Rabszolgák kora – Munkára és prostitúcióra kényszerítve Magyarországon is

Az embertelen körülmények között, éhbérért dolgozó milliók sorsára most a bangladesi ruhagyár összeomlása és a romok alatt rekedt több mint ezer ember halála miatt figyelt fel a világ. De rabszolgaság nem csak Ázsiában, vagy Fekete-Afrikában van: tegnap közölte például a magyar rendőrség, hogy fogva tartott és prostitúcióra kényszerített egy 21 éves nőt egy budapesti házaspár. A szexrabszolgaként tartott nő a 30 éves T. István és 19 éves felesége számára egy hónap alatt több mint félmillió forintot keresett prostitúcióval. Az elkövetőket V. kerületi tartózkodási helyükön fogták el csütörtökön a rendőrök. A férfi ellen hat, felesége ellen pedig két elfogatóparancs volt érvényben.

Amerika napok múltán is csak ocsúdik a döbbenetből: tíz év után találták meg azt a három eltűntnek hitt lányt, akit Clevelandben, háza pincéjében tartott fogva és bántalmazott, erőszakolt meg rendszeresen egy férfi, úgy, hogy rémtettei fel sem tűntek környezetének. Az ügyészség az ötvenkét éves Ariel Castrót minősített emberöléssel akarja megvádolni, mivel egyik áldozatát, a huszonhét éves Michelle Knightot öt alkalommal is teherbe ejtette, ám minden esetben addig verte és éheztette őt, amíg a nő elvetélt. Viszont bebizonyosodott: Castro az apja annak a hatéves kislánynak, akit egy másik elrabolt nő szült fogva tartása alatt.

Eltűnt emberek keresésére szakosodott magyar magánnyomozók szerint elképzelhető Magyarországon is a clevelandihez hasonló eset. Hiszen évekig nem kereste senki Gubica Paulát, akit Budapesttől alig néhány kilométerre tartottak fogva és kényszerítettek hajnaltól éjszakáig tartó munkára.

Élet a romok alatt

Resma, a bangladesi fiatalasszony túlélte – tizenhét nap után találták meg az összedőlt ruhagyár törmelékei között. Ott, ahol több mint ezer sorstársa vesztette életét. Resma egy a 27 millióból, akit rabszolgasorsba kényszerít a szegénység a világban.

Tizenhét napig volt a Bangladesben április végén összeomlott ruhagyár törmelékeinek foglya a tizenkilenc éves Resma, akit péntek délután találtak meg a romok között. Tizenhét napi kínkeserves, ideg- és lélekölő kutatás után egy mozgó vasrúdra lett figyelmes az egyik mentőcsapat. Egyik tagjuk, Mohammad Rubel hallotta meg először a segélykiáltást, majd meg is látta Resma poros arcát; hosszú órákba telt még, mire ki tudták szabadítani. A gyári munkás no egy olyan lyukba szorult be a törmelékek között, amiben csak állni és ülni tudott. Szerencséjére a lyukba száraz étel és víz is sodródott, ezt beosztva próbált túlélni. Ám a kiszabadítása előtti két napon minden tartaléka elfogyott. Örömkönnyekben tört ki a családanya, amikor több mint két hét után újból a szabadban lélegzett. Resmát kórházban ápolják, kiszabadítása óta sokat erősödött.

Az április 24-én történt katasztrófa után a mentőcsapatok több mint kétezer embert mentettek ki biztonságban, ám múlt hét közepe óta egyetlen tűlelőt sem találtak. A halálos áldozatok száma ugyanakkor percről percre növekszik, péntek reggel már több mint ezer holttestről számolt be a katonaság szóvivője. A holttestek többsége annyira szétroncsolódott, hogy sokat csak a zsebekben talált mobiltelefonok, gyári igazolványok alapján tudtak beazonosítani.

Az összeomlott, bangladesi Rana Plazában öt ruhagyár működött, melyek nyugati világmárkák, többek között a Benetton, Mango és Primark termékeit is készítették. Sohel Rana, az épület tulajdonosa börtönbe került, mivel a gyárra engedély nélkül építtetett újabb emeleteket. Rajta kívül még tizenkilenc embert tartóztattak le, amiért munkára kényszerítették az alkalmazottakat a tragédia napján, annak ellenére, hogy az épületet egy nappal előtte megvizsgálta egy mérnök is, aki tájékoztatta a tulajdonost annak rossz állapotáról, és azt tanácsolta, zárasa be. Az elhunytakat egy világ gyászolja, és egy világ érez lelkiismeret-furdalást. Van is rá ok. A katasztrófa számos erkölcsi, gazdasági kérdést vet fel. Banglades Kína után a világ második legnagyobb ruha exportőre. Nagy világmárkák gyártatják itt kollekcióikat, fillérekért. Azért, hogy a nyugat-európaiak pár száz forintnak megfelelő összegért juthassanak új nyári ruhához, csizmához, bizsuhoz, súlyos árat fizetnek a bangladesi ruhagyárak munkásai. A napi betevő falatra sem elég jövedelmük mellett állandó veszélynek vannak kitéve munkahelyükön. Bangladesben nem ez volt az első gyári katasztrófa: novemberben 112-en haltak meg a Tazreen ruhagyárban kitört tűzben. Ezen a héten egy másik gyárban keletkezett kisebb tűz, nyolc ember életét követelve. Egy amszterdami csoport statisztikái szerint 2006 óta összesen hétezren vesztették életüket ruhagyárban bekövetkezett tűzesetek miatt.

És hogy mi lesz a ruhákkal, amit ezek az emberek varrnak? Felmérések szerint például a brit polgárok által vásárolt évi kétmillió tonna ruházati termékből ötszázezer tonna a kukában végzi, anélkül, hogy hordták volna.

A katasztrófa világszerte felhívta a figyelmet arra az ijesztő, szinte érthetetlen tényre is, hogy a Földön körülbelül huszonhét millió ember él rabszolgaságban, legnagyobb részük szexrabszolgaságban, másik jelentős hányaduk kényszermunkában. Az emberkereskedelem, valamint a rabszolgatartás évi harminckétmilliárd dollárt termelő iparág, annak ellenére, hogy a rabszolgatartás a világon mindenhol illegális.

Nálunk is megtörténhet

Elképzelhető akár Magyarországon is a clevelandi tragédiához hasonló. Ugyan eddig a nagyvilágban is csak néhány esetre derült fény, az itthon nyoma veszett több ezer személy közül nem lehet kizárni, hogy van, aki hasonló körülmények között tengeti életét. Magánnyomozókat faggattunk, mindketten egykori magas beosztású rendőrök, akik ma már magánúton kutatják a forró vagy sokszor már nagyon is kihűlt nyomokat.

Dr. Molnár Attila, a Profinyomozó Detektív Iroda vezetője hosszú évekig nyomozott például Sátoraljaújhely környékén, ahol a cigány lányok eltűnése mindennapos volt: rendszeresen adták el őket Szlovákiába, prostituáltnak. „Nyilván vannak olyan esetek, amikor már a szimatunk jelzi, mivel állunk szemben. Vagyis vélhetően az illető szándékosan akart eltűnni, megszökött. Ha alapos a bűncselekmény gyanúja, akkor nyomoz alaposabban a rendőrség is, amúgy a rutinkörök után általában le is zárja az aktákat” – mondja a 16 évet rendőrként dolgozó nyomozó, aki eddig mindenkit, aki után nyomozott, megtalált. Olyanokat, akiknek az ügye már valamelyik rendőrőrs fiókjában porosodott. Most is egy fiatalember után nyomoz, tudja ő is, ahogy a hozzátartozók is érzik: a rendőrségi magyarázat „valahogy nem kerek”.

Bardóczy Zsolt, a Factum4 magánnyomozó iroda vezetője, nyugalmazott alezredes szerint egyáltalán nem zárható ki, hogy itthon is akad a clevelandi lányok történetéhez hasonló eset. Ahogy egy amstetti rém magyar „hasonmását” sem lehet képtelenségnek tekinteni. Ő most két nagyon jómódú család lányait keresi, egyikőjükről négy, másikukról már 15 éve nem tudnak semmit. A tisztázást nehezíti az is, hogy a nemzetközi körözés kiadása egyáltalán nem törvényszerű. Vagyis a határokon túl bárkinek könnyebben nyoma vész. „Elrejteni, elszökni, eltűnni egyáltalán nem nehéz nálunk sem. Most képzeljük el azt a keresett férfit, aki egy faluban húzta meg magát egy asszonynál, élte a mindennapi életét. Mondjuk, orvosnál nem volt és alkalmi munkákból élt. Akkor derült ki, hogy ki is ő valójában, és hogy évek óta keresik, amikor leszúrták” – meséli a magándetektív. Még aktív rendőr korában fogtak el egy fiatal nőt, besurranó tolvaj volt, nyoma sem volt egyetlen magyar nyilvántartásban sem sehol. „Az anyja megszülte valahol egy erdő szélén, onnan pedig csak nőtt, mint mezőn a virág. Ma többnyire soha, senki sem kérdezi a másikról, ki fia borja, honnan jött és kicsoda” – folytatja a nyomozó, aki mindemellett nem egyszer találkozott „szöktetett” lányokkal is. Olyanokkal, akiket családjuk nem akart férjhez engedni, ezért a vőlegény családja megszöktette, befogadta, és ha akar, ha nem, új közegéből már nem szabadul. „Akárcsak a külföldre csalt, vagy erőszakkal kivitt lányok esetében: őket is pillanatok alatt elnyeli az alvilág” – mondja Bardóczy Zsolt.

Ha nem jövök, akkor baj van

Gubica Paula (képünkön) éppen ötvenéves volt, amikor élete alapjaiban omlott össze. Öngyilkossági kísérlet, zárt osztály, végül egerekkel teli kazánházba került, egy család valóságos rabszolgája lett. Hogy a kétgyermekes tisztes családanya végül hogyan maradt teljesen egyedül, hogyan lehetett a lakása, minden vagyona és ő maga is bűnözők áldozata? Férje lelépett egy másik nővel, gyerekei kirepültek, a kisebbik lány épp Amerikába készült, a nagyobbik sem törődött vele. Összeomlott. A Lipótra került, zárt osztályra, ahol rengeteg gyógyszert kapott. Amikor hazaengedték, csak az üres lakást találta, teljesen kipakolták, még az ágyat is elvitték, a földön aludt, azt ette, amit talált. Vagy leginkább semmit, csaknem egy évet vegetált így, többnyire a négy fal között töltve mindennapjait. Egyik nap becsöngettek hozzá, hogy elviszik. Tudták, hogy egyedül él, Mondták: menjen velük, kap helyet, békét és nyugalmat, lesz mit ennie. Beült a kocsiba és ment.

Attól a naptól fogva hajnaltól éjjel 11-ig dolgoztatták egy Budapesttől csak néhány kilométerre lévő településen. Nyolc gyerek gondját kellett viselnie, mosni, bevásárolni, takarítani, minden munkát neki kellett végeznie. Közben egy kazánházban lakott. Lavórban, hideg vízzel mosakodott. Körülötte folyamatosan egerek mászkáltak. Paula szerint ez volt a család – az anya és az öt felnőtt gyerek – „főhadiszállása”, de mindegyiküknek saját háza, jobban mondva, palotája volt, ahová bármikor, bármelyikük ugraszthatta az asszonyt, ha épp vasalni vagy takarítani kellett. A nagy házban születtek mindig az újabb tervek, az autólopás, betörés, páncélszekrény-feltörés és más bűncselekmények. A lopott autók rendre a kertben kötöttek ki, ahol apró alkatrészekre bontották őket. Megszokott volt, hogy összeszedtek embereket, akiknek a nevében aztán vásároltak, pénzt vettek fel, majd az első csekk befizetése után az adóson maradt minden, volt olyan is, aki helyettük ülte le a büntetést. A két fiú meg a három nő és az anyjuk, a főnök helyett. Dolgozott nekik még egy idősebb meg egy fiatalabb férfi is, őket folyamatosan verték is.

„Féltem, rengeteg kard meg tőr volt a házban. Volt, akit a kocsihoz láncolva húztak végig az úton, majd összevissza verték. Engem egyszer vittek el kocsikázni, egy lopott autóval. Totálkárosra törték, én kirepültem az ablakon, eltört a bokám, a vállam pedig teljesen becsúszott a nyakamhoz, nem vittek persze orvoshoz, ez már örökre meg is marad. Az utcában mindenki mondta: Paula, neked innen el kell menned, de én nem tudtam, hova, de féltem is, azt viszont a zöldségesnek, boltosnak is jeleztem: ha hosszabb ideig nem jövök, az azt jelenti, baj van” – mesél az asszony, aki végül itt is összeomlott. „Látták, hogy megváltoztam, nem ettem, fogytam, magamba zárkóztam, egyre furcsábban viselkedtem, mondták: begolyóztam. Elvittek az orvoshoz, aki innen a klinikára utalt, így kerültem végre el tőlük. Itt még rendszeresen hívogattak, meg fenyegettek is, tudják, hogy nagyon sokat tudok…”

Az asszony az orvosi szakvélemény szerint nagyon is igazat mond. Paula dependens személyiségzavarban szenved, magatartását alapvetően a másoktól való függés jellemzi. Vizsgálták pszichológusok, ők is úgy vélik, nincs ok kételkedni elképesztő történetének valóságtartalmában.

Paula ma újra párkapcsolatban él, élettársa megkérte már a kezét, de gyűrűre egyelőre nem futja. Egykori „gazdái” ellen végül nem tett feljelentést. Nem is zaklatják már. Talán találtak helyette mást.

Szenvedés és felmentés

Hogy miért marad, még ha mehetne is egy fogvatartott? Hogyan képes ennyi szenvedés után akár még felmenti is fogvatartóját? Traumás kötődés, bűntudat, önellátó képesség, önbizalom elvesztése – mind-mind a lelki és/vagy fizikai rabszolgaság kísérői. Előfordul, hogy a fenyegetett, kiszolgáltatott helyzetben lévő túszok, ha egy cseppnyi kedvességet, törődést kapnak támadóiktól, akkor elutasítás helyett empátiával fordulnak feléjük és védeni kezdik őket. Ezt a jelenséget nevezzük Stockholm-szindrómának, amely nem csak bűnözők és áldozataik közt alakulhat ki, de zsarnok apa és bántalmazott családtagok, valamint börtönőrök és rabok között is. Amerikai adatok szerint az áldozatok 27 százaléka érez a szindrómához hasonló tüneteket fogvatartása alatt.

Jellemzője a fogvatartó nézőpontjával való teljes azonosulás: a fogvatartó hatalma és az általa kialakított mesterséges elszigeteltség miatt a foglyok elhiszik, hogy »rabosítójuk« alapvetően jó, mindenható, és ezért nekik nincs okuk, sem esélyük a menekülésre. Ezek az emberek még a nyilvánvaló menekülési lehetőségeket sem próbálják kihasználni. A traumás kötődés kialakulása pszichológiailag „normálisnak” tekinthető, mivel az összezavarodott (hol szeretett, hol bántott), és gyakran a problémával magára hagyott személy számára nincsen túl sok kapaszkodó az objektív mérce kialakításához. Ráadásul az alkalmazkodás természetes, emberi ösztön. Alapvetően képtelenek vagyunk úgy együtt lenni valakivel, hogy ne alakítsunk ki emberi kapcsolatot a másikkal, így mindenképpen megpróbáljuk megtalálni, meglátni az emberi arcát.

A kötődés egyébként nem ritkán valóban a túlélés feltétele: a lelki szükségleteken túl a bántalmazás gyakran komoly fizikai fenyegetettséget jelent egy olyan személy részéről, aki – amikor nem bántalmaz – tud és szokott kedves lenni. Az azonosulás sokszor olyan jól sikerülhet, hogy az áldozat megpróbálja felmenteni a felelősség alól a bűnözőt, és megpróbálja meggyőzni magát arról, hogy tulajdonképpen ő egy jó emberrel áll szemben. Extrém esetben a túsz úgy érezheti, hogy a támadó a körülmények áldozata és ő a viselkedésével megnehezíti ennek a jóravaló embernek a helyzetét, tehát megérdemli a büntetést. A lelki folyamatok hatására az áldozat gyűlöli az őt megmenteni szándékozó rendőrséget vagy családtagokat, és megpróbál megakadályozni minden olyan kísérletet, ami a kimentésére irányul. Ilyenkor jobban ragaszkodik a rossz, de biztos helyzethez, mint az utána következő bizonytalansághoz. A szakemberek szerint valamennyi áldozat lelke egy-egy ilyen trauma után szinte mindennapos „ápolást” igényel. Foglalkozni kell az elvesztett önbecsülés visszaszerzésével.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!