Alig kilenc hónappal ezelőtt írtunk Lakatos Laciról, a tizenhat éves megyaszói srácról, aki a cigánysorról küzdötte fel magát, és lett első osztályú játékos Miskolcon. A cikk megjelenése után egy héttel csörgött a telefon a szerkesztőségben. Laci mentora, Horváth Emese hívott kétségbeesve: Lacinál rákot diagnosztizáltak.
„Én csak valami nagyon könnyű sütit ehetek, délután edzésem lesz” – mondja Laci, mikor beviharzik a miskolci cukrászdába, ahol találkozót beszéltünk meg. Azt, hogy „edzésem”, úgy mondja, mintha Claudia Schifferrel lenne randevúja. És úgy is gondolja. Kilenc hónapja erre a hétre várt, tulajdonképpen ez tartotta életben.
„Már márciusban éreztem, hogy valami nincs rendben. Futottam én rendesen, ment is a játék, de valahogy más volt. Korábban tíz ütközésből kilencet megnyertem, és majd’ mindenkinél gyorsabb voltam” – meséli. Ráadásul fogyott is, pedig rendesen evett. Azt a kis dudort a bal karján csak később vette észre. „Zsírcsomó – mondták a többiek –, de azért nézesd meg!”
Szerencse, hogy a csapat masszőrje gyanút fogott, és elküldte Lacit kivizsgálásra. Mire az összes vizsgálattal végeztek, összeállt a kép: az a zsírcsomó igazából daganat, méghozzá valószínűleg rosszindulatú. Azonnali műtétet javasoltak, és Laci felutazott Budapestre.
2014 őszén, egy milánói tornán a
Bologna ellen játszottak az elődöntőben.
Laci a 3. percben gólt fejelt,
a félidő végén kiegyenlítettek az
olaszok. A második félidőben Laci
bevágott egy tizenegyest, ezzel
nyertek. A döntőben a Milan következett.
„Nem sok esélyünk volt – nevet Laci. – Tízből kilencszer megvernek minket. A félpályán alig jöttünk át. Aztán kaptam egy labdát, elfutottam a szélen és belőttem. Nyertünk.” Ekkor figyeltek fel rá az olaszok. Mielőtt beteg lett, menedzsere (merthogy akkor már az is volt az alig 15 éves srácnak) próbajátékról tárgyalt egy másodosztályú olasz csapattal. Laci előtt majdnem kinyílt a világ.
Aztán újra bezárult.
A műtét jól sikerült, de komplikációk léptek fel. Miután Laci felébredt, panaszkodott, hogy nagyon fáj a karja. Először a szokásos műtét utáni fájdalomnak gondolták, de csak nem akart múlni.
Éjszaka újra betolták a műtőbe – trombózis. Nem sokon múlt, hogy a vérrög elinduljon a testében. „Egy ekkora műtét sem semmi, de egymás után kettő még nekem is sok volt – mondja nevetve –, megtörtem kicsit.” Édesanyja a kórterem előtt sírt, édesapja pedig odabent fogta a kezét. Tartotta magát, mert tudta, hogy a családból legalább valakinek úgy kell tennie, mintha nem lenne semmi baj. A Lakatos család nagyon szegény körülmények között él, olyan luxusra, mint egy pesti vonatút, nemigen futotta. Mégis egymásnak adták a kilincset a rokonok. Nem hagyták egyedül Lacit.
„Korábban tudtam, hogy az én karrieremtől nagyon sok minden függ. Nemcsak az én boldogulásom, hanem az egész családé. Most mégsem azért aggódtak, hogy jaj, mi lesz, ha nem leszek nagy játékos, és nem keresek majd sok pénzt, hanem hogy egészséges legyek. Meg is mondták: mindegy nekik, hogy focizom-e még vagy nem, de gyógyuljak meg.”
Lakatos Laci nem volt mindig a leggyorsabb, a legügyesebb és a legerősebb. Egy dologban viszont vitathatatlanul első volt: akaraterőben.
Ha ő valamit a fejébe vesz, senki meg nem állíthatja. „Azon a bizonyos olaszországi tornán történt, hogy a helyosztók előtti napon Laci felállt az öltözőben, és azt mondta: holnap leteszem nektek ide az asztalra a kupát – meséli Kundráth Csaba, Laci menedzsere. – Mondanom se kell, nem ők voltak az esélyesek, úgyhogy a többiek hitték is, nem is. De azt már tudták, hogy Lacival nem szabad vitatkozni.”
Attól a pillanattól kezdve, hogy az orvosai – Laci unszolására – vonakodva bár, de megígérték, hogy egyszer újra pályára léphet, mindenkiben ő tartotta a lelket. Fel nem merült benne, hogy nem így lesz. Bár a harmadik kemoterápiakezelés után kicsit megingott, átküzdötte magát a betegségen. „Akkor úgy éreztem, én még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy egy ekkora csatát megvívjak, de aztán összekaptam magam” – meséli.
Múlt hét szombaton aztán bekapcsolta a számítógépet, és a következő bejegyzést tette közzé Facebook-oldalán: „Emlékeztek, megígértem valamit! Hogy egyszer még újra edzeni fogok, és be is tartottam! Vége a rossz álomnak!”
Kezében a sporttáskával, Laci bekászálódik mögénk az ülésre. Edzésre visszük. A nagy bejelentés óta már a harmadikra. Egyelőre nem terhelik túl, még vissza kell szereznie a rák előtti formáját.
A kilenc kilóból hetet már visszahízott, és a diósgyőri klub erőnléti stábja örömmel konstatálja, hogy a vártnál sokkal gyorsabban halad Laci rehabilitációja. „Nagyon jó volna, ha Laci azonnal pályára léphetne, de ez még odébb van. Most az egészsége a legfontosabb, és nem szeretnénk siettetni” – mondja Demkó Norbert, a DVTK kommunikációs vezetője.
„A betegségem nemcsak szenvedést adott, hanem sok jót is – búcsúzik tőlünk Laci. – Másképp látom a dolgokat, mint eddig. Sokkal jobban tudok örülni mindennek. Hogy suliba járhatok, hogy beülhetek egy cukrászdába, és sütit ehetek, hogy kimehetek a pályára, és belerúghatok a labdába. Eddig nem tudtam, hogy ilyen apróságok mekkora gyönyörűséget tudnak szerezni. Amikor bemegyek az edzőterembe, felállok a futópadra, hatalmas örömet érzek. Főleg azért, mert onnan látni a pályát. Tudom, hogy hamarosan én is ott lehetek a többiekkel.”
Lakatos Laci tudja, hogy egyedül nem lett volna képes legyőzni a betegséget.
Profi focistaként pedig azzal is tisztában van, hogy mennyire fontos a kommunikáció.
Így aztán klubja honlapján hosszú közleményben köszönte meg a
segítséget mindenkinek. Elsősorban a klubnak, az orvosoknak, a nővéreknek,
a családjának, a barátainak és barátnőjének, mentorának és a Polgár Alapítványnak,
amely felfedezte őt, és egyetlen percre sem hagyta magára. De megköszönte
a támogatást Horváth Ferencnek, a Diósgyőr vezetőedzőjének és Elek
Ákos válogatott labdarúgónak is, akik látogatták a kórházban és tartották benne
a lelket. És az újpesti focistáknak, akiktől dedikált labdát kapott ajándékba.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!