1919-ben magával vitte a párizsi béketárgyalásokra is. A miniszterelnök kétszer is rávette szeretőjét az abortuszra, hogy ne tegye tönkre a házasságát, ám végül született egy közös gyermekük. Felesége halála után, 80 évesen végül feleségül vette kitartó szeretőjét. Az afférról az angol közvélemény pletykák útján értesült, de a politikus bukásához 1922-ben nem ez, hanem egy korrupciós ügy vezetett.

A német sajtó sokáig a legdiszkrétebbek közé tartozott Európában. Az íratlan szabály az volt, hogy addig nem számolnak be a „mindenki által tudott” házasságtörésről, amíg a szerető teherbe nem esik. Ekkortól azonban a politikus elveszítette a magánélet tiszteletéhez fűződő jogát, és a sajtó szabad prédájává válhatott.

Vannak olyan házasságtörések, amelyek az adott politikusról kialakult imázst is jelentősen átalakítják. Negatív, illetve pozitív irányba. Franciaország közvéleménye 1994-ben tudta meg, hogy elnökük, François Mitterrand kettős életet élt. Létezett egy titkos családja is, ahol szeretőjével közösen nevelték lányukat. Az íróvá cseperedett 30 éves lány, Mazarine Pingeot 2005-ben könyvet is írt a férfiról, akit sohasem szólíthatott papának, és arról, hogy milyen érzés államtitokként felnőni. Kiderült, hogy a titkolt famíliát állami pénzen őrizte a titkosszolgálat, hiszen Mitterrand több időt töltött velük, mint törvényes (hivatalos) családjával. A történet legfelemelőbb része azonban az volt, amikor 1996-ban, Mitterrand temetésén törvényes felesége és családja megengedte, hogy a titkolt „rokonság” mellettük üljön és fogadják a részvétnyilvánításokat. Mitterrand imázsát azonban ez az ügy önmagában még nem befolyásolta volna negatívan, ha nem jelenik meg egy másik könyv is 2005-ben, amelyben egykori orvosa elárulta: Mitterrand elnökké választása óta súlyos prosztatarákban szenvedett, amely később egész testére átterjedt. A francia közvélemény két titkot már nem tudott megbocsátani az elnöknek.

Ellentétben Mitterrand-nal, John Major brit miniszterelnököt már hivatali ideje alatt is szürke, unalmas figurának jellemezte az angol és nemzetközi sajtó. Ám 2002-ben egy konzervatív politikusnő nyilvánosságra hozta naplóját, amelyben elárulta: a ’80-as években négy éven át szeretője volt Majornek. Az unalmas politikus helyett egy egészen más ember képe körvonalazódott Edwina Currie visszaemlékezéseiből. A botrány újraformálta Major imázsát.

Régóta beszéltek Berlusconi olasz kormányfő partijairól, ahova luxusprostituáltak is hivatalosak voltak. Az olasz társadalomban a férfiasság egyik bizonyítéka, ha valaki szeretőket tart. Ha a macsó történetesen a kormányfő, azt is meg lehet bocsátani. Viszont a milánói ügyészség a napokban beterjesztette a vádiratot Berlusconi ellen, mert a politikus egy 17 éves marokkói lány szolgáltatásait is igénybe vette a hírhedt bulikon, és később még hivatali hatalmával is visszaélt a nő érdekében. De több mint valószínű, hogy nem ez jelenti majd a pályafutása végét.

Magyarországon sokáig nem tudtunk a politikusok hálószobatitkairól, ugyanis az újságírók tiszteletben tartották a közszereplők magánéletét, többek között a kölcsönös és jól működő függőségi viszony miatt. Az 1960-as évek Onódy-ügye magas beosztású vezetők és szép színésznők orgiáiról szólt. 1997-ig kellett várni az első nagy szexbotrányra, mikor is Pásztor József füzesabonyi polgármester (Fidesz–FKgP–MDF) véletlenül házi készítésű pornókazettáját vitte vissza a videotékába. Az azóta eltelt időben alig több mint egy tucat botrány kerekedett. Az ismertebbek: Deutsch Tamás hódításai az Ifjúsági és Sportminisztériumban, vagy a román kémnő, Mucuska (Szatmári Ildikó) esete.

Északabbra egészen más a helyzet. A kifejezetten modern skandináv társadalmakban különös figyelmet szentelnek a nemi esélyegyenlőségre. Például Svéd­országban a törvények rendkívül tágan értelmezik a nemi erőszak fogalmát. A WikiLeaks alapítója, Julian Assange – aki nem politikus, de a titkos dokumentumok kiszivárogtatásával mindenképpen a politika fontos szereplőjévé vált – karrierjének végét kis túlzással egy kilyukadt óvszer okozhatja. Ugyanis a két svéd nővel folytatott viszonya a „klasszikus” nemi erőszaktól elég messze állt, de a szigorú törvények miatt ki lehetett ellene adni a körözést.

„Nem értem, miért gondolják azt, hogy egy politikus kevésbé ellentmondásos személyiség, mint bármely másik emberi lény. Az emberek igenis önpusztító és irracionális dolgokat tesznek” – mondta Paul Apostolidis politológia­professzor, a Politika a szexbotrányok korában című könyv társszerzője. A politikusok nem viselkednek rosszabbul, mint korábban, de ma minden (félre)lépésüket követik.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!